November első napja van, így ma valaki meg fog halni…
Maggie Stiefvater már nem először éri el nálam, hogy az általa írt könyv olvasása közben elfelejtek leszállni a buszról, annyira a magaménak tudom érezni, és teljesen bele tudok merülni… a Shiver-sorozat is ilyen volt, és most a Skorpió vágta is ugyanolyan kedves lett nekem. Biztosan vannak, akik ezt a könyvet lassúnak, esetleg túl hosszúra nyúltnak éreznék, de én minden egyes sorát megigézve olvastam. Adott egy elképesztő helyszín, Thisby szigete, ami a maga szeles, durva, nyers valójában úgy jelent meg a fejemben, mintha már legalább ezerszer jártam volna ott, annyira részletesen el tudtam képzelni. Itt rendezik meg minden év novemberében a Vágtát, ami nem egy egyszerű lóverseny, hanem tengeri lovak vérre menő csatája. Ezek az állatok bár félelmetesek, de ugyanakkor lenyűgözőek is, szinte tiszteletet éreztem irántuk. Vad, erős, hatalmas ösztönlények! A két főszereplő lassan, de biztosan lopta be magát a szívembe, minden gondolatukat, rezdülésüket átéreztem, hiszen az írónő megfogalmazásában tisztán láttam őket magam előtt. Puck, a bátor, néha már vakmerő, de kitartó, erős lány, és Sean, a titokzatos, csendes, érzelmekkel teli fiú úgy vonzottak magukhoz és Thisby-hez, mint a mágnes. Ahogy megismertem őket, elgondolkoztam azon, vajon mit tennék a helyükben, befolyásolná-e a versenyemet, nyerni akarásomat az, hogy már nem vagyok egyedül, van kiért aggódnom, van kit féltenem. Vajon miért küzdenék, mi, vagy ki lenne a legfontosabb?
Stiefvater egy nagyon jól megírt, újdonságként ható, különleges hangulatú, hűvösen szomorkás történetet szőtt a tengeri lovak legendája köré, ami tökéletes olvasmány volt számomra, és kedvenc lett belőle. Köszönöm, @Csingike!