We ​Need To Talk About Kevin 20 csillagozás

Lionel Shriver: We Need To Talk About Kevin Lionel Shriver: We Need To Talk About Kevin Lionel Shriver: We Need To Talk About Kevin Lionel Shriver: We Need To Talk About Kevin Lionel Shriver: We Need To Talk About Kevin Lionel Shriver: We Need To Talk About Kevin Lionel Shriver: We Need To Talk About Kevin Lionel Shriver: We Need To Talk About Kevin Lionel Shriver: We Need To Talk About Kevin Lionel Shriver: We Need To Talk About Kevin Lionel Shriver: We Need To Talk About Kevin Lionel Shriver: We Need To Talk About Kevin

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

WINNER OF THE ORANGE PRIZE FOR FICTION 2005 Two years ago, Eva Khatchadourian's son, Kevin, murdered seven of his fellow high-school students, a cafeteria worker, and a popular algebra teacher. Because he was only fifteen at the time of the killings, he received a lenient sentence and is now in a prison for young offenders in upstate New York. Telling the story of Kevin's upbringing, Eva addresses herself to her estranged husband through a series of letters. Fearing that her own shortcomings may have shaped what her son has become, she confesses to a deep, long-standing ambivalence about both motherhood in general and Kevin in particular. How much is her fault? Lionel Shriver tells a compelling, absorbing, and resonant story while framing these horrifying tableaux of teenage carnage as metaphors for the larger tragedy – the tragedy of a country where everything works, nobody starves, and anything can be bought but a sense of purpose.

Eredeti megjelenés éve: 2003

>!
Counterpoint, Berkeley, 2011
572 oldal · ISBN: 9781582438870
>!
Serpent's Tail, London, 2011
482 oldal · ISBN: 9781846688065
>!
Serpent's Tail, London, 2010
476 oldal · ISBN: 9781846687341

3 további kiadás


Kedvencelte 3

Most olvassa 4

Várólistára tette 19

Kívánságlistára tette 18

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

entropic P>!
Lionel Shriver: We Need To Talk About Kevin

/ Önplágium 2011-ből. /

Eva soha nem akart anya lenni. Harmincakárhány éves koráig remekül elvolt azzal, hogy egy virágzó vállalkozást irányított, évente öt hónapot a világ egzotikus tájain töltött, kellemesen rövid afférokba bonyolódott külföldi fickókkal és közben megalkotta magában az ideális férfi képét – a férfiét, akihez egyszer talán hajlandó lenne feleségül menni. Aztán egyszer csak feleségül ment Franklinhez, aki a gondosan megrajzolt ideálkép tökéletes ellentéte: nagydarab, szívvel-lélekkel amerikai férfi, akinek az álmai brutálisan egyszerűek: család, barbecue a kertben, közös sportolás a fiával és néha egy-egy kirándulás valamelyik ős-amerikai emlékhelyre.

Eva soha nem akart anya lenni. Nem érezte magában a női ösztön sürgetését, nem alélt el az anyaság gondolatától, nem ámuldozott folyton azon, hogy milyen aranyosak és ennivalóak az ismerősei gyerekei, és kétkedéssel fogadta a barátok biztatását és meséit: az anyaság érzése leírhatatlan és megfoghatatlan, de ne félj, ha majd saját gyereked lesz, mindjárt tudni fogod, miről van szó. (Vagy ahogy Lester Burnham mondja az Amerikai szépség végén: „Biztos fogalmatok sincs róla, miről beszélek. De ne féljetek. Egy nap majd megtudjátok.”)

Eva azonban minden szkepticizmusa, kétsége, hitetlensége ellenére anya lett. Megszülte Kevint, akit már a fogantatása pillanatától kezdve tehernek érzett, s akitől a megszületése percétől fogva idegenkedett. Kevin pokollá tette Eva életét, de nemcsak az övét, hanem a végtelenül naiv és őszinte Franklinén kívül mindenkiét, aki csak kapcsolatba került vele. A fiú aztán fölnőtt, és a 16. születésnapja előtt pár nappal gondosan megtervezett mészárlást rendezett a középiskolájában, s ezzel örökre megváltoztatta a család életét.

Azóta két év telt el, Kevin a börtönben ül, Eva hetente látogatja őt, a maradék idejében pedig a volt férjének ír hosszú és lélekboncolgatós leveleket, amelyekben elmeséli, ő hogyan élte meg a házasságát, az anyaságát, a munkahelyi sikereit és az amerikaiságát.

Nem véletlenül nem írtam oda mindjárt a poszt elejére, hogy spoilert tartalmaz, ugyanis mindez nagyjából a regény első oldalán kiderül, a maradék 450 oldal pedig a miértről, a hogyanról és a felelősség kérdéseiről szól. És bár a „lényeget”, vagyis a mindent megváltoztató mészárlás tényét az elejétől fogva tudjuk, így is bőven elég megdöbbentő és szív-összetörő részlet van a könyvben, úgyhogy attól nem kell félni, hogy a könyv unalmas lenne.

A könyv legfőbb témája az anyaság és az anya-gyerek kapcsolat, és miközben Eva szembenéz magával és részletesen kielemzi a lelkét, hogy rájöjjön, miért nem akarta Kevint és miért volt képtelen kapcsolatot teremteni vele, az olvasó is kénytelen magába szállni és esetleg szembenézni ugyanazokkal a kételyekkel, amelyekkel Eva szembenéz.

Ez egyáltalán nem könnyű, mert az Eva által megfogalmazott kételyeket és félelmeket nem illik bevallani, és még gondolkodni sem olyan könnyű róluk. Evának például van egy listája arról, hogy miért nem akart anya lenni. Ezen a többi között szerepel az a félelem, hogy ha gyereke lesz, akkor nem utazhat majd annyit, és az, hogy a gyerek esetleg együtt jár majd a társadalmi ranglétrán való lecsúszással. Mondhatni, önző, kicsinyes, sokszor gyerekes félelmek ezek – de attól még valódiak, és jobb róluk még azelőtt beszélni, hogy az ember mégiscsak gyereket szülne, mert – mint ahogy az Eva esetében is történik – a kételyek nem szűnnek meg varázslatos módon abban a szent pillanatban, hogy az ember kezébe adják az újszülött gyerekét.

Azt hiszem, ez a könyv némiképp hasonlít Cormac McCarthy Az út c. regényéhez, abban az értelemben, hogy ezt a könyvet is biztosan egészen más úgy olvasni, ha az embernek gyereke van. Ez persze csak az én naiv elgondolásom, de úgy képzelem, ha lenne gyerekem, talán Kevin pártját fognám, és most arról írnék, hogy szinte természetes, hogy a fiú rossz útra tért, hiszen hiába volt meg mindene és hiába szerette az apja, mindez mit sem ért, mert az anyja viszont egész életében gyűlölte őt és viszolygott tőle és csak kötelességből ölelte meg naponta háromszor, a gyerek meg megérzi, ha nem szeretik, és „cserébe” rosszul viselkedik, csak hogy kikövetelje a figyelmet. (Mert az efféle összefüggések ugye mindig ilyen egyértelműek és könnyen levezethetőek.)

Ha lenne gyerekem, biztos arról elmélkednék, hogy nincs nevelhetetlen, kezelhetetlen, rosszindulatú gyerek, és hogy kizárólag az önző, hideg, rideg, gyanakvó, a gyerekével szemben a végsőkig bizalmatlan Eva a hibás mindabban, ami Kevinnel és az egész családjával történt.

Nekem viszont nincs gyerekem, csak egy átlagos olvasó vagyok, és a szövegből indulok ki, abban pedig azt látom (természetesen csakis Eva szemszögéből), hogy Evának valóban szörnyű élmény volt Kevin anyjának lennie és hogy Kevin valóban majdhogynem elviselhetetlen teherként nehezedett nemcsak Evára, hanem jóformán az egész környezetére, az apját kivéve – és ehhez képest szerintem Eva egészen jól megállta a helyét.

Nekem nincs gyerekem, de azért ismerem az érzést kicsiben, amit Eva folyamatosan érez. A könyvet olvasva eszembe jutottak olyan gyerekkori emlékeim, amikor mondjuk a húgomat akartam rávenni valamire, amit ő a világért sem volt hajlandó megcsinálni. Kérlelhettem, ígérhettem neki cserébe valami mást, vagy hivatkozhattam arra, hogy én is megcsináltam valamit az ő kedvéért máskor, és ezért az lenne a rendes dolog, ha most ő járna a kedvemben – ő meg megvonta a vállát, és kb. azt mondta: nye-nye-NYE. Én meg végső soron nem tehettem semmit, csak magamban dühönghettem.

Na, Eva valami ilyesmit él át Kevinnel, ezt a mérhetetlen tehetetlenséget és fortyogó dühöt érzi a gyerekével töltött idő alatt – csak éppen nem egy órán vagy egy délutánon keresztül, hanem 18 éven át. S eközben megfogalmazódnak benne a kérdések: hogyan lehet hatni egy gyerekre, akit semmi nem érdekel? Miért képzelik azt a felnőttek, hogy egy gyerek majd meghal azért, hogy rendesen viselkedjen és megcsináljon valamit csak azért, mert az úgy helyes? Mi van, ha a gyereket teljesen hidegen hagyja minden, amit csak a szülő nyújtani tud neki? Mi értelme olyan dolgokat ígérgetni, amik a gyereket egyáltalán nem érdeklik? És mi értelme titokzatosan olyasmiket mondani, hogy „majd megtudod, ha nagy leszel”, ha valójában nincs is semmi titok, amit a gyerek majd felnőtt korában megtudhat?

Ezekre a kérdésekre nincs válasz. A könyv utolsó oldalai pedig számomra nagyjából olyan hatásúak, mint az 1984 vége spoiler.

viidori I>!
Lionel Shriver: We Need To Talk About Kevin

„Képzeljétek, egy olyan gyönyörű, halálcuki kisfiút láttam a parkban, hogy tüstént kedvet kaptam a gyerekvállaláshoz!”
***

Újságolta kacagva a minap az egyik alig 20-as kolléganőm az ebédnél. Hát én a Kevint olvasva sok mindenhez kedvet kaptam, de a gyerekvállaláshoz pont nem. Mert egyrészről iszonyatos nagy lutri. Oké, tudom, hogy a gyerekek jelentős százaléka nem születik osztálytársakat legyilkolászó pszichopatává, de mivan, ha pont „kifogok” egyet?
Már ha egyáltalán eleve úgy születik. És miért ne születhetne úgy? Mennyiben dolgozunk hozott anyagból, mekkora a befolyásunk, mennyire mutathatunk példát, mennyit érhet a szeretetünk, és mi következhet abból, ha nem tudunk eléggé szeretni? De hát honnan tudhatnánk előre, hogy mennyire tudunk?
Másrészről óriási a felelősség is. De meddig terjed az az óriási felelősség? Meddig a szülő hibája, és mikortól van az, amiről már nem tehet? De hát azt a gyereket mégiscsak ő nevelte! Amennyire nevelhette. És már körbe is értünk ebben a pokoli 22-es csapdájában, amiben Eva is vergődik.
Szépen, ügyesen megírt könyv, sokáig velünk maradó kérdések.
Lehet ősi ösztön ez az anyaság dolog, de ijesztő a gyerekvállalás, na!

felegar>!
Lionel Shriver: We Need To Talk About Kevin

Jó könyv. De kicsit másképp, mint a többi.

Mit vár az ember egy regénytől? Azt, hogy szórakoztató legyen. Na, a We Need to Talk About Kevin nem az. Legalább is a szó habos-babos értelmében nem. Egy percig sem éreztem jól magam az olvasása közben. Végig volt egy megmagyarázhatatlan görcs a gyomromban. Szó se róla, én szeretem ezt a görcsöt, mert az azt jelenti, hogy van valami, ami képes arra, hogy átnyúljon rajtam és jó alaposan meggyúrja a belső szerveimet.

Lionel Shriver regénye olyan témát feszeget, melyet nem szokás nevén nevezni. Mindenki tudja, hogy van ilyen, de beszélni azt nem szabad róla. Pont a témája és az általa felvetett kérdések miatt hat újszerűnek és elgondolkodtatónak. Hajlandó vagyok megbocsájtani a kissé didaktikus kerettörténetet és a kiszámíthatóságot, mert ezek mellett is olyan hatással volt az agyamra, mint csak kevés másik könyv.

weakup>!
Lionel Shriver: We Need To Talk About Kevin

Én azért nem ájultam el annyira ettől a könyvtől, a film feldolgozás egy kicsit jobb lett szerintem. Számomra túl terjengős volt az egész, nagyon nehezen haladt az egész cselekmény. Persze az elején még értem is, hogy meg kellett ismerjük a szereplőket, a belső lelki világukat. Eva sosem akart igazán gyereket, még listát is írt róla, hogy mi szól ellene. Mégis a gyerekvállalás mellett dönt, csupán mert unalmas az élete, és mert a férje azt szeretné. Kezdettől fogva ellenérzései vannak az egésszel kapcsolatosan, egy szóval tudja leírni az egész Kevinhez köthető kapcsolatát: unalom. A hat éves gyereket még pelenkázzák, de még véletlenül sem fordulnak orvoshoz, pedig több jel is van, hogy nem átlagosan, a korának megfelelően fejlődik. Éva saját bevallása szerint nem erre számított a gyerekvállalással kapcsolatosan. Ezért aztán eldönti, hogy még egy gyereket akar, és teherbe ejteti magát a férje beleegyezése nélkül gyakorlatilag…. na, ettől aztán fogtam a fejem már. Kevin persze a született gonosz maga, a tinédzser kori cselekedeteit már nem is akarom elspoilerezni. Ha röviden szeretném összefoglalni, akkor Eva rossz döntések sorozatát hozta egész életében, a férje egy balfék, aki mindig a gyerek pártját fogja vele szemben és a homokba dugja a fejét a problémák elől. A befejezés meg a történtek fényében számomra egyáltalán nem volt hiteles, valószerű. Ennek ellenére nem egy rossz regény ez, nagyon fontos dolgokra hívja fel a figyelmet, pl. ha nem akar valaki gyereket, akkor ne vállaljon külső nyomásra, mert ez az egyik lehetséges forgatókönyv, ami történhet, amit a regényben is olvashattunk. És nem, a sajátod sem biztos, hogy más lesz. Hasonló témakörben jobb volt a Szív sötétje c. regény, és az jóval fogyaszthatóbb az átlagos olvasó számára is.

havaska >!
Lionel Shriver: We Need To Talk About Kevin

Oszinte, brutalis, brutalisan oszinte.
Eva stilusahoz hozza kellett szoknom, de aztan gyorsan lehetett haladni a levelekkel.

Gulo_gulo P>!
Lionel Shriver: We Need To Talk About Kevin

A regény talán legjobb húzása, hogy levélregény, mégpedig egy szemszögből. Emiatt mindent az anya, Eva, szemüvegén keresztül látunk. A kérdés csak az, mennyit hiszünk el neki és mennyire tartjuk elfogultnak és nekem tetszett ez a többértelműség.

Barbara87>!
Lionel Shriver: We Need To Talk About Kevin

Megdöbbentő, elgondolkodtató, felkavaró. Ezek a szavak jutnak először eszembe erről a könyvről.
Annyi mindent lehetne írni róla, annyi kérdést felvet az olvasóban, hogy napokig lehetne róla beszélni, nekem ez most mégsem megy. Egyszerűen belém fagynak a szavak, azt érzem, hogy ezután a könyv után nem tudok megszólalni.
Az egyik legjobb könyv, amit eddig olvastam.

Sheila>!
Lionel Shriver: We Need To Talk About Kevin

Kemény témát boncolgat a könyv: lehet-e valaki jó anya, mitől lesz valaki jó anya, lehet-e nem anyának való alapanyag, lehet-e valaki születésétől kezdve rossz… És ez elég durva. Fokozatosan derülnek ki a dolgok, az olvasó mit sem sejt a befejezésről, de talán ez az, ami miatt igazán ütős a történet. Nagyon jól van megírva, már csak az angol gyakorlása miatt is ajánlom.


Népszerű idézetek

felegar>!

Propped before the tube, poking at chicken, filling in the easy answers in the Times crossword, I often have a nagging sensation of waiting for something. I don’t mean that classic business of waiting for your life to begin, like some chump on the starting line who hasn’t heard the gun. No, it’s waiting for something in particular, for a knock on the door, and the sensation can grow quite insistent. Tonight it’s returned in force. Half an ear cocked, something in me, all night, every night is waiting for you to come home.

Vandál>!

What I hadn't realized, […] is that you fall in love with your own children. You don't just love them. You fall in love. And that moment, when you lay eyes on them for the first time – it's indescribable.

Sheila>!

I thought at the time, only a month or so after – whatever am I going to call that Thursday? – that I couldn't be horrified anymore, or wounded. I suppose that's a common conceit, that you've already been so damaged that damage itself, in its totality, makes you safe.

8. oldal

bagolyfiók>!

As for his surname, our son has done more to keep the name Khatchadourian alive than anyone else in my family.

73. oldal, December 9, 2000 (Serpent's Tail, 2005)

heysunny P>!

With child: There’s a lovely warm sound to that expression, an archaic but tender acknowledgment that for nine months you have company wherever you go. Pregnant, by contrast, is heavy and bulging and always sounds to my ear like bad news: “I’m pregnant.” I instinctively picture a sixteen-year-old at the dinner table—pale, unwell, with a scoundrel of a boyfriend—forcing herself to blurt out her mother’s deepest fear.

bagolyfiók>!

Your son always atacked this antipathy head-on, which involves a certain bravery if you think about it; he was never one to decieve himself that, by merely filling it, he was putting his time to productive use.

161. oldal, January 1, 2001 (Serpent's Tail, 2005)


Hasonló könyvek címkék alapján

Colleen Hoover: Verity (angol)
Colleen Hoover: It Ends with Us
Kristin Hannah: Firefly Lane
Alessandra Torre: The Ghostwriter
Colleen Hoover: Hopeless
J. K. Rowling: The Casual Vacancy
Gillian Flynn: Sharp Objects
Lisa Jewell: The Family Upstairs
T. M. Frazier: Tyrant
Colleen Hoover: Regretting You (angol)