Vidám temetés 79% 115 csillagozás

… és bezárult a kör….
minden információ a helyére került…
hogy meztelenkedtek? ki nem tesz rá nagy ívben? fogjuk rá, hogy meleg volt….
temetés…. vidámság?…..
egy művész- egy jelenség! egy ember- egy személyiség.
egy különlegesség- aki még a halálában is más.
egy férfi- aki tud méltósággal- és Margaritával haldokolni.
Ulickaja nem kertel, nem szépít, nem túloz, CSAK leír, megír. Egyszerűen, ahogy van. ez van és kész. Valakinek kevés, valakinek sok, valakinek túlzó, valakinek hihetetlen. Nekem éppen elég. jó. tetsző.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Ulickaja olyan sokszínű, mint amilyen változatos témákat választ a műveihez. Ez a kötet emigrációban élő oroszokról, zsidókról szól. Főhőse Alik, egy életművész, akinek halálos ágya körül ott tolong feleség, szerető, gyermek megbékélten és egymást segítően. Az oroszok különféle módon illeszkedtek be az amerikai életbe, „különböztek tehetségben, képzettségben, emberi tulajdonságban”, fontos számukra lépésük, Oroszországból való eltávozásuk igazolása. Az emigráns lét tudathasadásos, átveszik az új ország szokásait, beilleszkednek a társadalmába, de sosem feledhetően oroszok maradnak. Nekem tetszett ahogyan a főszereplő körül örvénylő nők sorsát külön-külön bemutatja, hogyan kerültek Amerikába, hogyan tudtak érvényesülni.Ulickaja köteteiben az orosz élet zsigerileg benne van, bármiről ír, ezt az életérzést írja. Szeretem a humorát (pap és a rabbi) és a lélekábrázolását.

Fenntartás nélkül elfogult vagyok Ulickajával.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Kiutazást kínált és passzportot nyújtott ez a könyv a ’90-es évek orosz emigrációjának New York-i kolóniájába, amely a kétlaki lélek keserűségét, egyfajta száműzetést jelentett az ott élők számára: „Kiderült, hogy ez az ország [USA] belefészkelte magát a zsigereikbe, a lelkükbe, és akármit gondoltak is felőle – márpedig sokfélét gondoltak –, a vele való kapcsolat megbonthatatlan maradt. A vérben zajló kémiai folyamattá vált: hányingerkeltővé, savanyúvá, rettenetessé…” – Ellentétet és kivételt ez alól csak Akik élvezett, az irigylésre méltó, bohém festőművész, aki el is ismeri: „… én mindenütt nagyszerűen élek…” Ő, aki nemcsak hogy egy külföldre szakadt csoportosulás elismert tekintélye, őserejű összetartóereje, de még egy sokszögű szerelmi alakzat fenntartója, a vén kujon … (Elnézést kívánok: halottról vagy jót, vagy semmit! Apropó, Úgy látom Ulickaja előszeretettel szerepelteti ezeket a vérbő fazonokat.)
Tetszett az ellentétekre épülő cselekményvezetés: a kétféle hitélet (zsidó-keresztény) ütköztetése, az orosz és amerikai lélek párhuzamba állítása, a két szívvel élő emigránsok ábrázolása. Az írónő tolla nyomán lazán megrajzolt karakterek mélyen és nagyon pontosan jelentek meg előttem, regényében jól érzékeltette a hontalanság atmoszféráját is, visszafogottan és kellemesen humorizált.
Nem tetszett a mozaikszerűen felépített szerkezeti felépítés, ettől egy kissé ziláltnak és kuszáltnak éreztem a történet szövetét.
Ha nem is kifejezetten vidáman, de rendkívül szépen búcsúzott Alik öveitől, és porhüvelyétől. Valami olyanfajta életfelfogással élt emberünk, olyan bölcs vitalitással, amire nem található tényszerű magyarázat, de amit jó lenne megtapasztalni. Beigazolódott a ki mint él, úgy hal teória – Számomra most ez volt a tanulság: aMOLYan égőcsipkebokorként felvillanó megvilágosodás.

Sokszínű, valószínűtlen, felkavaró, humoros. Megvolt itt minden, ami az Életművésznőkből hiányzott (nekem): a sokféle szereplő jóindulatú összefogása, egymás iránti kíváncsisága, egymás elfogadása. Ugyanakkor az egyes ember küzdelme az életben maradásért (a túlélésért való küzdelem témáját soha nem tudom megunni), vagy akár a boldogulásért. A sok színes mese természetes egymásba fonódása. Szinte minden egyes szereplő beilleszkedésének a története. A túlélés képességébe vetett hit varázsa. A sokféle választás, a sokféle érdekesebbnél érdekesebb sors színes kavargása. Ezek különbözősége és hasonlósága. Plusz, egy város, amely egyszerre lehet rémálom és varázslat. Két ország, amely összefűz, a közös gyökerek állandóan változó vonzása-taszítása, az újrakezdés miatt érzett fel-fellobbanó önvád, vagy éppen a legváratlanabb pillanatokban fel-feltörő bizonytalanság, az önigazolásra való szüntelen igény. A közös nosztalgia fel-felcsapó, lelket megperzselő vagy éppen lelket melengető lángja. Az új dolgok befogadása: emlékezetes fejezet például, amikor végül ez a viszonylag magába zárt kis közösség megbarátkozik végre a dél-amerikai zenészekkel is, akiket sokáig csak bosszúság forrásának láttak – nagyon csalódott lettem volna, ha ez az elfogadás nem történik meg elég hamar.:) Talán ez a témagazdagság, ez a sokrétűség és sokszínűség hiányzott nekem az Életművésznőkből.

Ami viszont tetszett már az Életművésznőkben is, az itt is megmaradt: a rövid, tömör stílus, a sallangmentes egyszerűség. Semmi szükségtelen vagy céltalan ismétlés (mert azért az ismétlés sem feltétlenül rossz dolog, például Hellernél vagy Vonnegutnál az ismétlésnek van funkciója, nem csak töltelék, mint egyes bestseller íróknál), az olvasóba vetett bizalom, hogy képes elsőre megjegyezni ki-kicsoda, honnan jött, az író nem mutatja be őket minden egyes alkalommal, ahányszor csak újra felbukkannak a lapokon, céltalanul 400 oldalasra dagasztva egy valójában alig 150 oldalnyi füzetkét. Igaz, néha keresgéltem ugyan a contol+F kombót (igen, igen, IRL, papír alakú könyvön szórakozottan gombokat keresgélni, mi mindent elmond ez az olvasóról…), de egy 160 oldalas könyvben szerencsére pillanatok alatt vissza lehet keresni a dolgokat manuálisan is, így viszonylag hamar elmúlt ez a vicces beidegződés.

Szóval tetszett ez a regény. Alikban számomra az volt a legvonzóbb, hogy ő is legalább annyira szerelmes volt New Yorkba, mint én, pedig mostanában divat a kedvenc városomról elítélően gondolkozni (sokan érthetetlen módon képesek még a kedvenc felhőkarcolóimat is rondának nevezni!). A többiek pedig egytől egyig jól kidolgozott, érdekes karakterek voltak (igazi jellemek egytől egyig, igen:), ráadásul múlttal és jelennel, bonyolultak, akár a valódi emberek, nem karikatúrák vagy kétdimenziós alakok. Szerettem róluk olvasni, és érdekelt, hogy később mi lesz velük, kik ők és honnan jöttek. Ez az érzés nekem nagyon hiányzott az Életművésznők olvasása közben. Nem is az a lényeg, hogy szeressem a szereplőket, hanem az, hogy az író fel tudja kelteni bennem a kíváncsiságot, jobb esetben az együttérzést – és ezzel itt most végre nem is volt semmi gond. Ötből öt pont (vagy csillag). A vallási nyűglődés számomra valahogy inkább csak érdekes színfolt volt (se több, se kevesebb, ahogy Boborján mondaná), de talán egy másik alkalommal, újraolvasva a könyvet, jobban megfogna ez a téma is.

Az első 80 oldalt ( a pópás-rabbis részig) rettenetesen untam, 2 napomba került az a 80 oldal, mert egy csomó más izgalmasabb dolog volt körülöttem, ami miatt folyton otthagytam, szóval nem volt letehetetlen. Aztán beindult, és nagyon jó lett, egyre jobbak lettek a leírások és beindult, sőt, lezárult a cselekmény is, múltban, jelenben, jövőben, egyaránt, szépen! De mivel az egész könyv 160 oldal, kicsit soknak gondolom a 80 oldalnyi bevezentyűt, amin rágd át magad mert kell. Oké, nem szó szerint nevezték bevezentyűnek, de nekem az volt. Ez volt az első Ulickaja könyv, amit olvastam, és ha ezen múlik, nem olvasok másikat azonnal holnap reggel, de a közeljövőben lehet.

Az első könyvem az írónőtől. Egy nagyon művelt, kedves ismerősöm ajánlotta olvasásra, gondolván, hogy tetszeni fog. Nem tévedett. Igaz, hogy nem hosszú könyv, és mivel mindig problémám volt az orosz nevekkel eddigi olvasmányaim során is, majdnem a végére értem, mire megjegyeztem, hogy ki kicsoda. Emiatt a fél csillag levonás, ez azonban igazából nem is a könyvnek szól, hanem inkább nekem. Mit mondjak, komolyan megkönnyeztem néhány sorát, és Alik felszólítása ellenére a halálnak dobott fricskát is! Köszönöm, Péter, hogy a kezembe adtad ezt a könyvet!

Ismét egy rövid, olvasmányos, jóféle Ulickaja. Attól függetlenül, hogy tudjuk, mi lesz a vége, mégis hoz meglepetést és képes sokkolni. Kár, hogy ilyen rövid volt. Szerettem volna jobban megismerni ezt az emigráns oroszokból bohém módra összeverbuválódott emberkavalkádot.

Ismerkedésnek jó volt a kortárs orosszal. Kicsit félve kezdek neki, mert a nagy „öreg” oroszok a kedvenceim… Nekem mindig nagyon durva a szülőföldtől való elszakadásról olvasni, nemtom mér, de nagyon érzékenyen érint. Én nem tudnék így otthagyni mindent…

első élmény Ulickajától (és csendben megsúgom /és ég is az arcom/ orosz irodalomból is – ha csak Szutyejev: Vidám mesék könyvét nem számítjuk annak :) )
* első élménynek abszolút pozitív: faltam, olvastatta magát – pár óra és vége volt… már nyúlnék a következő Ulickaja felé
* orosz irodalomhoz – legalábbis az elvárásaim és félelmeim szerinti orosz irodalomhoz – képest viszont könnyűnek találtatott… de abszolút kedvet csinál a régebbi orosz művek olvasásához!
* és kedvem támadt a régi jó orosz nyelvi élményeket feleleveníteni… (talán a lakásban lévő orosz nyelvkönyveknek újra lesz haszna :) )