Tranzitszálló 3 csillagozás

Két kisregény.
Az első az Életünk tere, hétköznapi történet, egy élet tereiről.
Tapicskol a bomlásban. (Vö. szerves anyagok, emberi kapcsolatok, országok) Térdig járunk a bűzben és rothadásban, mint egy Piszkos munkák epizódban. (Ami nem lenne baj, ha lenne benne más is.)
Az élet is elrohad, felbomlik, a végén egy kupac trágya marad belőle. Amiért azért némileg felelősek vagyunk. Ennek a felelősségnek a határát keresi Majoros. Hol húzódik a kötelességhatár, ami fölé már nem kell mennünk, ha családtagjainkról, pontosabban a szüleinkről van szó. Akkor is fenn állnak-e a normák alapján ránk rótt kötelességek, ha csak bántást, vagy nemtörődömséget kaptunk tőlük? Ha szó szerint és képletesen is beleszarnak az életünkbe.
Kicsit erőltetetten szellemeskedő történet, de elmegy.

A második, és hosszabb, és nagyobb ambícióval megírt történet a Tranzitszálló.
Nekem alapvetően a valóságkonstrukcióink felületességéről és használhatatlanságáról szólt. Meg a helyváltoztatás, az átmenetiség rémületéről, amikor elveszítjük az otthoni, stabilnak gondolt bizonyosságainkat.
Hőse egy munkában megfáradt férfi, akit felesége elcipel egy társasutazásra. Végigalussza az utat és tranzitszállóban is az első adandó alkalommal ledől. Mire felébred mindenki eltűnt, az épület is úgy néz ki, mintha már évek óta lakatlan lenne. Egy vidéki porfészekben van, azt sem tudja melyik országban, sehol egy ember, nincs telefonja, pénze, útlevele. (Cortazár és Anar urak leskelődnek a résnyire nyitva hagyott ajtók mögül.)
Persze azonnal rátör a szorongás, fenyegetettség érzés, amit aztán mindenféle önáltatással igyekszik elnyomni. Valóságkonstrukciókat állít fel: biztos csak tréfa, valami félreértés, baleset, terrortámadás. Persze egyik sem működik – egyelőre.
Majoros igyekszik, hogy valóságosnak tűnjön a szituáció, de nem sok siker koronázza próbálkozását. Megint előkerül a szellemeskedő hang. Hosszú, döcögős mondatokat olvashatunk a főhős önreflexióiról. Egyszerűen nincs száz oldal ebben az ötletben, így megírva.
Végül persze megoldódik a helyzet, teljesen egyszerűen, de már nem is érdekel, hogy mi lesz a faszival. Szabadulnék tőle. Nem érdekel, hogy mit kezd magával az idegen környezetben, fáraszt a szerencsétlenkedése.
A fülszöveg szerint a két kisregény azt az izgalmas kérdést feszegeti, hogy meddig vagyunk hajlandók elmenni a túlélés érdekében, de itt szó sincs túlélésről, végletes élethelyzetről, legfeljebb kellemetlenségről, kínos szituációról.

Most találkoztam először majoros Sándor írásaival. A Tranzitszálló két kisregény. Hangulatában, színhelyben és a cselekmény tekintetében teljesen elüt a kettő. Majoros nem a dialógusok Paganinije, ez tény, azonban elbeszélési módja olyan, mintha egy ismerősöd mesélné el azt, ami vele történt, időnként kikalandozva mindenféle asszociációs mellékvágányokra. Szerettem olvasni ezt a két regényt, két nap alatt ki is végeztem. Az első kisregény az Életünk tere. Ha van szocio-ban thrash metál, akkor ez az írás ennek a műfajnak a magyar Reign in bloodja. Ennyire részletgazdagon leírt a
földi pokollal én még nem találkoztam. Az egésznek nem gyenge kontrasztot adnak a főhős gyermekkori, és a múlt különböző idősíkjaiból kiemelt élménybeszámolói. Nem írnék erről többet, szerintem egy ici-picivel erősebb mű mint a kötet címét adó Tranzitszálló. Az a Tranzitszálló, amely minimum két visszatérő rémálmomat is sikeresen telibe trafálta, és olyan szorongásokat oldoz el az emberben, amire a regény végigolvasása után muszáj rápihenni. Majoros megdolgoztatja az agyat, a szívet, koponyánk belső falát diavetítőként használva erős képeket vetít elénk, részletgazdag környezet és helyszínleírása pedig olyan aprólékos térképet állít fel a fejünkben, hogy ha akarnánk sem tudnánk eltévedni a világában. Majoros kétségkívül jó író, nem ez lesz a utolsó könyv, amit tőle olvastam. Aki szereti, vagy szívesen kipróbálná a vizuális képzelőerőre nagy mértékben támaszkodó, az ízlésünkre, szaglásunkra ható részletgazdag, dialógusszegény írói stílust, annak meleg szívvel ajánlom ezt a remek írót, és ezt a kiváló könyvet.