A YA disztópiákkal sokszor az a bajom, hogy a felvázolt világ egyrészt csak háttér egy szappanoperához, másrészt maga a háttér nem akar semmi fontosat elmondani közhelyeken kívül (az elnyomás rossz! szar dolog a kijárási tilalom meg az ellenőrzés! éhezni szívás!).
Na, itt egy YA disztópia, ami a ízlésesen összekoszolt romantikus tiniregények kedvelőinek egészen biztos nem fog tetszeni. Mert kellemetlen. Mert bizonyos szempontból igaz – könnyen elképzelhető egy ilyen világ, mert ez a mi világunk kétszáz év múlva: nem léptünk ki az űrbe, feléltük a Föld tartalékait, nem kezdtünk semmit se a klímaváltozással, se a környezetszennyezéssel, hagytuk, hadd diktálja a globális politikát a rövid távú haszonszerzés, ami a morális döntésekre is kihat. Egy totálisan reménytelen világ, ahol az egymásra rakódott hatások már átlépték a pontot, ahonnan még vissza lehetett volna fordítani a folyamatokat, ahol ugyan különböző jövőmodellekben hisznek az emberek, de azok csak ennyiban térnek el egymástól, hogy egyik-másik talán egy picivel hosszabb életet prognosztizál az emberiségnek (és a többi élőlénynek).
Ebben a világban is vannak gazdagabbak, akik védett(ebb) komplexumokban élnek high-tech, elsősorban közösségi hálókra korlátozódott életet (elvégre másokkal találkozni fertőzésveszély miatt kockázatos). Egy ilyen család gyermeke Nat, és öccse, Sam is, akik Hawaii-ra kísérik szüleiket utolsó útjukra – az egész világra telepedő depresszió miatt ugyanis a szüleik feladták, és vettek egy csinos kis eutanáziacsomagot, amely egy hetet biztosít a boldog jobblétre szenderülésre és aztán a „túlélőknek” a gyász feldolgozására.
A könyv lényegében Nat naplója az utolsó hétről, ahol a cég mindennapos „szerető befogadás” foglalkozásai mellett elvileg le kéne írnia az érzéseit, hogy ezzel is elősegítse az elengedés természetes folyamatát. A naplóból ismerjük meg a világot, Nat értetlenségét és dühét szülei döntésével kapcsolatban, és egyre hátborzongatóbbnak tűnik a jövő, ami rá vár. Ahogy az egyik szereplő említi, ők az utolsó generáció, amelyiknek már nem lesz gyereke (részben, mert tiltott, részben mert ebbe a világba már nem érdemes, nem szabad szülni), és ahogy a szüleik nemzedékének tagjai sorra dobják be a törülközőt, ők lesznek az a generáció is, amelyiknek már szülei sem lesznek. És vajon mit hoz ki az emberből az, ha tudja, hogy ő az utolsók egyike, és már senkinek nem tartozik sem felelősséggel, sem elszámolással? (Nem sok jót.)
Az eutanáziaközpont rózsaszínre hangolt díszletei mögött azonban ellenállás is meglapul, és Nat és Sam lehetőséget kapnak arra, hogy döntsenek, kezdenek-e valami valóban értelmeset, értékeset az életükkel. A könyv második fele a lázadók táborával és a küzdelmükkel már inkább emlékeztet egy pörgős tiniregényre, de Nat érzékeny, gondolatokban gazdag (de talán kicsit távolságtartó) hangja végig megmarad.
A világot ugyan nem mentik meg – ezt már az első néhány oldal után sem gondolhatta senki – de, ahogy Nat is írja, tenni akkor is kell valamit. Apró lépésekben kell küzdeni a jövőért, ami talán soha nem lesz olyan, mint amilyennek remélik, de legalább olyan sem lesz, mint amilyennek nem akarják látni soha.
Nyers, reménytelen és kényelmetlen kérdéseket feszegető regény, és bár nem mondja ki egyszer sem nyíltan, de egyértelműen a mi generációnkra néz vissza vádlóan. Na, és mi mit teszünk, hogy ez a jövő soha ne következzen be?
Szerintem az a jó disztópia, amelyik olyan jövőt mutat be, ami a jelenben sarkall cselekvésre. Ez ilyen. Nem szórakoztat, nem kapcsol ki, nem az egyén ( a főszereplő) boldogságának eléréséről szól.
Ez egy olyan katasztrófacsatorna, amiről nagyon nehéz elkapcsolni.
