Új ​élet Keddtől! 87% 105 csillagozás

Alapvetően nem szeretem az iraki háborús históriákat. Ennek személyes oka van, a férjem közel 5 évet húzott le ott, és bár én itthonról figyeltem az eseményeket, tudom milyen az, ha megszakad a skype- beszélgetés a robbanások miatt, ha videót küld a bombáról ami a lába előtt hever, közben mondja, hogy ha ez eldurran, nekünk úgy is mindegy, ha nem akkor van róla emlék, vagy amikor hetek óta el volt tűnve és másik bázisról ismerős tőlem kérdezi, hogy megvan-e, mert az irodáját szétbombázták. Azt is tudom, mit jelent nem egy, hanem két alkalommal összekaparni egy embert, aki tudja, hogy iraki kollégáit valószínűleg rituálisan kivégezték a bázisok felszámolása után, vagy amikor egy 130 kilós tiszta izom férfi álmában zokog, mert nem tudja kitörölni a fejéből az éhező, szomjazó gyermekek képét, akiknek ő, az életét kockáztatva, éjszakánként raklapszám csempészett vizet és élelmet, de már nem lesz aki ugyanezt megtegye.
Luis Montalván elbeszélései és egyáltalán politikai elemzései, kritikája az egész iraki helyzettel olyannyira egybecsengenek a férjemével, hogy ez már megdöbbentett. Igazából épp erre voltam kíváncsi, hogy mennyire térhet el egy zsoldos és egy igazi amerikai katona meglátása az eseményekről, de fikarcnyit sem.
Kedd, a bohókás munkakutya pedig vitt egy színt a történetbe, külön imádom a négylábú örök gyereket, színt adott az valódi, háborús memoárnak, viszont nem misztifikált túl semmit, és az egész történet a száraz, kegyetlen valóság szintjén maradt.

Az értékeléseket olvasva, fontosnak tartom leírni, hogy az igaz történetektől (illetve igaz történet alapján írt regényektől) mindig mást várok, mint egy fikciótól. Hiszen, nem feltétlenül a szórakoztatás a célja, sokkal inkább a mondanivalója, maga a történet. Ez a valóság, nem várható el folyamatosan izgalmas jelenetek, csavarok, hiszen az életben sem így működik.

Luis 17 éves kora óta katonának készült, nagyon is jó volt abban, amit csinált, hajtotta a hitte. Aztán mégis fizikai és lelki roncsként végezte. Az írása kissé csapongó, egyszerűen papírra vetette a gondolatait, emlékeit. Részt vett az Iraki háborúban, szolgálta a hazáját, embereket mentett meg és ölt is, ha kellett. Folyamatos készenlétben, 24 órában pörgött, mert csak így lehetett túlélni. Látta a társait, barátait meghalni és ezért cserébe elárulták, sorsára hagyták, sőt, még meg is vádolták. El nem tudom mondani, mennyire felbosszantottak ezek a momentumok. Ráment az egészsége a hivatására, aztán ahelyett, hogy segítséget kapott volna, nem ismerték el a betegséget. Folyamatosan készenlétben állt, mindenhol ellenségeket látott, lövészeket keresett a tetőkön, nem bírt felszállni egy tömegközlekedési eszközre sem, folyton rohamai voltak, egy idő után már a lakásból sem tudott kilépni és ezek „csak” a lelki problémák, akadt bőven fizikai is. Nem ő volt az egyetlen, rengeteg veterán járt így. Volt, aki öngyilkos lett, volt, aki így élte le az életét. Nagyon kevesek tudtak túljutni ezen, ha meggyógyulni nem is. A „haza” pedig hátat fordított nekik, holott a „haza” küldte őket a háború(k)ba.

Kedd! Ő egy fantasztikus lélek. Nem kímélte az élet őt sem. Végül depressziós, magányos és bizalmatlan lett. Mondanám, hogy én is szeretnék egy Keddet, de ő egyedi és utánozhatatlan. Ahogy nincs két egyforma ember, úgy nincs két egyforma kutya sem. Hosszú és rögös úton találtak egymásra, de végül olyan kapcsolat alakult ki Luis és Kedd között, ami irigylésre méltó. Megmentették egymást, együtt léptek rá a gyógyulás útjára. Sokat változott az életük és nagyon szurkolok nekik, hogy innentől csak jobb legyen.

Nekem sokat adott ez a könyv úgy is, hogy nem vagyok érintett.
Itt nem egy történetet olvashatunk egy kutyáról, hanem Kedd és Luis életét ismerhetjük meg. Ennek tudatában vegye mindenki a kezébe.

Imádtam ezt a könyvet! Több okból is: Egyrészt ajándékba kaptam egy itteni kedves Molytól, amit itt is nagyon szépen köszönök drága @h_orsi! :)
Másrészt segítő kutyusról szólt, ami a szívem csücske amúgy is.
De ennél sokkal többet kaptam a könyvtől. Nemcsak megismerhettem Keddet a gyönyörű és okos Golden Retrievert, hanem bepillantást nyerhettem az iraki háború viszontagságaiba és szembesültem a veterán katonákat sújtó PTSD-vel (Poszttraumatikus stressz szindróma) és hatásaival a leszerelt katonák mindennapjaiban.
Gyönyörű, szívmelengető történet volt, kutyásoknak jó szívvel ajánlom :)
Luis Montalvan százados és Kedd, Nektek pedig minden jót és szépet kívánok az életben! :)

Érdekes és elgondolkodtató volt ez a könyv. Nagyon nehéz az otthon kényelméből átérezni egy háborús veterán szinte láthatatlan pszichés sérüléseit, még ha az ember tisztában is van vele, hogy ép ésszel képtelenség túlélni a borzalmakat. Most bepillantást nyertünk egy háborús veterán százados hétköznapi életbe való visszailleszkedésének az erőfeszítéseibe, a fizikai sérülésével és a PTSD-vel való örökös küzdelmébe és a Keddel kialakult kapcsolatuk erősödésébe. Nagyon érdekes volt látni, hogy egy speciálisan kiképzett segítő kutya mekkora támaszt tud nyújtani egy sérült embernek és milyen erős kapocs tud kialakulni, ha megvan köztük az összhang. Nehéz, de örömteli utat jártak be együtt, de nemcsak egymással kellett összeszokniuk, hanem a környezetükkel is el kellett fogadtatniuk magukat. Nagyon megdöbbentő helyzetekről írt a százados, amik akár a helyi buszon történtek vagy épp a széles nyilvánosság előtti gyanúsítgatásokról szóltak. Szomorú.
Luis Carlos Montalvan (Keddtől elválaszthatatlanul) civilként is egy felelősségteljes katona maradt, aki a figyelemfelkeltő cikkeivel, előadásaival nemcsak a saját, de a többi háborús veterán felépülését és utógondozását is szem előtt tartja.

Nem a megszokott, „jaj, de aranyos, kutyás” könyv. Inkább így fogalmaznék : dokumentum – regény, kutyával a középpontban. Egy röntgen – kép, átvilágítás az amerikai hadsereg iraki hadviseléséről, kíméletlen őszinteséggel egy kiszolgált, veterán katona szemével.
Aki életcélt jelent ennek a testben lélekben megtört embernek, az a kutyája. Kettőjük szép kapcsolatáról szól ez a történet. Számomra az elviselhetőnél egy hajszálnyival több volt benne a háború körüli gondolatsor, s a vártnál kevesebb az ember – kutya kötődése. Erről szívesen olvastam volna többet. Ezért adtam egy csillaggal kevesebbet az értékeléskor.

Azt hiszem, érdemes lenne elolvasnia ezt a könyvet minden olyan személynek, aki úgy gondolja, hogy harcolni milyen menő és nem is olyan nagy dolog; hogy amennyiben túléled a szolgálati idődet, minden megy majd tovább. Csakhogy ezek az emberek nem gépek, hanem érző lények. És ha fizikailag sértetlenek is maradnak, sokuk lelkileg nem tudja feldolgozni mindazt a borzalmat, ami történt velük, így főhősünk, a könyv egyik szerzője, Luis Montalván sem. PTSD-vel küzdött miután leszerelt. Szerencsés módon kapott egy segítőkutyát, Keddet.
Ez a kötet a katonalétet, az USA háborús politikáját és Luis, valamint Kedd kapcsolatát, személyes és együttes viszontagságait mutatja be. E során számomra a legmegdöbbentőbb az volt, amikor szembesített a tucatnyi diszkriminatív és bújtatott diszkriminatív szituációval, amelyet átéltek. Mélységesen elszomorított, különösen azért, mivel ezzel mi is szembesülhetünk. Nem kell az Amerikai Egyesült Államokig menni érte. ☹️
Szerencsére sokszor és jó helyen oldotta fel ezt a tömény borzalmat és nehézséget Montalván Kedd bohókás jellemének, az összecsiszolódásuk vicces pillanatainak ismertetésével.
Egy pantomim színház volt az arcomon, míg olvastam ezt a történetet, minden átfutott rajta.
Igazi érzékenyítő könyv született.

Ez a könyv tökéletes bemutatja, hogy milyen belsőséges tud lenni egy kapcsolat ember és kutya között. Nem hiába ez ember legjobb barátja.
Ha egy ember és kutya ennyire egymásra talál az semmilyen más kapcsolattal nem pótolható.
Számomra nagy csalódás volt azonban olvasni, hogy Amerika bármennyire is bizonyos szempontból előrehaladott segítőkutyák szempontjából ennyire hátrányos helyzetben legyen. Laikusként a témában én úgy gondolkodtam, hogy ott biztosan elfogadják a segítő kutyák ( főleg, hogy külön jelöléssel meg van jelölve) jelenlétét.

Sajnos ez nekem annyira nem jött be, de a 4 csillag megjár a cuki kutyi miatt! :)
Egy számomra nem túl szimpi háborús veterán írása azokról, amiket megélt, amiken keresztül ment, nem túl jó stílusban abszolválva.

https://kesztenye.blog.hu/2017/03/12/luis_carlos_montal…

Flow élmény ("nembíromletenni" érzés): 5
Stílus (írói): 4
Ötlet (eredetiség): 5
Tartalom (mondanivaló): 5
Hitelesség (könyv világának átélhetősége): 4
Érzelmek (ábrázolása): 3
Izgalom: 5

Huh, ez a könyv eléggé felkavart engem. Főleg akkor, amikor az íróra rákeresve azt olvastam, hogy a könyv megírása után 5 évvel öngyilkos lett. Ezt a letaglózó információt megtudva ugyanis gyökeresen másképp láttam a frissen elolvasott könyvet.
Luis Carlos Montalván nagyszerű író – mondjuk inkább újságíró –, kedveltem a stílusát. Eredeti ötletből született a kötet, ami egy iraki veterán katona poszttraumás stressztől sújtott mindennapjait dolgozta fel, olvasmányos, regényes formában. A tartalom kidolgozott, a mondanivaló átjut az olvasóhoz. Hitelesség szempontjából a történet meggyőző, a könyv világa jól átélhető. Montalván azonban nemigen helyezett hangsúlyt a szereplők – köztük a saját – érzelmeinek ábrázolására. A kötet egésze rendkívül izgalmas, érdekfeszítő, sőt: felkavaró.
Annak tudatában pedig méginkább az, hogy tudjuk: Kedd, a terápiás, segítő munkakutya feladata pontosan az volt, hogy segítsen a szerzőnek legyőzni a PTSD-t. És ez nem sikerült. A PTSD, évekkel a háború után, végül mégis legyőzte a rettenthetetlen katonát, az Irakot megjárt századost, a normális élet lehetőségében és a gyógyulásban éveken át reménykedő regényíró-újságírót. És ettől megszakad a szívem.

Másra számítottam, de nem volt rossz élmény.

A történet nem annyira Keddről szól, sokkal inkább Luis Montalván századosról – arról, hogyan válik a naiv hazafiból és tipikusan lelkes amerikai katonából az iraki háború borzalmainak hatására egy idegroncs, egy fizikailag és lelkileg is sérült ember, aki már csak árnyéka korábbi önmagának, és a mindennapok átvészelése is megpróbáltatásokat jelent számára. Itt lép a képbe Kedd, a lelkes és szeretetteljes segítőkutya, hogy a veterán hadirokkant számára elviselhetővé tegye az életet.

Érződik a stílusán, hogy írója elsősorban újságíró, nem regényíró. A történet nem időrendben halad, hanem fejezetekre bontva, ahogy a visszaemlékezés megkívánja (néhol nehéz is követni). Sok szó esik Keddről, a kiképzéséről, az egymásra találásukról és az együtt töltött időről, de legalább ugyanilyen hangsúlyos szerepet kap a háború, a háborúval kapcsolatos hazugságok és vezetői mismásolások, illetve a veteránok hátrányos helyzete is…

Szóval nem kimondottan kutyás könyv ez, de így is egyértelmű a szeretet és a rajongás, amivel az író az egyetlen és hűséges társához viszonyul.