Imágó 89% 75 csillagozás

Egyazon napok, egyazon szereplőkkel , egyazon történésekkel , más fókuszból , másképp és mégis ugyan úgy, szabadon sétálva az időben, a mesélési sorrendnek alávetve azt, és továbbgöngyölítve a megvilágított napokat, egészen a nyomon követett átalakulás vég(é)ig.
Sodró kontinuitás a letűnt világ patinás maradványai, az utána következő korszak bezárt félelmei, a rácsodálkozó gyerekkor, a nyiladozó értelmű ifjúság , a határozott és bátor érettkor ideje, az érkezők és a távozók közötti zárt térben.
Kevés a lehetőség, ám kicsit sem kevés az azokkal való élés. A beletörődés, alkalmazkodás, kitörni vágyás. A zene , az irodalom a képi művészet, mint egyféle maradni képességet elviselhetővé tévő kijárat . A személyes mély kötődés, törődés, felelősség. Ezek mind össze vannak sűrítve ebbe a könyvbe. Igazán olvasmányos és nagyszerű regény. Szerettem ennek a könyvnek a prológus és az epilógus között minden szavát. Ulickaja kétségkívül favorit. Az is amit és az is ahogy.
(Egy dolog volt, ami komolyan igénybe vette a felnőtt fegyelmemet, hogy ne nyihogjak fel , amikor a nem túl magyarkompatibilis név került elő. A kedves Genya nénié . (*fegyelem, fegyelem!* )

Hatalmas tabló 1953-tól, Sztálin halálának napjától a szovjet kommunista diktatúra enyhülésének időszakáig. Úgy ábrázolja az 50-es, 60-as és 70-es évek lehallgatásokkal, megfigyelésekkel, száműzetésekkel, kitelepítésekkel, bebörtönzésekkel terhes időszakait, ahogy csak egy benne élő, tőle szenvedő ember képes.
Élvezetem a regény művelődéstörténeti vonatkozásait, a sok utalást az orosz irodalom, zene, képzőművészet nagyjaira, a történelemre, az ország különböző helyszíneire, objektumaira. Rengeteget tanultam belőlük, illetve felelevenítették korábbi ismereteim és a Szovjetunióban szerzett saját élményeim, tapasztalataim.
Érdekes könyv, de számos tekintetben csalódást okozott.
Nem koherens, egyenetlen színvonalú, széteső, kimondottan rosszul szerkesztett mű. A regény történéseinek időrendje indokolatlanul nem lineáris, néhol azonban mégis, úgyhogy inkább találomra összefűzött novellák kapcsolatának tűnik. Az írónő kidolgozta az egyes szereplőkkel kapcsolatos részeket, majd ezeket jó megkeverte, és erre a hevenyészett piszkozatra rámondta, hogy regény. Lehetne belőle az is, csak meg kellene rendesen írni. A nyersanyag megfelelő volna ehhez.
Számomra zavaróan hatott, hogy a szerző milyen gyakran él kinyilatkoztatásokkal, amikor egy jellemet bemutat vagy egy történést leír. Az alkotó (kreatív) írással foglalkozó könyvek elemi szabálya, hogy Ne mondd, hanem mutasd! Ulickaja ezt sokszor nem tartja be, ő leírja, kinek milyen a jelleme, nem pedig láttatja a szereplő cselekedeteivel, nem ábrázolja a beszédével stb.
Az összecsapottság a stílusban is szembeötlő, amire nem mentség a nagy terjedelem (620 oldal) sem. Stilizálatlan, szóismétlésekkel tarkított, több helyütt szükségtelenül trágár, vulgáris és pongyola az írásmód. A fordítás is rontott rajta valószínűleg.
Ulickajától ez az első regény, amit olvastam, egyelőre nem tervezek tőle többet. Számomra ez az irodalom túl populárisnak, lektűrszerűnek tűnt. Igényesebb írásra számítottam.

Nem, egyszerűen nem találok magasztosabb, kreatívabb vagy találóbb nevet Ulickajának, csak annyit: napjaink legnagyobb orosz mesélője.
Varázslat, hogy észre sem veszem, és peregnek az oldalak. Próbáltam figyelni, hogy miért: a nyelvezetben nincs semmi különös, sőt néha még zavart is a mindentudó narrátor sejtetése a pontpontpontokkal, a történetek néha már barátokköztösen túlzottak.
És mégsem. Minden apró sarkítással, szépítéssel vagy épp hiperrealitással életszagú lesz a kötet, a száz oldalak pedig repülnek, fogynak, én pedig már megint nem akarom elengedni a szereplőket, mint a többi könyvében.
Egyetlen problémám az volt, hogy mintha felborult volna a közepe táján az egyensúly: volt három fiú, akikkel már a hobbijuknál fogva is rögtön tudtam közös hangot találni (fotózás, zongora, és hát az irodalom) – erre csak Ilja és Olja életét tömik le a torkunkon, és amikor azt hinnénk, az ő történetük befejeződött, visszaugrunk, és egy másik szereplőn keresztül megint csak velük találkozunk. Amúgy az ugrálásokkal nincs gond, teljesen követhető maradt a mese, csak hát pont Ilja volt a legkevésbé szimpatikus számomra, de ez már egyéni szocproblem.
Lehet, nem ez a legjobb regénye. De Ulickaja. És gyönyörű, sodró, ízig-vérig olyan regény, amit érdemes olvasni.
Na és azok az orosz nevek, utcák, költők és zenészek…! Nem lehet nem olvadozni.

Annyira jó, hogy Ulickajában sohasem tudok csalódni! Mindegyik könyve egy fantasztikus kis univerzum, amibe eszméletlenül szeretek élni addig, ameddig csak a történet kitart.
Mindenkinek ajánlom, aki szereti jó írásokat!
Mikor először olvastam Ulickaját, azt éreztem, hogy életre keltek benne az orosz irodalom nagyjai. Repesett a szívem a boldogságtól, hogy az oroszok még mindig tudnak ilyen óriásiakat alkotni! Ráadásul egy fantasztikus hölgy! Minden írása tökéletes, mindegyikben találtam több gondolatot is, ami hozzám szól… és remélem másokhoz is!

Imágó és Zöld sátor…
Mi is a kettő között az összefüggés? A könyv címe. Eredetileg Zöld sátor, magyarul imágó.
Három fiú (Miha, Ilja, Szanya) és három lány (Olga, Tamara, Galja). Valahogyan kereszteződik életük. Élnek, barátkoznak, tanulnak. Három fiú, három személyiség, három élet.
Közös: a sorsuk, az útjuk egy része, a barátság fontossága.
A három lány: a nagyon okos orvos, a kevésbé okos, de szerelmes, szimpatikus életre való újságíró, és a még kevésbé okos tornászlány..
A barátságok megmaradtak. Bár az életek nagyon másképpen alakultak, azt lehet látni, hogy számítottak egymásra, a régmúlt emlékeire. A sorsok összekapcsolódtak, s mikor éppen egy szép részt, nekem talán egyik kedvenc mondataimat olvastam, s amikor már sejtettem, hogy mi lesz éppen abban a fejezetben, akkor jöttem rá, hogy itt van, megjelent előttem a címadó Zöld sátor….
A sorsok olykor fájdalmasak, olykor nehezen felfoghatók, véglegesek, szánalmasak, sírosak, kilátástalanok.
Ott voltak az örömök és szomorúságok; félelmek és remények, talán az álmok…. Álmok? vajon szívesen mentek oda a Messzeségbe?

Ajjaj, nehéz idők voltak azok ott a nagy Szovjetunióban.
A könyv jó.
Áradt lapjaiból a félelem és reszketés, a temagadiszsarnokságvagy, többször beleremegtem. De áradt az is, hogy minden körülmények közepette, mégis élni kell. Mi segít a túlélésben, egyáltalán, be lehet-e rendezkedni erre? Akkor, ők, ott azt hitték, az idők végezetéig, de legalábbis a saját életük belátható jövője távlatában nem fordul a világ. A diktatúra örökké tart, nem elég túlélni, mert nem biztos, hogy lehet.
Kit merre visz a választása (ha van), vagy a sorsa, úgy tanul meg az adott körülmények között élni. Vagy nem élni. Vagy világgá menni.
Nem jó félelemben élni. Nem jó nem élni. És nem jó elmenni.
Jó, hogy vannak könyvek, muzsika, és minden más művészet. Jó, hogy van kiket szeretni, és vannak akik szeretnek.

Kedvelem az orosz írókat. Legfőképpen azért, mert olyan érdekesen mesélnek az emberi lélekről, hogy az már döbbenetes. Ulickaja sem más, izgalmas szerkezetű meséjének szereplői megelevenednek a szövevényes történetben, élik mindennapjaikat, zenélnek, fotóznak és verset írnak, miközben a háttérben egy rendszer rátelepszik az emberekre. Csodálatos olvasni mindezt, pedig látszólag semmi különleges és kiemelkedő sem történik, egyszerűen csak zajlik az élet. Hol jobban, hol rosszabbul, hol betegségben, hol félelemben, hol boldogságban – hol pedig már a nem is olyan tökéletes nyugaton. Mégis, a kevésbé szimpatikus figurák érzéseit is végigkövethetjük, osztozunk fájdalmukban és gondolataikban, de valahogy mégsem borít el annyira az erősen nyomasztó légkör. Talán mert úgy mesél a fennálló társadalmi rendről, hogy hagyja, beszéljenek helyette inkább karakterei.
Akárhogy is, érdemes Ulickaját olvasni. Mert szép, mert jó, mert orosz.

Az Imágó is hasonlóan aprólékosan, precízen kidolgozott mű, mint a Daniel Stein, tolmács című könyv. Extra meglepetés, hogy az írónő zenei téren is nagyon műveltnek tűnik.
Pár órával a befejezése után még van mit emésztenem. Ha rágondolok, két kép jelenik meg vizuálisan: egy pókháló, melynek pontjai az egyes szereplők, a szálak pedig a köztük lévő kapcsolatot jelképezik (sajnálom, hogy közben nem rajzoltam), a másik pedig egy hatalmas puzzle, melynek darabjai az egyes fejezetek történetei tökéletes jellemrajzokkal, hol mókás, de főleg véresen komoly sztorikkal. Anélkül sikerült valósághű képet kapnom a korról (Sztálin halála – Gorbacsov-féle peresztrojka), hogy alaposabban tanulmányoztam volna a wikipédia ezen időszakra vonatkozó orosz történelmét. Ötös, na (mindenféle elfogultság nélkül).
Kis szívfájdalmam, hogy nem sikerült a könyvet dedikáltatom, mert kiszorultam az irodalmi estről a kiváló magyar szervezésnek köszönhetően.

Három barátról, történetükről szól a könyv. Minkhárom barát életét nyomon követhetjük a diákkoruktól halálukig. A legtöbbet Iljáról tudunk meg. Mihát sajnáltam, talán ő volt a legnagyobb vesztese az adott kornak.
Tetszettek, hogy a mellékszereplőkről novellaszerű történeteket szúr be az írőnő. Valahogy kapcsolódnak a három baráthoz. Aztán ezek a történetek összeállnak egy egésszé.
Az író váltogatja az idősíkokat. Ami számomra nem volt zavaró. Nagyobb odafigyelést igényelt. A nevekkel viszont bajban voltam. Eléggé figyelnem kellett, hogy éppen kíről olvasok.
A történet folyamán a szereplők szinte megelevednek előttünk. Csodálatos ez az ábrázolás mód. Ez ami igazán tetszik Ulickajában, ahogy elénk tárja a szereplőit, helyszíneit, történeteit. Sokszor filmeszerű. Bónuszként egy hiteles korrajzot is kapunk.

Fantasztikus kortörténet, érdekes személyiségek. „Az embert nem egyszerűen csak megölni lehet, hanem a legkimódoltabb módon meg lehet semmisíteni: a becsületes embert besúgónak lehet nyilvánítani” – és valóban sok példa van erre a könyvben, az értelmiségiek különböző csoportjai különböző módon próbálnak érvényesülni, de mindegyikük életét, tevékenységét, még a magánéletét is jelentős mértékben befolyásolja a politika. A barátság, zene és az irodalom, a szerelem azonban segít a különböző élethelyzetekben, de megmenteni nem tudja a bukásra ítéltetetteket.