Mattia ​Pascal két élete 81% 50 csillagozás

Kényszerértékelés

Ez a „kényszerértékelés” a műfaj megjelölése. Nem vetettem volna képernyőre ezt a rövid néhány kis gondolatot, ha bejelölöm az olvasást -tól – -ig, amivel igazolni tudnám az istenek, a lelkiismeret és a Moly közönsége, kiváltképp @Dénes_Gabriella előtt, hogy elolvastam a szóban forgó szöveget, mert kell a

plecsni,

a nobeles, mindenkinek megvan a maga gyengéje, mit mondjak, a krémes, az édelveisz, vietnami papucs, a gyors nők és a napbarnított kocsik, az utóbbi időben a Zrínyi katonai kiadó dohsorozatú könyvei meg ez a

plecsni.

Van egy jó meg egy rossz hírem, melyiket mondjam, mondd a rosszat, jó, mondom, legyünk túl rajta*, és, ezt figyeljétek, molyok, gondoltam, befűzök ide a szövegbe egy ilyen viccet, a kereső erre kiadott egy kevéssé vicces, de nagyon is ideillő dolgot, hogy „Van egy jó és egy rossz hírem: a rossz az, hogy úgy tűnik, meghaltam”, az én rossz hírem kevésbé rossz, én ezt a könyvet nem élveztem, egyrészt mert végig átjárt az az érzés, hogy ez nincs valahogy összerakva, átgondolva, van egy téma, egy főtéma, átlépés egy másik életbe és ennek valami filozófia folyományai, de már a történet, ami ezt a témát megfoghatóvá tenné, kifejezné, színt és formát adna neki, már ez a történet sem stimmel, esetlegesek benne a kulcsmozzanatok, miért éppen az és miért éppen úgy történik, a történések kapcsolatai is csak olyan éppenhogyok, ha egyáltalánok, és a jelenetek, a jelentek bizony valahogy elkenődtek, Kosztolányi jut most eszembe és a feszes párbeszédek, az izgalmas, érdekes jelenetek, már hogy ezek nem feltétlenül magukban izgalmasak, hanem ahogy megírja őket, hát itt mintha szándékosan szétfecsegné a feszültséget Mattia Pascal, ez a 18. századi irodalmi alakokat idéző hős, amúgy érdekes személyiség, néha átüt rajta, ki szeretett volna lenni Pirandello, bár talán az is volt, vagy csak játszott, nem tudom, azt tudom, kell a

plecsni.

Na, most ezt hogy mondjam el, ez itt a jó hír, de hát rettenetes, „Van egy jó és egy rossz hírem. A rossz az, hogy nagyon úgy tűnik, meghaltam. A jó viszont, hogy ha ezt olvasod, akkor te még nem (hacsak nincs wi-fi a túlvilágon)”, hogy ezt ki írta és kinek, azt becsillagozom**, már nem is tartom jó ötletnek, hogy beletettem, sőt elég rossznak tartom, ennek ellenére nem veszem ki, mert kapcsolódik mégis a könyvhöz, áttételesen persze, a jó hír no.1: a toposz, ami engem, mióta az eszemet tudom, hát ezt sem könnyű időben behatárolni, és már maga a feltételezés, hogy tudom és hogy időben behatárolható, erősen hízelgő, kicsit most kényeztettem magam, ugorgyunk vissza: a toposz a másik élet, vagy másik sors, sorscsere, babilóniai sorsjáték, elcserélt gyerekek (van egy ilyen könyve is, most látom, nem csodálkozom), kisétálni az életünkből a lá Wakefield, vagy azon lenni, a lá Lord Jim, a hasonmás felől is Nabokovhoz jutok, már ha ez nem eltévedés, az viszont figyelemre méltó, hogy amennyire vonz ez az irodalomban, annyira viszolygok tőle az életben, látok néha ilyen dokumentumfilmeket kettős életet élő emberekről, mennyi kényelmetlenség, és miért, nem látom értelmét, amit tulajdon szememmel láttam, azt sem értettem soha, nők körül forgott, úgy látszik, inkább a férfiaknak van kettős élete, bár lehetne ezt másképp is szervezni, mint a Boeing! Boeing!***-ben a stewardessekkel, logisztika kérdése, persze a pilóta-egyenruha vonzó, többek közt mert van rajta

plecsni,

no.2, „miből lesz a cserebogár”, a sárga****, nem a sárga, csak úgy, bár ebben is rákérdez az életre, ez már elég furcsa, mintha minden erről szólna, nocsak, nocsak, az az igazság, hogy az ilyen cserebogaras dolgokat hajlamos vagyok a cserebogárhoz hasonlítani, rám a Hat szereplő szerzőt keres nagy hatással volt vagy huszonöt éve, P. a drámait később írta, ezt tizenhét évvel, már nem emlékszem rá, nem emiatt a tizenhét év miatt, az alapok itt vannak lefektetve, ez még azért hozzátesz valamit, ami elég is volt ahhoz, hogy elolvassam, és nem minden könyvet olvasok ám el, amit elkezdek, úgyhogy ez nem kis dolog, a három csillag az nem kevés, vannak tanárok, akiknél a kettes olyan, mint más tanároknál az ötös, persze ez aztán az ösztöndíjaknál nem jön már ki, de megvan az erkölcsi győzelem, más tanároknál meg a kettes olyan, mint más tanároknál az egyes, a megfelelő ajtón kell kopogtatni, az első lépés a tizenkettőből a

plecsni

felé.
    

* Tegnap Saramago-t olvastam.

** http://szupertanacsok.blog.hu/2016/06/21/_van_egy_jo_me…

*** http://www.imdb.com/title/tt0058981/…

**** https://www.youtube.com/watch…

Kamaszkoromban már olvastam, és akkor nagyon tetszett. Megragadott maga az alapötlet – az nem érdekelt, mit hoz ki ebből az író. Most viszont, újraolvasva, annál inkább, – és szomorú vagyok.

A tanulság ugyanis az, hogy egy lusta és (alapvetően) élhetetlen fiatalember* alakváltozás után is ugyanolyan marad: lusta és élhetetlen. Mint ahogy persze egy ravasz és törtető fickó sem változna meg, csak többet hozna ki a váratlanul ölébe pottyant nyakába zúdult lehetőségből.

A történések klasszikus XIX. századi stílben vannak előadva. Kissé körülményes bevezető után jön a csavar, ami fordulhatna akár 180 fokot is, de sajna a fordulat 360 fokos lett – a főszereplő (ne nevezzük hősnek), ugyanabban az irányban folytatja töketlenkedését, mint amiben eddig. spoiler Az akadályok, melyeket Pirandello felsorakoztat, inkább belsők, mint külsők – s az izgalmas kalandok és az új helyzetből fakadó kemény küzdelmek helyett kapunk egy bágyadt, melodramatikus betétnovellát.

Ami valamelyes kirántja a kátyúból a cselekmény unalom iszapjába süppedő szekerét, az a befejező rész spoiler: ez Goldoni tollára méltó, és így végezetül legalább egy jót röhöghetünk, ha már egy ideje bosszankodtunk.

Pirandellótól még A kitaszítottat olvastam, az már első olvasásra sem nyűgözött le. Úgy tűnik, a regény műfaja nem igazán neki való – a drámái és egyes novellái jóval izgalmasabbak.

* Nekem az 1961-es kiadás van meg, aminek a címlapján egy kb. ötvenes, erősen leamortizált kispolgárt mutat a grafika. Mondhatni, némileg félrevezető…

Annak idején láttam a filmet, és ugyan csak az elejére emlékeztem, meg arra, hogy középiskolás fejjel tetszett. Ezért is akartam már rég elolvasni, hogy tudjam, miért nem emlékszem a film többi részére. És mert kíváncsi voltam, hogy ebből az alaphelyzetből milyen „filozófiát”, gondolatiságot tud leszűrni a könyv, amit esetleg egy film nem tud átadni.
Nos, a könyv az elvárásaimhoz képest inkább cselekményes volt, mint filozofikus. És amikor belegondoltam, rájöttem, hogy a bemutatott élethelyzetben tényleg ennyi a leszűrhető tanulság: ha törvényen kívül élsz, a törvényes világban semmit sem tudsz kezdeni, és az a szabadság, amivel nem tudsz mihez kezdeni, börtön. És ott a magány, meg a hozzátartozók hiánya, ami egy családhoz szokott ember számára kibírhatatlan. Valószínűleg ezért is építi a könyvet a szerző inkább az esmények és a főhős érzelmeinek a bemutatására. És ezért sem értem, hogy sok előttem olvasó és szóló személy miért panaszkodik unalomra és lassúságra a történettel kapcsolatban. Nekem kifejezetten élvezetessé tette a fél órás buszutakat oda-vissza ez a kis könyvecske.

Nem sokkal ez előtt/közben olaszul már olvastam: http://moly.hu/ertekelesek/839084. A véleményem nem változott sokat, talán annyiban, hogy másodszorra Mattia hülyeségei és élhetetlensége még jobban zavart, sőt az egész könyv inkább untatott. Nyilván egy kort ír le, új problémákkal, amikor megjelenik a „felesleges” ember, pszichológiai korlátokkal, olyan, amilyen. Az egész könyvben végső soron nem történik semmi. Balfácán szerencsétlenkedik jobbra, aztán miután egy kis szerencséje lesz, akkor szerencsétlenkedik balra is, azért, hogy végül majdnem a kiindulópontra szerencsétlenkedje vissza magát.

A fordítás nem adta nekem vissza az eredeti stílusát, sőt a 3. fejezetben vagy egy oldalnyi hiányzó részt is találtam. Illetve nem találtam.

Ez a könyv nekem az első volt Pirandellótól, de egy ideig nem szándékozom visszatérni a szerző világába. Nem mintha csalódtam volna benne (nagyjából ezt vártam), vagy rossznak találnám a Mattia Pascalt, mert nem az, csak egészen egyszerűen olvastam már mástól jobb, kiforrottabb könyvet ebben a műfajban. Még azt sem mondhatom rá, hogy átgondolatlan volna a cselekménye, mert – mint a szerintem felesleges magyarázkodásnak minősülő, a szerző műveinek valószínűtlensége ellen kampányoló utószó is mutatja – hasonló eseteket a valóságos élet is produkált már. (Ez az elvont epilógus egyébként, amellett hogy az író vehemens okoskodása önmaga védelmében a kritikusai ellen, nagyban tompítja a mű olvasmányélményét is, de ez csak egy tökéletlenség a sok közül.)

A regény nehézkesen indul. Hosszabb-rövidebb kiegyensúlyozott elbeszélő rész után Pirandello hirtelen, minden átmenet nélkül elkezd térben, időben csapongani, és csak sorokkal lentebb döbben rá az olvasó, hogy a szerző mégis ugyanarról a témáról beszél. Számomra zavaró volt a jelen és múlt idejű mondatok elbeszélés közbeni sűrű, láthatóan minden ok nélküli cserélgetése, felváltva való alkalmazása is. Bár ha jobban belegondolok, ez igazából nem is róható fel egy „tudathasadásos” regény főszereplőjének. Ahogy haladunk tovább a cselekményben, a néhol a legnagyobb mesélőkre jellemző írói tehetséggel megkomponált, élvezetes körmondatokat váratlanul ismét olyan sorok követik, amelyek olvastán azt kell hinnünk: valaki alkotás közben biztosan leütötte a mestert, s belekontárkodott a kéziratba…

A könyv erényei között azért mindenképpen megemlítendő a megszállott monte-carlói szerencsejátékosokról szóló találó jellemábrázolás és az egyes szám első személyben mesélt történet képi megjelenítő ereje is, de a könyv közepe táján Pirandello sajnos megint „megbolondul”. Ezúttal filozófus énjét veszi elő váratlanul/kéretlenül, s Mattia/Adriano római főbérlőjét, az enyhe fokú agymenésben szenvedő hobbi-teozófust, Anselmo Paleari urat használva fel szócsőként, néhol zavaros – de sok helyütt azért érdekes – következtetéseket oszt meg az olvasóval lélekvándorlásról, elmúlásról, halálról, sőt halhatatlanságról, örökkévaló létről is. Nekem rohadtul idegesítő volt a spirituális hajlamú Paleari elmeroggyant, állandóan okoskodó figurája, akinek agyzsibbasztó jellemével egyébként maga Pirandello is tisztában van: „Absztrakcióinak ködös csúcsairól Anselmo úr nem egyszer így görgette le, mint a lavinákat, súlyos gondolatait.":) Itt-ott vontatott a regény, például a spiritiszta szeánsz számomra érdektelen és elnyújtott leírása kerékkötője volt a cselekmény zavartalan folyásának, de erőltetett kutyakomédia íze volt az Adriano-Bernaldez összetűzésnek is. A katarzis nálam végül el is maradt, most is értetlenül állok a Miragnóba visszatérő, meghasonlott Mattia fennhéjázó genyózásának indítékai előtt.

Világirodalmi párjával, az Egy szélhámos vallomásaival összevetve ez a könyv jóval alacsonyabb színvonalon teljesített nálam, így egy erős hármasnál jobbat sajnos nem tud belőlem kikényszeríteni.

Nagyon szeretem Pirandellot! Mattia Pascal pedig különösen közel áll a szívemhez.

Nagyon tetszett, olvasmányos, szórakoztató történet. Még középsuliban olvastam, választható volt, jól tettem, hogy ezt választottam annak idején, másoknak is kedvet csináltam hozzá.

egy olasz ismerősöm ajánlotta, jól tette!
nem olvastam utána, hogy miről szól, ezt meg én tettem jól! így pont kellő mértékben érkezett a döbbenet, nem mellesleg nagyon szórakoztató és fordulatos könyvről van szó!
olyan őrült-olasz…

Nagyon olvasmányos. Tetszett, csak valahogy a vége olyan fura volt…

Vannak érdekes és elgondolkodtató részletek, amiket kár lett volna kihagyni, de a történet gyenge, gyakran ömlengő és nem túlságosan következetes.