Señor ​Vivo és a kokainbáró (Latin-Amerika trilógia 2.) 85% 17 csillagozás

Nagyon szerettem, akárcsak az első részét. Szerintem méltatlanul kevesen olvassák, és nagyon sajnálom, hogy a harmadik része nem jelenik meg magyarul.

Olvasás közben az jutott eszembe, hogy lehet, ha a filozófiatöri tanárunk két szép fekete jaguárral jött volna előadást tartani, egyik a katedra jobb, másik a bal felén ült volna, biztosan én is szívesebben bejártam volna… Ha meg minden órán közli, hogy ez egy hatalmas nagy baromság, de az áleurópai kultúránk megértéséhez szükséges, és ahhoz is, hogy a baromságot elkülönítsük az álbaromságtól és a nem-baromságtól is, na ez már túl szép lett volna. De hát nem mindenki Dionisio Vivo.
Ez a könyv igencsak jó, bár azt is fenntartom, hogy biztos van olyan akinek megfekszi a gyomrát a sok orisha, a brujók és a könyvbéli kegyetlenkedések naturális leírása és persze a szürrealitás. Azt is tudom, hogy egy ilyet mi, európaiak, nem tudnánk írni, teszem hozzá: szerencsére. Nekem nagyon nagy élmény volt: a szereplők emberiek, gyarlók és ők is hibáznak, pont úgy mint mi, de közben ott van a varázslat, ami a dél-amerikai regényekre oly jellemző, én meg nagy mágikus realizmus rajongó vagyok.

Ezt a könyvet is imádtam. Az első könyvhöz, de csakis ahhoz hasonlítva kicsit gyengébb. De önmagában teljesen megállja a helyét és számomra bőven öt csillagos. A stílusa ugyanolyan remek, bár már világibb hangvételű. Ugyanúgy körüllengi a történetet a misztikum és a „mese”, ami már az első regényben is imádtam. Hiszen mindezt közel sem meseszerűen tálalja az író, hanem metaforikus képekként a valóság szörnyűségei és a nagyon is reális érzelmek között.
Legnagyobb meglepetésemre ennek a regénynek egy konkrét főszereplője volt. Ám ő, Dionisio Viva, mintha egy személyben testesített volna meg egy társadalmi réteget, egy amolyan józan filozófust, a tehetetlenek és elnyomottak társadalmi táborából próbálja megtenni, amit tehet, harcolni az elnyomók ellen. Aztán hányattatásai során belátja, hogy nem „bújhat” a közösség sokaságába, elő kell lépnie és elfogadnia azt a szerepet, amit ez a közösség már rég rátestált. Azzá a mitikus alakká kell válnia, aki sebezhetetlen, aki képes egy ujjal leigázni a gonoszt és tűz ellen tűzzel kell harcolnia.
Dionisio személyével kapcsolatban kicsit elfogult vagyok, bevallom, mivel az első laptól az utolsóig emlékeztetett egy volt szerelmemre. Még csak nem is eszméiben, a nőkhöz való hozzáállásában, de még szuicid hajlamaiban sőt a leírtak szerint alkatilag is. Így hát a könyv nagy részében én nosztalgikus vigyorgásba merültem, pedig aztán maga a történet nem éppen ilyen hangulatú. :) Szóval akár az is lehet, hogy a regény értékelésében is elfogult voltam emiatt, ezt sajna nem tudom megállapítani. Akárhogy is, remekül megírt, összetett karakter, még akkor is, amikor oldalakon keresztül csak rinya-partit lehet olvasni tőle. A férfiak tényleg hajlamosak erre a „jajj mit rontottam el, amiért az egész világ gyűlöl és mindenki engem büntet” nyavalygásra, tehát a karakter ezen része, mondhatnám, hogy untatott, de közben olyan mély életszaga volt, hogy mégis szórakoztatott. :)

Az olvasási élményemet kizárólag a spanyol nyelvtudásom hiánya rontotta. Talán jó lett volna, ha a kiadó gondol azokra, akik nem beszélni spanyolt.
Azt pedig kimondottan sajnálom, hogy magyarul kizárólag három könyve jelent meg a szerzőnek.
A történetről: kicsit érdekes volt a történetvezetés, a narráció nézőpontjai, de talán pont ezért volt annyira élvezetes olvasni. A megfogalmazás kicsit megtévesztő, mivel könnyednek tűnik a szöveg, azonban egyáltalán nem az. Szvsz, ezért is nem tudják sokan hová helyezni, miközben nincs másról szó, mint hogy a világnak azon felén sokan így tekintenek az életre.

Anno zötyögősen indult, második nekifutásra megszerettem. A kegyetlen részletek mellett végig megvan benne az a mágikus realizmus, ami Marqueznél, Sepúlvedánál vagy Melville-nél is.

Nézegettem az olvasmánylistámat és meglepően vettem tudomásul, hogy én 5 évvel ezelőtt olvastam ezt a könyvet. Emlékszem a borítójára és arra is, hogy honnan vettem le a Szabó Ervin könyvtár polcáról, de maga a történet egyaránt nem hagyott nyomot bennem, szóval úgy gondoltam, kicsit felelevenítem az emlékeimet.

A dél-amerikai irodalomnak (vagy a dél-amerikában játszódó történeteknek) mindig egy nagyon különleges, megfoghatatlan hangulata van. Bár a Senor Vivo és a kokainbáró egy meg nem nevezett országban játszódik, az olvasás közben egy cseppet sem kételkedtem abban, hogy ízig-vérig latin-amerikai környezetben járunk.

A regény „megtévesztően optimistán indul, hogy aztán brutális tragédiába torkolljon” – írja a fülszöveg, És valóban, az elején meg-megmosolyogtatott a brujo szerencséje, hogy mindent sikerült megúsznia, de túlságosan már ekkor sem tetszett a regény. Túl sok szálon futott a cselekmény, sok volt benne a felesleges jelenet és bár nagy kedvenceim a mágikus-realista regények, itt inkább idegesítettek ezek az elemek. Viszont a szerelmi szál igencsak erős a történetben, ez volt az, amiért érdemesnek tartottam arra, hogy tovább olvassam, de ez aztán olyan brutalitássá fajult, hogy arra nincsenek szavaim. Persze van ebben valami zseniális is, de – lehet épp rosszkor olvastam – nagyon nem jött át nekem.

Ami tetszett a regényben az a leplezetlen társadalomkritika, hogyan maradhat fenn kokainbárók önkényuralma és vajon véget vethet-e ennek az egyszemélyes hős?