Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Az öreg, aki szerelmes regényeket olvasott 345 csillagozás
Az öreg Antonio José Bolívar Proano évi két ünnepnapot tart nyilván: amikor a félévenkénti hajójárattal megérkezik fogorvos barátja, s meghozza neki egy finom lelkű nagyvárosi örömlánytól a kiolvasott szerelmes regényeket. Az öreg ugyanis az Amazonas-síkságon, egy El Idilio nevű ki településen él az őserdő mélyén. Fiatal korában költözött oda, s telepedett meg a shuar indiánok között. Az évtizedek során megtanult tőlük minden megtanulhatót az erdőről és lakóiról: állatokról, bennszülöttekről és betolakodókról.
A shuarok egy napon egy szőke férfi holttestét találják a folyóparton. Egy felbőszült nagymacska tépte szét, hogy értelmetlenül elpusztított kölykeiért bosszút álljon. S bosszúszomja a vértől nemhogy csillapodna, újabb és újabb áldozatokat kíván. Az öreg vadász az állat keresésére indul…
Sepúlveda ezt a szép és izgalmas, élőlénypárti regényt az ismert ökológusnak, Chico Mendesnek ajánlja, akit nem sokkal a könyv megjelenése után gyilkoltak meg.
Eredeti megjelenés éve: 1989
Enciklopédia 20
Szereplők népszerűség szerint
Antonio José Bolívar Proano · shuar
Kedvencelte 47
Most olvassa 5
Várólistára tette 186
Kívánságlistára tette 97
Kiemelt értékelések
„– Szomorú történetek? – kérdezte az öreg.
– Könnyfakasztóak – nyugtatta meg a fogász.
– Olyan emberekről szólnak, akik igazán szeretik egymást?
– Náluk jobban senki sem szeretett.
– Nagyon boldogtalanok?
– Már-már elviselhetetlenül – felelte a doktor.”
És Antonio José Bolívar Proaño, az elszánt, rettenthetetlen dzsungelharcos és vadász, az Amazonas vidékének nagy öregje már nyúl is a könyvek után. A chilei irodalom kis gyöngyszeme igazán sokoldalú főszereplővel büszkélkedhet, aki rendelkezik a természeti népek időtlen bölcsességével, bármikor megküzd az esőerdő bármelyik rettegett vadával, érző szíve mégis a sorsüldözött szerelmesekért dobog. A romantikus regények megjelenése a dzsungelben kisebbfajta kultúrsokkot okoz. Teljesen értelmezhetetlennek tűnik a vízre épült Velence földrajzi helyzete, a gátlásokat nem ismerő indián asszonyok pedig a heves csókolózás puszta említésére is fejvesztve menekülnek.
A történet középpontjában egy felbőszült, a kis trópusi település lakóit is megtámadó ocelot utáni hajsza áll, akinek a kölykeit a fehérember értelmetlenül pusztította el. A kultúrák közötti ütközés ebben az esetben sokkal fájdalmasabb formában mutatkozik meg és előrevetíti a szomorú jövőt, az esőerdő és lakói, élővilága a betolakodók mohósága és korlátoltsága miatt kerülnek veszélybe.
A regényt belengi a fülledt, nyirkos trópusi párába burkolózó egzotikum, a komoly mondanivaló mellett mindig ott bujkál egy kevés humor, és fel-felragyognak a távoli égtáj harsány színei.
Borító: A bozótból kikukkantó macskaféle mintha döbbenten olvasna bele a főhős kezében tartott könyvbe, megütközve az emberi szerelem sötét mélységein.
Ennek az inkább hosszú elbeszélésnek, mint regénynek az olvasása, amilyen gyorsan és könnyen olvasható, annyira megrázó, izgalmas, szellemes és megható.
Már -már szinte én is az esőerdő párás, vegyes illatokkal teli világában éreztem magam.
Ember és természet viszonyában nem lehet igazság e földön, így aztán a befejezés mégiscsak múló ökológiai lelkiismeret-furdalás felé tereli az olvasót.
A regény egyik fő témája az, hogy miként él az ember a természetben és a természettel együtt, illetve hogy mi módon harcolhat az ember a természet ellen, ha éppen harcra kerül a sor. De a könyv nem csupán valamiféle tanmese arról, hogy milyen fontos a természet megóvása és az emberek és állatok békés egymás mellett élése. A történet olyan kérdéseket is felvet, mint például az, hogy az ember miként fogadja el a saját öregségének a tényét, és hogy hogyan védekezik a fenyegető halál gondolata ellen.
A címbeli öregember módszere erre az, hogy szerelmes regényeket olvas, amelyeket nagy kedvvel, minden szót gondosan ízlelgetve, sokszor egész bekezdéseket kívülről megtanulva olvas el újra és újra.
A szerelmes regények pedig egyrészt segítenek neki megfeledkezni az öregségéről, másrészt pedig olyan élményekben lehet része általuk, amiket a saját életében nem élt és talán nem is élhetett volna át.
Ám nem biztos, hogy az őserdei élet prózaisága és az Amazonas-vidék alkalmatlansága a nagy szerelmek átélésére olyan tragikus dolog, mint amilyennek elsőre hangzik, hiszen úgy tűnik, az öreg épp elég élményhez és gondolkodnivalóhoz jut úgy is, hogy olvas a szenvedélyes szerelemről – mint ahogy nekünk sem kell az Amazonashoz utaznunk ahhoz, hogy belélegezzük a dzsungel párás levegőjét, halljuk a majmok zajongását és érezzük, hogy milyen az, amikor a csizmánk beleragad a térdig érő sárba.
Mindennek az átéléséhez elég elolvasnunk ezt a könyvet – ami sok egyéb mellett épp arról szól, hogy milyen jó, milyen „élet-megváltoztató" élmény is lehet a könyvek olvasása.
Nagyon elszomorított és megrendített, hogy a világhírű chilei író nem egészen pár hónappal ezelőtt (2020. április 16.) elhunyt. Halálát az új típusú koronavírus okozta. :(
Nyugodjon békében és nagyon köszönöm neki ezt a csodálatos olvasásélményt.
„A világon sokmilliónyi könyv van. Mindenféle nyelven, mindenféle témáról szólnak, és olyan is akad, amit senkinek sem volna szabad elolvasni.”
Örök igazság, de erre a regényre éppen az ellenkezője igaz, Luis Sepúlveda kisregénye ugyanis a chilei irodalom igazi kis unikuma.
Már a cím is annyira szokatlan és figyelemfelkeltő, hogy önmagában ez is elég volt ahhoz, hogy felkerüljön a végtelenbe tartó olvasási kívánságlistámra. Hosszú évekig váratott is magára, míg nemrég szinte szó szerint belebotlottam a könyvtárban, így végre én is megismertem az öreget, aki szerelmes regényeket olvasott.
Már az első lapokon egyértelművé vált számomra, hogy egy igazi marquezi világba csöppentem, ahol a valóság és a mese körvonalai az őserdő mélyének homályába vesznek. Az Amazonas vidékén bizony nem könnyűek az emberek mindennapjai, nem csoda hát, ha feltűnést kelt Antonio a szerelmes történeteinek gondoláival és ölelkező szereplőivel. De a címmel ellentétben ez a regényolvasás csak egyfajta mellékszál, a központi kérdés egy felbőszített ocelot megfékezése és a falu lakói életének megmentése. És az öreg, bár nem volt túl művelt, a természet törvényeit mégis tisztelte és szerette.
Luis Sepúlveda , egyszerű, de mégis magával ragadó nyelvezetű regényében el tudta érni, hogy a végén vele együtt szégyenkezzünk az egész emberi faj természetpusztító tettei miatt.
Lenyűgöző mese felnőtteknek a természet és egymás tiszteletéről és az olvasás nem várt „veszélyeiről”.
Ha szeretnéd, hogy néhány órára megelevenedjen előtted az ecuadori dzsungel, akkor mindenképpen érdemes kézbe venned ezt rövidke kötetet.
Hát én ezt a könyvet a címe miatt vettem meg, őszintén, nem kedves? Igazán nem tudtam mire számítsak. Az isten háta mögé kerültem, ahová évente kétszer jön hajó, levél és fogorvos. Meg szerelmes regények. Kibogarásztam, hogy az istenhátamöge Ecuadorban van, ahová a fehér ember betette mindent megszentségtelenítő lábát, és vadembernek tartja az őslakosokat. De van azért valaki, aki éppen olyan, mint ők, de mégsem közülük való, az öreg, aki szerelmes regényeket olvas. Imádok számomra ismeretlen területre utazni gondolatban: az esőerdő világa feltárult, ismeretlen állat- és növényvilág mutatkozott be, egy új pszichedelikum is igen, egy eddig ismeretlen népcsoport. Volt ám ismerős terep is, a fehér telepes rossz fajtája, az erdőirtó. És igen én is éreztem azokat divatos témákat, amikről entropic ír, de engem leginkább más fogott meg. Az öreg elfeledni vélt olvasástudása, annak újrafelfedezése, az ottani (shuar) élet szabadsága, a humora, és az amikor csak az öreg van, az erdő és a vad. A lepergő élet képei, a halál előszele, majd nagy meglepetés és dicstelen vég. De eltereltem magam, szóval az a megkapó, hogy leszlégyen bármily szörnyűség a világban a könyvekbe mindig menekülhetünk, írta sztimi, aki szerelmes regényeket olvasott.
Jegyzőkönyv
Tények:
Helyszín: Ecuador egyik őserdeje, a Nangaritza-folyó mentén.
Szereplők:
– Antonio José Bolívar Proaño – az öreg, aki szerelmes regényeket olvasott
– Rubicundo Loachamín – fogorvos, Proaño barátja
– Shuar indiánok: ecuadori indián törzs, akik igen elzártan élnek a külvilágtól. Megszárítják halott ellenségük koponyáit vagyis zanzát készítenek
– Pár jenki…
– A könyv kívánságlistás volt.
Tárgyalás:
Az őserdő veszélyes, ezt jól tudja minden természetkedvelő. Voltak, akik pórul jártak.
Luis Sepulveda regénye tele van állatok ricsajával az esőerdő kőkemény világával, ahol a természet jóval nagyobb úr az embernél.
Proaño élete ide köthető, ebbe a kegyetlen világba, ahol egy szerény kunyhóban éldegél és a shuar indiánok barátságát élvezi. Megtanult minden trükköt, életben maradási módszert, mert egy indiánnak köszönhette az életét egy kígyómarást követően.
Több embert öltek már meg az ocelotok, így Proaño fejébe veszi kis csapatával, hogy bosszút áll rajtuk.
A regény lapjain feltárul Proaño élete tömören, és az szenvedélye, ami címet is képezi vagyis szerelmes regényeket szeret olvasni. Lett volna más választása is, ő mégis ezt a műfajt kedvelte. Érdekes, élethű történet, szinte valóság is lehetne, ha a címadó eseménysor nem lenne látszatra olyan bizarr.
Befejezés
Remek olvasmány volt jelenleg számomra. Igazi csemege chilei szerzőtől vagy ecuadori környezetben játszódó történetet olvasni. Benne volt az élethűség, ami a szobámba varázsolta az őserdő hangjait, illatát. Nagyszerű könyv az ember és természet harcáról. Ajánlom mindenkinek, de különösen, akik a természetről szeretnek olvasni. Elbűvölt, magával vitt Ecuadorig, így 5 csillag jár és 4,8 pont.
Kelt: Budapest, 2016. február 15-én
Az öreg Antonio José Bolivar Proano jó barátom lehetne a való életben. Imádja a természetet, a romantikus könyveket, nem szeret feleslegesen beszélni, és inkább magában van, mint olyan emberek között, mint az állandóan izzadt, minden hatalmat a kezében tartó polgármester, az értelmetlenül vadászgató kalandorok és a dzsungelbe költözött szerencsevadászok.
Egy igazi gyöngyszem ez a történet, mert látszólag teljesen egyszerű, ugyanakkor ha alaposabban megvizsgáljuk megtalálunk benne mindent, a magányt, a szerelmet, a szeretetet, a természet imádatát, a természet gyönyörűségét, olyan, mintha minden szót, minden mondatot alaposan éppen arra helyre válogattak volna, ahol megjelent. Egy óda a könyvekhez, a szerelemhez, a dél-amerikai erdőkhöz és annak állat- és növényvilágához.
Bővebben: https://konyvutca.blogspot.com/2020/03/luis-sepulveda-a…
Valami könnyedre vágytam így év vége felé, ezért nem is vártam túl sokat a könyvtől, mégis többet kaptam, mint amire számítottam. Az elején nagyon Márquezszagú volt itt minden, de aztán ahogy haladtam előre, Sepulvedának sikerült kimozdulnia a nagy kolumbiai előd, pályatárs árnyékából és megtalálnia a saját hangját. Végül egy olyan mágikus tanmesét kaptam, ami szerencsére nem siklott félre, nem vált túl didaktikussá, szájbarágossá. Megint sikerült valamit tanulnom az életről, a szerelemről, az emberiségről, a természetről és az elmúlásról. Valószínűleg egy este alatt, egy nagyobb húzóra el lehet olvasni lefekvés előtt, nekem ez most sajnos nem adatott meg, úgyhogy csak részletekben, jövetmenet, kutyafuttában olvastam különböző járműveken. Bár még így is működött a regény, és még ha rövid időre is, de könnyen a fagyos Budapest helyett a forró ecuadori dzsungel közepén találhattam magamat. Mikor a végére értem a könyvnek, majdnem elkönnyeztem magamat, de amikor felpillantottam, és becsuktam, hamar elmúlt a varász a zötykölődő metrókocsin. Pedig ahogy az öreg is mondja, a legjobb könyveken sírni kell. Talán túl szentimentális és fáradt vagyok így év vége felé, közeledve az ünnepekhez, mindenesetre kellemes kis olvasmányélmény volt ez a rövid kis könyvecske.
A könyv az ecuadori dzsungel és Antonio José Bolívar Proaño, az öreg története. Az öreg, aki rendelkezett a természeti népek bölcsességével, aki gyötrődő szerelmesekről szóló, de jó véget érő könyveket olvasott és aki szerette tudni már az elején, hogy ki a jó és ki a rossz.
Ezt a miliőt spékeljük meg egy szadista fogorvossal, aki egy prostituálttól szerzi be az öreg szerelmes regényeit és egy ostoba polgármesterrel, akinek a műveltsége kifullad abban, hogy már hallott (na jó…tanult) Velencéről.
Szépirodalmi igényességgel megírt, iszonyatosan jó humorral fűszerezett tanmese az emberi pusztításról, arról, hogyan számolja fel az emberiség az őserdőket, a zöldterületeket. Az ocelot nem a vadászat tárgya volt ebben a kisregényben, sokkal inkább a lázadó, védekező természet metaforája.
„… a nagymacskák az igazi vadászokra lesnek…”
Egy egyszerű ember egyszerű élete. De, sokkal több. Antonio José Bolívar Proaño
olyan valaki akit szívesen magunk mellett tudnánk, barátként. Gyengeségeiben is
őszinte, igaz büszke ember. Ellentétben a világgal és azokkal akik az őserdőhöz merészkedtek, akik csak kizsákmányolni, uralni szerették volna, ő együtt szeretett élni vele. Ez egy gyönyörű könyv a természetről, rólunk és arról hogyan tesszük tönkre,
gyalázzuk meg legszebb kincsünket, a minket körülvevő természetet.
„Antonio José Bolívar megpróbálta kordában tartani őket, a telepesek pedig közben tönkretették az őserdőt, hogy megteremtsék a civilizált emberiség mesterművét, a sivatagot.”
Kíváncsi voltam az öregre, aki szerelmes regényeket olvasott. Ritkán kóstolok bele a műfajba, de nem állítom, hogy az öreg most nem hozta meg a kedvem hozzá… Talán majd egy magas asztalra is szert teszek.
Bevallom, a kíváncsiság ellenére picit ódzkodtam a regénytől, féltem a csalódástól. A „divatos” témák gyakran ártanak az irodalomnak, legalábbis eddigi tapasztalataim erre engednek következtetni. Persze az is lehet, hogy rossz helyen keresgélek. Ezúttal, szerencsére nem nyúltam mellé. Sőt. Sepúlveda meglepően jól mesél, érzékletesen, de mértéktartóan. Remekül építi fel karaktereit, szép ívben vezeti a történetet, nem akar többet belesűríteni a regénybe, mint amennyit elbír, és ezzel a jó arányérzékkel végül sokkal többet nyújt, mint amennyit egy környezetvédelmi témára kiélezett regénytől elvárnánk. Hangos-harcos deklarációk helyett egy csendes-kitartó vallomást kapunk. Vallomást az ember és a természet irnáti elkötelezettségről. Vallomást a magányról, a kirekesztettségről, a befogadásról és a mégis örök kívülállóságról. A szeretetről, az idővel és elmúlással való szembenézésről. A megszegett törvényekről. Arról, hogy a törvények megszegése nem csak tőled függ, és néha akaratod ellenére történik. Arról, hogy vannak pillanatok, mikor föl kell emelni a puskát, és arról, hogy még vannak emberek – kevesen – akiknek ez nagyon tud fájni. Így kell tanmesét írni – hogy alig vedd észre, hogy az, hogy szinte észrevétlen tanítson, szelíden, bölcsen. Ne harsány propagandával, szájbarágóssággal, esetleg képmutatással.
Ehhez azonban igazán kell tudni szeretni. Természetet, irodalmat, szerelmes regényt, emléket… Eggyé kell vele válni, együtt lélegezni vele. Megtanulni betűit, törvényeit, rítusait. Betűről betűre, szótagról szótagra újra- és újraolvasni addig, míg már könyv nélkül is fel tudod mondani, mint valami rituális szöveget. A két világ közti határon, a magány otthontalanságában olvasni tanul az öreg – természetet és szerelmes regényeket olvasni. És időnként elmesélni ezeket annak, aki hajlandó meghallgatni őt. Talán akad valaki, aki továbbadja a történetet, talán akad valaki, aki megtanul hallgatni, olvasni…
Picit szentimentális az öreg persze csakis ő… na jó, legyen, beismerem: én is, de hát ezért (is) szeretjük.
Népszerű idézetek
Az égbolt fenyegetően csüngött, alig néhány arasznyira az emberek feje felett, akár egy öszvér felpuffadt hasa.
(első mondat)
A mértani szövegek silabizálásakor már-már kétségbe vonta, hogy érdemes megtanulni olvasni, és ezekből a könyvekből csak egyetlen hosszú mondatot jegyzett meg, amit néha mérgében idézett: „Az átfogó a derékszögű háromszögnek a derékszöggel szemben lévő oldala.” A mondat rémületet keltett El Idilio lakosai körében, akik valami abszurd nyelvtörőnek, kivédhetetlen átoknak vélték.
68. oldal
– Nem győzte mondogatni, hogy a jenkik milyen szívesen látnának, hiszen nekem is jenki nevem van.
– Már hogy volna az, komám?
– Márpedig az! Onecénnek hívják a jenkik egyik szentjét. Rajta van a neve az egyik pénzükön, csak ők két szóba írják, és egy t betűt biggyesztenek a végére. One cent.
85. oldal, Európa, 2011.
Az egész esős évszakban azon rágódott, milyen nyomorúságos a könyv nélküli olvasó élete, és ekkor támadt rá először a magány bestiája. Ravasz állat ám az. Kihasználja a legkisebb megingást, és kisajátítja az ember hangját, hogy árvaságában is hosszú beszédeket tartson a semminek.
63. oldal
Az öreg jóízűen megette a rákokat, aztán alaposan megmosta a műfogsorát, és visszacsomagolta a zsebkendőbe. Gyorsan leszedte az asztalt, az ételmaradékot kidobta az ablakon, kinyitott egy üveg Fronterát, és választott magának egy regényt.
Az eső teljesen körülzárta, és páratlanul bensőséges hangulatot kölcsönzött a napnak.
76. oldal
– De ha nem vadásztok, akkor mivel foglalkoztok?
– Dolgozunk. Napkeltétől napnyugtáig.
– Micsoda ostobaság! Rettentő buták vagytok! – mondták ki ítéletüket a shuarok.
42. oldal, Európa, 2011.
A mennydörgést senki sem kötheti gúzsba, és senki sajátíthatja ki a másik mennyországát egy óvatlan pillanatban.
50. oldal
Említett könyvek
Ezt a könyvet itt említik
Hasonló könyvek címkék alapján
- Richard Powers: Rémület 88% ·
Összehasonlítás - John Vaillant: A tigris 86% ·
Összehasonlítás - Olga Tokarczuk: Hajtsad ekédet a holtak csontjain át 86% ·
Összehasonlítás - Charlotte McConaghy: Egykor farkasok éltek ezen a tájon 92% ·
Összehasonlítás - Gerald Durrell: Állatkert a kastély körül 93% ·
Összehasonlítás - Borsa Brown: A kezdet 91% ·
Összehasonlítás - Frank Schätzing: Raj 89% ·
Összehasonlítás - Morten A. Strøksnes: Tengerkönyv 88% ·
Összehasonlítás - Borbíró Klára: Szomjazó ködfolyók ·
Összehasonlítás - Anita Boza: Sötét vágyak fogságában 92% ·
Összehasonlítás