Elsők és utolsók 91% 76 csillagozás

Leültünk Ljudmilával a kanapéra, bebugyoláltuk a lábunkat egy-egy ócska pokrócba, magunk mellé készítettünk teát, kekszet, miegymást, térdünkre fektettük a nagy szilvás fotóalbumot, lapozgattuk, nézegettük, ő meg időnként rá -rábökött egy-egy megsárgult fotóra, és mesélt, és mesélt, és mesélt. Én meg csak hallgattam, és csodálkozom honnan ismerem én ezeket a vadidegen embereket.

Brr. Ez a nő úgy írja meg a mindennapok apró borzalmait, csúfságait, nyomorait, amelyek tulajdonképpen az élet alapvető momentumai, hogy mikor leraktam, úgy éreztem, hogy valami nagyon finom, habos-babos könyvnek értem a végére. Pedig igazából nem.
Valahogy így kellene élni, ilyen érzékkel és nyílt tekintettel a világra, ahogyan Ulickaja ír.

Ulickaja röviden is varázslatosakat tud. Ezek a novellái egyenként is felérnek egy-egy felütéssel. Néhánynál sajnáltam, hogy nem lett belőle regény, néhányban meg felfedeztem a már meglévő regényelemeinek a csíráit. Szinte minden szegmensét érinti annak a halmaznak, amiről a külső szemlélő nemoroszok az hiszik, hogy naezaztánorosz ízig vérig. És ha valaki tudja, hogy az milyen, akkor Ő nyilván, úgyhogy el is hiszem minden szavát. Nem érdemes kapkodni vele, mert kell az idő két írás között, hogy kifusson az éppen befejezett utóhatása, különben a következő eleje beleveszik ez előző miatti kavargó gondolatokba. Nem mindig lehet megállni, hogy érési szünetet hagyjon az ember. A kötet középső egységét (Kislányok)egyszerűen nem tudtam abbahagyni egyes írások végén, pedig éreztem, hogy jobb lenne. De ha egyszer annyira muszáj volt olvasni.

Úgy tűnik jó sorrendben olvasom Ulickaja könyveit, mert mindig a legutóbb olvasott a legkedvesebb. Ez a kötet egyenesen remek, annyiféle szín és jellem és forma és történet van benne, hogy érdemes hosszan időzni vele és nem egyszerre, hanem részletekben olvasni, hogy az egyes történetek után maradjon egy kis gondolkodási idő. Tetszenek a regényei is, de egy ilyen kötet olyan izgalmasan mozgalmas és sok szereplőt felvonultató, akik az egyes novellákban időnként visszatérnek és életük alakulásáról is értesülünk. Nem véletlenül a kortárs orosz irodalom egyik meghatározó szerzője, szerintem mindenképpen.

Szomorú, kegyetlen, nehéz, magányos, különleges, egyedi sorsok gyönyörű szép szavakkal elbeszélve – különleges sorsok, különleges könyv, különlegesen szép fordítói munka…
Számomra a kötetben olvasható három rész közül az Első(k) (Szegény rokonok) és az Utolsó(k) (Elsők és utolsók) elbeszélései tetszettek a leginkább; a középső Kislányok rész novellái közül is lett kedvencem, de ezekben meghökkentett a hirtelen befejezés. Emiatt vennék le egy ( vörös ) csillagszárnnyit, de ilyet nem lehet, így odaadom a bizalmamat Ulickajának, mert szívesen olvasnék még tőle, és persze Goretity tanár úrnak – jó volt olvasni a szép fordítást…

Imádom, zseni.

Apránként, de élvezettel olvastam. Legtöbbször ezek a szavak tolultak a tudatom előterébe, mint a novelláskötetet számomra meghatározók: történeteket mesél; boszorkányos(an); ezek egyértelműen érdekelnek engem, mert érdekeltté tesz; van bennük fűszer, hol több, hol kevesebb: valami pikáns, fanyar íz; talán az a „titokzatos orosz lélek”, amivel sózza, borsozza az „ételt”; várom, mire futtatja ki a mesét, hol emeli el, fordítja át a mindennapiból valami mássá, többé, enged be a kulisszák mögé (általában a csattanó, az utolsó falat bizonyult különösen ínycsiklandozónak). A kedvenc fejezetem a Szegény rokonok volt; az Elsők és utolsókból bravúros A háttérember és a Zü-űrich. (A Kislányok írásai tetszettek a legkevésbé.) A fordítás kiváló.

Én Ulickaját a kisregényei útján ismertem és szerettem meg, azokhoz képest a „nagy” regényei kicsit ellentmondásosak voltak – azokban túl sok, túl terjengős, túl oroszos volt… Aztán jöttek a novellák és megint levett a lábamról – úgy tűnik, minél rövidebb, annál jobban be tudom fogadni – ő pedig rövidben is képes teljes történeteket, teljes életeket bemutatni, áradó mesélőkedvének nem szabnak határt az oldalak, ha úgy tetszik, átviszi a szereplőit egymáshoz vendégeskedni, mintha ezzel is jelezné, hogy a történetek nem érnek véget a pont után – sőt…
Nem lehet falni, gyorsan olvasni, tényleg kell a szünet néha – pedig falnánk, habzsolnánk, főleg a Kislányok rész novelláit, amik sokkal jobban összefüggenek, mint a többi. A Szonyecska után nekem ezek a novellák lettek a kedvenceim.

Kerülöm nagyon a 20. századi oroszokat, mert nem viselem én el a nagy büdös szovjet orosz valóságot. De aztán gondoltam, Ulickaját azért csak illene már elolvasni, szégyen, hogy nem, úgyhogy kivaláasztottam a Molyok szerinti legjobbat. Na, hát pont azt kaptam, amire számítottam: a nagy büdös orosz valóságot. De egy kicsit bepúderezve, benne van az a kis nosztalgikus szeretet a nagy büdös orosz valóság iránt, de én azért még mindig nagyon nem szeretem azt a nagy büdös orosz valóságot, úgyhogy legközelebb háromszor meggondolom, hogy hozzányúlok-e egy könyvéhez. De nem zárkózom el tőle, mint olyan sok orosztól. Gyönyörűen ír, pontos részletekkel érzékeltetve a lényeget, odaillő szavakkal, szépen, hangulatosan.
(egy kis magyarázkodás annak, aki véletlenül botlik az értékelésembe és nem ismer: orosz származású vagyok és oroszul olvastam ezt)

Nagyszerű történetek voltak. Egészen belém ivódott közülük néhány. Csodálatos mesélő tehetséggel megáldott írónő! Nagyon remélem még rengeteg történettel megörvendeztet minket!