!

Imágó 93 csillagozás

Ljudmila Ulickaja: Imágó

Ljudmila Ulickaja legújabb regényében három jó barát – egy zenész, egy költő és egy fotográfus – életsorsán keresztül mutatja be a Sztálin halálától a Gorbacsov-féle „peresztrojkáig" terjedő időszak, az „olvadás" és a „pangás" korszakának hétköznapjait. A történet középpontjában e három évtized szovjet történelmének ellenzéki törekvései állnak: konspirációk, illegális kiadványok terjesztése, csempészése, kényszerű külső és belső emigrációba vonulás – a korszak politikai életének tipikus eseményei. Az Ulickajától megszokott szövevényes történetből kibontakoznak a szovjet diktatúra elleni küzdelem mindennapjai; megtudhatjuk, miként őrizhető meg ilyen körülmények között az ember személyisége, anyagi és szellemi függetlensége, vagy épp miként semmisíti meg a rendszer azokat, akik szembeszállnak a hivatalos ideológiával.

A regényben metaforaként megjelenő biológiai fogalom, az imágó, a rovar kifejlett állapotát jelenti. A rovartan ismer olyan ritka eseteket, amikor a rovar,… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2011

Hirdetés

Kedvencelte 13

Most olvassa 37

Várólistára tette 86

Kívánságlistára tette 57

Kölcsönkérné 4

Elcserélné vagy eladná

>!
2.500 Ft ★★★★★ Eladó
Katalin_Boros könyve
>!
Elcserélhető
Agnes_Juhasz könyve

Kiemelt értékelések

+
>!
eme MP
Ljudmila Ulickaja: Imágó

Újabb Ulickaja regény, amit fölhabzsoltam. Annyira olvasmányos, hogy néha már-már bestsellergyanús. Mégsem érzem annak. Ismét legyőz az a számomra megmagyarázhatatlan és lebilincselő oroszos mesélőkedv és mesélni tudás…
Szerettem végig, annak ellenére, hogy láttam bizonyos hiányosságait, gyengéit. Az elején még annyira kompakt történet egy ponton szétesni látszik, a fejezetek novellaszerűek, lazán, csak egyik-másik főszereplő alakja, véletlenek és egybeesések révén fűződnek egymáshoz. Ez a technika Ulickaja több regényére is jellemző, itt viszont mintha a kohéziós erő gyengébb volna. A történet szálai mint kusza indák csavarodnak összevissza, igaz, visszatérnek a kiindulópont alakjaihoz, és a végére úgy tűnik: így, ebben a kaotikus összevisszaságban is van valamiféle rend, hiszen az idő nem A-ból B fele halad, hanem rétegződik, olyan, mint a hagyma, melyben minden egyszerre zajlik
A hagymát vizsgálgatva, mintha Szolzsenyicin könyvének képtelen történeteit láttam volna viszont – picit megválogatva, megszűrve, három gyerek, majd fiatal (valójában inkább csak Ilja) felnőtté válásának, imágóvá alakulásának történetéhez kapcsolódva. A metamorfózis folyamatáról olvastam volna többet, részletesebben. Néha hiányoltam a főszereplőket a regényből, ismét az az érzés fogott el, hogy túl sok mindennek, túl sok mellékszálnak, történetnek kellett belezsúfolódnia az egyébként nem rövid regénybe. Ettől függetlenül élveztem a széles panorámát, a rendkívül gazdagon rétegzett információanyagot az ellenállás különböző formáiról, szamizdatról, irodalomról, zenéről, a kor történelméről, az 1953 utáni szovjet 1984-ről. Mert valójában talán nem is bontogatni kell ezt a hagymát/az időt, nem héjanként vizsgálgatni (hiszen mi marad a végén a kezünkben), hanem egészében nézni, a maga rétegzett teljességében, ahol az újabb és újabb rétegek egymásra borulnak, egymással összefüggnek, ugyanannak az egésznek részei.
Ahogyan Ulickaja regényei is azok. Ugyanazon egész különböző perspektívákból, újabb kiemelt kérdésekkel, vissza-visszatérő típusokkal, helyzetekkel – nem lehet nem érezni a személyes érintettséget sem, a megélt tapasztalást, valaha ismert emberek emlékének lenyomatát. Mondhatnám, hogy gyakran a túl nyilvánvaló hitelesítési szándék ellenére, pontosan az apróbb elemek, a több mű olvasása során felfedezett párhuzamok, megfelelések, ismétlődések révén lesznek igazán hitelesek ezek a történetek.
Egy kis szünet, és jöhet a következő. Ezt nem lehet abbahagyni.

26 hozzászólás
+
>!
csend_zenésze
Ljudmila Ulickaja: Imágó

Nem, egyszerűen nem találok magasztosabb, kreatívabb vagy találóbb nevet Ulickajának, csak annyit: napjaink legnagyobb orosz mesélője.
Varázslat, hogy észre sem veszem, és peregnek az oldalak. Próbáltam figyelni, hogy miért: a nyelvezetben nincs semmi különös, sőt néha még zavart is a mindentudó narrátor sejtetése a pontpontpontokkal, a történetek néha már barátokköztösen túlzottak.
És mégsem. Minden apró sarkítással, szépítéssel vagy épp hiperrealitással életszagú lesz a kötet, a száz oldalak pedig repülnek, fogynak, én pedig már megint nem akarom elengedni a szereplőket, mint a többi könyvében.
Egyetlen problémám az volt, hogy mintha felborult volna a közepe táján az egyensúly: volt három fiú, akikkel már a hobbijuknál fogva is rögtön tudtam közös hangot találni (fotózás, zongora, és hát az irodalom) – erre csak Ilja és Olja életét tömik le a torkunkon, és amikor azt hinnénk, az ő történetük befejeződött, visszaugrunk, és egy másik szereplőn keresztül megint csak velük találkozunk. Amúgy az ugrálásokkal nincs gond, teljesen követhető maradt a mese, csak hát pont Ilja volt a legkevésbé szimpatikus számomra, de ez már egyéni szocproblem.
Lehet, nem ez a legjobb regénye. De Ulickaja. És gyönyörű, sodró, ízig-vérig olyan regény, amit érdemes olvasni.
Na és azok az orosz nevek, utcák, költők és zenészek…! Nem lehet nem olvadozni.

6 hozzászólás
+
>!
tgorsy
Ljudmila Ulickaja: Imágó

Eleinte azt hitten na ez nem lesz öt csillagos, aztán ahogy lapoztam egyre sebesebben gyűltek a csillagok.
Pár éve látom Ulickajas módon „egyben” az emberek életét. Azt hiszem ehhez el kell érni egy bizonyos életkort. nem lesz ettől érthetőbb a cselekedet, csak kerek, egész lesz.
Így éltünk mi is, lettünk imágóvá. Talán nem volt ennyire veszélyes a mi életünk, köszönhetően a „vidám barakknak”, de a korosztályom mégis csak magára ismerhet. És ez jó.
Szeretem Ulickajának ezt a „Sztanyiszlavszkijes-módszerét”: mindenkiről mindent megtudunk. lehet, hogy csak később áll össze a kép, de összeáll.
Soha semmi, még hasonló sem történt velem, nem is ismerek senkit, akivel ilyesmi megesett volna. Ennek ellenére ez valami olyan szívbe markoló. Örök. Ilyet csak az oroszok tudnak
„ Elkéstem. ez az exkavátoros tegnap vagy tegnapelőtt a markolókanalával összevissza túrta a földet, felcsippentette a dédapám csontjait is, ráöntötte a teherkocsi platójára, és most ott nyugszanak valahol a városi szeméttelepen. Micsoda szégyen… És ez így marad örökre. Sosem fogom megbocsátani magamnak. Mire vártam ennyi ideig? Anyám is kérte a halála előtt, hogy hamvasszam el, és porait szórjam Ilja sírjára, és azt sem teljesítettem. Mert hát hol van az a München? Hol van az a sír? Az apáink sírja iránt érzett szeretet… A dédapám csontjai a szeméttelepen… Micsoda orosz történet… Igen, ilyenek vagyunk…”
A háta mögött felhangzó kutyamorgásra lett figyelmes. Szívesen hátrafordult, mert a lelke gyorsan belefáradt ebbe a szokatlan bánatba. A frissen kihajtott füvön két kutyasiheder, már majdnem felnőtt kutya hancúrozott, játszadozott gondtalanul. Az egyiknél egy méteres csont, amely alig fért a szájába, a másik pedig rángatta ki a szájából, és pofájával a másik vállát lökdöste.
A csontot már rég lerágták, nem ennivaló, hanem játékszer volt.
Kosztya csak ült a tuskón, és sírt szégyenében és az önmaga iránti dühében.

Amikor felemelte a fejét, mellette két fejkendős öregasszony állt.
– Ne sírjon. Maga lenne az unoka? Pásenyka kiásott minden csontocskát a földből, megmosta őket, szertartási ruhába csavarta, és elvitte Muromba. Azt mondta, keresek egy remetelakot, ott aztán eltemetem. Alekszasa Grigorjev is vele ment, egyedül nem bírta volna elvinni. Mi pedig abból a házból vagyunk, ni, onnan a legszéléről. Pásenyka mondta, hogy üldögéljünk csak itt, oszt várjuk meg magát. Úgyhogy itt ülünk." (583-584. o.)

2 hozzászólás
+
>!
Emmi_Lotta IP
Ljudmila Ulickaja: Imágó

Hatalmas tabló 1953-tól, Sztálin halálának napjától a szovjet kommunista diktatúra enyhülésének időszakáig. Úgy ábrázolja az 50-es, 60-as és 70-es évek lehallgatásokkal, megfigyelésekkel, száműzetésekkel, kitelepítésekkel, bebörtönzésekkel terhes időszakait, ahogy csak egy benne élő, tőle szenvedő ember képes.
Élvezetem a regény művelődéstörténeti vonatkozásait, a sok utalást az orosz irodalom, zene, képzőművészet nagyjaira, a történelemre, az ország különböző helyszíneire, objektumaira. Rengeteget tanultam belőlük, illetve felelevenítették korábbi ismereteim és a Szovjetunióban szerzett saját élményeim, tapasztalataim.
Érdekes könyv, de számos tekintetben csalódást okozott.
Nem koherens, egyenetlen színvonalú, széteső, kimondottan rosszul szerkesztett mű. A regény történéseinek időrendje indokolatlanul nem lineáris, néhol azonban mégis, úgyhogy inkább találomra összefűzött novellák kapcsolatának tűnik. Az írónő kidolgozta az egyes szereplőkkel kapcsolatos részeket, majd ezeket jó megkeverte, és erre a hevenyészett piszkozatra rámondta, hogy regény. Lehetne belőle az is, csak meg kellene rendesen írni. A nyersanyag megfelelő volna ehhez.
Számomra zavaróan hatott, hogy a szerző milyen gyakran él kinyilatkoztatásokkal, amikor egy jellemet bemutat vagy egy történést leír. Az alkotó (kreatív) írással foglalkozó könyvek elemi szabálya, hogy Ne mondd, hanem mutasd! Ulickaja ezt sokszor nem tartja be, ő leírja, kinek milyen a jelleme, nem pedig láttatja a szereplő cselekedeteivel, nem ábrázolja a beszédével stb.
Az összecsapottság a stílusban is szembeötlő, amire nem mentség a nagy terjedelem (620 oldal) sem. Stilizálatlan, szóismétlésekkel tarkított, több helyütt szükségtelenül trágár, vulgáris és pongyola az írásmód. A fordítás is rontott rajta valószínűleg.
Ulickajától ez az első regény, amit olvastam, egyelőre nem tervezek tőle többet. Számomra ez az irodalom túl populárisnak, lektűrszerűnek tűnt. Igényesebb írásra számítottam.

>!
Magvető, Budapest, 2011
622 oldal · ISBN: 9789631428902 · Fordította: Goretity József
30 hozzászólás
+
>!
Chöpp P
Ljudmila Ulickaja: Imágó

Annyira jó, hogy Ulickajában sohasem tudok csalódni! Mindegyik könyve egy fantasztikus kis univerzum, amibe eszméletlenül szeretek élni addig, ameddig csak a történet kitart.
Mindenkinek ajánlom, aki szereti jó írásokat!
Mikor először olvastam Ulickaját, azt éreztem, hogy életre keltek benne az orosz irodalom nagyjai. Repesett a szívem a boldogságtól, hogy az oroszok még mindig tudnak ilyen óriásiakat alkotni! Ráadásul egy fantasztikus hölgy! Minden írása tökéletes, mindegyikben találtam több gondolatot is, ami hozzám szól… és remélem másokhoz is!

+
>!
Goofry 
Ljudmila Ulickaja: Imágó

„Minden korszakból ki kell szakadni, ki kell ugrani, nem adni meg neki a lehetőséget, hogy elnyelje az embert.” (80.o.)

Tudod, immáron tendenciózussá vált az az olvasási folyamat, amelyben időt kell adni magamnak arra, amíg a kivagy-i legfőbb főszereplő és a regénycselekmény összeáll bennem, vagyishogy igazándiból rákattanjak vagy megoldást találjak egy ulickajás történetre, mert az Ő olvashow-jaként ez az én legfontosabb dolgom.

Jelentem, oda ahol ez számít vagy neked, akit ez érdekel: a szóban forgó regény semmiben sem okozott nekem különösebb mérvű meglepődést, és ahogyan az a mi-kettecskénk viszonylatában már lenni szokott, a néni imágója ezúttal is csak lassan fejlődött föl bennem érett, érthető értelemű élvezetté… a kínálatból az általam fő-főszerepelőnek választott karakter esetében pedig a végsőkig feszült a húr…, és pedig minden védjegynek számítható összetevőre ráleltem, amelyekre eleddig is…, ( ilyennek képzeld a rendet). Ám ezeket most nem taglalnám e helyütt részletesebben, hiszen megtettem már másutt. Igaz, van egy újabb észrevételem, de erről a regény komponensről tán majd csak fű alatt szólnék…

Érvényes a könyvre, amit @eme értékelésében olvastam. Az általa hagymahéjszerű hasonlattal leírt kompozíció teljes mértékű helyeslésre ingerel. (Sőt, még úgy is, hogy ellentétes irányú az a bizonyos hasonlatvektor, ami egy selyemgubóból kilépő rovar fejlődési szakaszához képest illendő volna.) Csakhogy miközben jókedvvel-bőséggel egyre beljebb furakodtam a cselekmény berkeiben, engemet már sajna nem zártak körbe tisztességesen azok a bizonyos önálló történetenként is megálló epizódrétegek. Sokkal inkább olyan kivágott hagymaszeleten rágtam keresztül magam karikáról-karikára haladva, ahol végül a legbelső középső kis zöldeske göböcskének, biza, csak a hűlt híja árválkodott. Hisz érted, épp úgy, mint az évek óta hiányos matriarchátuska matrjoskáim esetében, amikből valahová elveszett a legkisebb közös anyócska…, a labrint-rétegekben meglévő rendek közt, valahol kicsikét eltévedtem a karikák érdektelenségeinek erdejében – mindegy, nincs sértettség bennem, levonok egy csillagocskát, oszt evvel kvittek vagyunk Milácska!

Mink ne tudnánk, kérdem alássan, hogy a kultúrharc nem habostorta?
A könyvben hemzsegő kulturális és művészettörténeti utalások tömkelegét nagyfokú odaadással kezeltem. A könyvlapok és a sorok között megbúvó kérdés, miszerint a huszadik század második felében felnövekvő generáció képes-e szellemileg és erkölcsileg is felnőtté válni, hát az itt is, ma is aktuális probléma, erre kínál a főkarakterek életútjában felmutatott emberi sorsok mindegyike egy-egy megoldást. „ Egy kínai bölcs azt mondta, hogy minden kérdésre van hét válasz. Erre a kérdésre mindenkinek magának kell felelnie.”(426.) Tessék, válassz, oldd meg magad a rébuszt! –
Vagy légy oly lárva, kukázd ki a kultúrát, ne is olvass ésatöbbi… de tudnod kell, hogy így vagy úgy valamiféle metamorfózis, az kérlek, nálad is elkerülhetetlen lesz, mert ilyen idők járnak! … (légyen akkor már lepkés rajzolattal bíró külalakunk, nemde?)

Ja, igen, el akartam mondani neked egy fölfedezésemet! Álljon itt hát végezetül egy, spanyolviaszknak éppenséggel nem mondható, följegyzéseimet szaporító adalék, amely az írónő által, a fűrészporosan gyantaillatú, a fán fabrikáló kétkezi, a csiriztől és hallétől ragacsos munka „dicsőítése”, és amannak ide meg oda, az epika sodra soraiba belopott ábrázolása. Az életmű minden általam eddig olvasott darabjából a látómezőmbe kerülhetett egy-egy „göcstaszigáló és a koncentrikus kambium gyűrűket megfarigcsáló” alak! Úgyhogy előttem most már úgy fest a dolog, hogy rejtőzködik kegyedben valamilyen olthatatlan szenvedély az asztalos szakipar enyves figurái iránt, kedves Ljudmila! :-)

+
>!
Margarita
Ljudmila Ulickaja: Imágó

Ajjaj, nehéz idők voltak azok ott a nagy Szovjetunióban.
A könyv jó.
Áradt lapjaiból a félelem és reszketés, a temagadiszsarnokságvagy, többször beleremegtem. De áradt az is, hogy minden körülmények közepette, mégis élni kell. Mi segít a túlélésben, egyáltalán, be lehet-e rendezkedni erre? Akkor, ők, ott azt hitték, az idők végezetéig, de legalábbis a saját életük belátható jövője távlatában nem fordul a világ. A diktatúra örökké tart, nem elég túlélni, mert nem biztos, hogy lehet.
Kit merre visz a választása (ha van), vagy a sorsa, úgy tanul meg az adott körülmények között élni. Vagy nem élni. Vagy világgá menni.
Nem jó félelemben élni. Nem jó nem élni. És nem jó elmenni.
Jó, hogy vannak könyvek, muzsika, és minden más művészet. Jó, hogy van kiket szeretni, és vannak akik szeretnek.

+
>!
Dominik_Blasir
Ljudmila Ulickaja: Imágó

Kedvelem az orosz írókat. Legfőképpen azért, mert olyan érdekesen mesélnek az emberi lélekről, hogy az már döbbenetes. Ulickaja sem más, izgalmas szerkezetű meséjének szereplői megelevenednek a szövevényes történetben, élik mindennapjaikat, zenélnek, fotóznak és verset írnak, miközben a háttérben egy rendszer rátelepszik az emberekre. Csodálatos olvasni mindezt, pedig látszólag semmi különleges és kiemelkedő sem történik, egyszerűen csak zajlik az élet. Hol jobban, hol rosszabbul, hol betegségben, hol félelemben, hol boldogságban – hol pedig már a nem is olyan tökéletes nyugaton. Mégis, a kevésbé szimpatikus figurák érzéseit is végigkövethetjük, osztozunk fájdalmukban és gondolataikban, de valahogy mégsem borít el annyira az erősen nyomasztó légkör. Talán mert úgy mesél a fennálló társadalmi rendről, hogy hagyja, beszéljenek helyette inkább karakterei.
Akárhogy is, érdemes Ulickaját olvasni. Mert szép, mert jó, mert orosz.

+
>!
korkata
Ljudmila Ulickaja: Imágó

Három barátról, történetükről szól a könyv. Minkhárom barát életét nyomon követhetjük a diákkoruktól halálukig. A legtöbbet Iljáról tudunk meg. Mihát sajnáltam, talán ő volt a legnagyobb vesztese az adott kornak.
Tetszettek, hogy a mellékszereplőkről novellaszerű történeteket szúr be az írőnő. Valahogy kapcsolódnak a három baráthoz. Aztán ezek a történetek összeállnak egy egésszé.
Az író váltogatja az idősíkokat. Ami számomra nem volt zavaró. Nagyobb odafigyelést igényelt. A nevekkel viszont bajban voltam. Eléggé figyelnem kellett, hogy éppen kíről olvasok.
A történet folyamán a szereplők szinte megelevednek előttünk. Csodálatos ez az ábrázolás mód. Ez ami igazán tetszik Ulickajában, ahogy elénk tárja a szereplőit, helyszíneit, történeteit. Sokszor filmeszerű. Bónuszként egy hiteles korrajzot is kapunk.

2 hozzászólás
+
>!
olvasóbarát MP
Ljudmila Ulickaja: Imágó

Fantasztikus kortörténet, érdekes személyiségek. „Az embert nem egyszerűen csak megölni lehet, hanem a legkimódoltabb módon meg lehet semmisíteni: a becsületes embert besúgónak lehet nyilvánítani” – és valóban sok példa van erre a könyvben, az értelmiségiek különböző csoportjai különböző módon próbálnak érvényesülni, de mindegyikük életét, tevékenységét, még a magánéletét is jelentős mértékben befolyásolja a politika. A barátság, zene és az irodalom, a szerelem azonban segít a különböző élethelyzetekben, de megmenteni nem tudja a bukásra ítéltetetteket.


Népszerű idézetek

+
>!
Pável P

(…) a szerelemmel kapcsolatban többé-kevésbé minden világos.
De mit kezdjünk a barátsággal? Semmilyen alapösztön nem támasztja alá. A világ összes filozófusa (természetesen férfiak, filozófusnőt Pilama Gajdenkóig nem ismert a világ, hacsak nem számítjuk ide a legendás Hüpatiát) a barátságot az értékek hierarchiájában a legmagasabb szintre helyezi. Arisztotelész bámulatos meghatározását adja, amely mind a mai napig kifogástalannak látszik ellentétben több más gondolatával, amelyek a nevetségességig elavultak. Tehát: „A barátság – specifikusan emberi jelenség, amelynek magyarázatát és célját nem a természet törvényeiben vagy a transzcendens jóban kell keresni, hanem amely kívül kerül az empirikus lét határain.”
Ily módon a barátságot a természet nem felételezi, nincs semmilyen célja, és teljes egészében a rokon lélekre találás az értelme, vagyis hogy megosszuk vele az élményeinket, a gondolatainkat, az érzéseinket, egészen odáig, hogy „az életemet is odaadnám a barátomért.” Ezért a boldogságért azonban a barátságot annak az egyetlen saját életnek az idejével kell táplálni: hol el kell menni a barátoddal járni egyet, mondjuk a Rozsgyesztvenszkij bulváron, meginni vele egy sört még akkor is, ha te más italokat kedvelsz jobban, viszont a barátod a sört szereti, el kell menni vele a nagymamája születésnapjára, ugyanazokat a könyveket kell olvasni, ugyanazt a zenét hallgatni, hogy végül is létrejöjjön a kicsi, zárt és meleg tér, ahol a tréfát már félszavakból is értitek, a véleménycsere egy pillantással is megtörténik, és a kölcsönviszony a barátok között olyan intim, amilyet a másik nem képviselőivel nem lehet elérni. Ritka kivételektől eltekintve.

465-466.

1 hozzászólás
+
>!
Pável P

-Egyáltalán nem éreztem ezt a bölcsészszenvedélyt. Egy dolog könyvet olvasni, megérteni, mit írnak, gyönyörködni bennük, de minek ebből az élvezetből szakmát csinálni?

122.

+
>!
Pável P

Igor Vlagyimirovics így oktatta a lányait: Tanuljatok, mert a tanult emberek élete érdekesebb, mint a tanulatlanoké.

327.

++
>!
Goofry 

…mit kezdjünk a barátsággal? Semmilyen alapösztön nem támasztja alá (…) Arisztotelész bámulatos meghatározását adja, amely mind a mai napig kifogástalannak látszik, ellentétben több más gondolatával, amelyek a nevetségességig elavultak. Tehát: „ A barátság – specifikus emberi jelenség, amelynek magyarázatát és célját nem a természet törvényeiben vagy a transzcendens Jóban kell keresni, hanem amely kívül esik az empirikus lét határain.”

465. oldal

+
>!
Fleurs

…a magára valamit is adó férfi nem tárgyalja ki a nőket.

88. oldal

7 hozzászólás
+
>!
olvasóbarát MP

Az irodalom a legeslegjobb, ami az emberiség tulajdona. A költészet az irodalom lelke, a legmagasabb rendű koncentrációja mindannak a nagyszerű dolognak, ami csak a világban és az emberben létezik. A lélek egyetlen tápláléka.

43. oldal

+
>!
Pável P

Lehet, hogy a világot megváltja a szépség vagy az igazság vagy valami más gyönyörű faszság, de a a félelem akkor is mindennél erősebb, a félelem mindent megöl, a szépséget is még embrionális állapotában, a szépségesnek, a bölcsnek, a az örökkévalónak minden csíráját… Nem Paszternak, hanem Mandelstam marad meg, mert nála több van a kor rettenetéből. Paszternak pedig egyre ki akart békülni a korral, pozitívan magyarázni meg a korszakot.

324.

3 hozzászólás
+
>!
Goofry 

…nincsen olyan, hogy társadalmi igazságosság ösztöne! A lelkiismeret a túlélés ellenében hat.

427. oldal

2 hozzászólás
+
>!
Goofry 

Ez az orosz radikalizmus, hát persze. Ilyen a természete, sosem támaszkodik a józan észre.

426. oldal


Ha tetszett ez a könyv, akkor ezeket is olvasd el