Lev Tolsztoj az 1870-es évek második felében miközben nagyregényét, az Anna Kareniná-t írta szinte egyfolytában a Gyónás önemésztő gondolataival küszködött. Az Anna Karenina szereplői valamennyien Tolsztoj családtagjai és közeli ismerősei köréből adaptálódtak az irodalomba; köztük hol békésen, hol lázongó elvágyódással múlatta mindennapjait ez a habókosnak tartott gróf, aki szénakaszáláskor az értelmes-munkás élet formáit keresve a parasztjaival együtt vágta a rendet. Az Anna Karenina Levinjének alakjában az író mintegy önmagát tárta a világ elé, a Gyónás szerzője pedig vagyis az első személyben beszélő Tolsztoj csaknem szó szerint megismétli Levin mondatait: Mi vagyok én?, Miért élek én?, és keresve, mi adna értelmet életének, eljut az egyetemes érvényű felismerésig: Ahol élet van, ott mióta csak létezik az emberiség a hit teszi lehetővé az életet. Az életmű mélységeinek, Tolsztoj egyéniségének közelebbi megismerését segítő Gyónás –… (tovább)
Gyónás – Mi a művészet? 4 csillagozás ↑ 6%
Kedvencnek jelölte 1
Most olvassa 3
Várólistán 4
Kívánságlistán 1
Népszerű idézetek
…mi a jó és mi a szükséges,nem az dönti el,amit az emberek mondanak vagy cselekszenek,nem is a haladás,hanem én-a szívemmel.
15. oldal
Élni csakis addig lehet,amíg részeg vagy az élettől;de mihelyt kijózanodol,lehetetlen nem látnod,hogy mindez csalás,mégpedig ostoba csalás.
21. oldal
Réges-rég elmondták már azt a keleti mesét arról a vándorról, akit a sivatagban megtámadott egy bősz fenevad. A vándor a fenevad elől menekülve egy kiapadt kútba ugrik, de a kút fenekén egy sárkányt pillant meg, amely máris tátja a száját, hogy felfalja, s a szerencsétlen – mivel nem mer kimászni, nehogy elpusztítsa a feldühödött fenevad, de a kút mélyére se mer ugrani, nehogy felfalja a sárkány – megkapaszkodik a kút hasadékaiból kinőtt vad bokor gallyaiban, és abban fogódzkodik. A karja gyengül, ő maga érzi már, hogy hamarosan martaléka lesz az enyészetnek, amely immár kétfelől is vár rá, ámde egyre csak tartja magát. Ahogy fogódzkodik, körülnéz, és azt látja, hogy két egér – az egyik fekete, a másik fehér – körüljárja, és alul egyre rágja annak a bokornak a törzsét, amelyen ő csüng. A bokor magától mindjárt letörik, leszakad, és ő a sárkány torkába zuhan. A vándor látja ezt, és tudja, hogy kikerülhetetlenül elpusztul, de mialatt ott csüng, matat maga körül, és a bokor levelein talál néhány csöpp mézet, el is éri a nyelvével, és lenyalja őket. Hát így kapaszkodom én is az élet gallyaiba, jóllehet tudom, hogy elkerülhetetlenül vár a halál sárkánya, mely leselkedik rám, hogy széttépjen, és én nem tudom megérteni, miért jutottam ilyen mártíromságra. És megpróbálom szopogatni azt a mézet, amely régebben vigaszt nyújtott, de ez a méz már nem szerez örömet nekem, a fehér és a fekete egér – a nappal és az éjszaka – pedig alul egyre rágja azt az ágat, amelybe kapaszkodom. Világosan látom a sárkányt, és a méz már nem édes nekem. Csak egyet látok, a kikerülhetetlen sárkányt meg az egereket, és nem tudom elfordítani róluk a tekintetemet! És ez nem mese, hanem színtiszta, vitathatatlan és mindenki számára érthető igazság.
„De hátha elnéztem, hátha nem értettem meg valamit? – mondtam magamnak többször is. – Hisz lehetetlen, hogy ez a kétségbeesett állapot lenne jellemző az emberekre.” És kerestem, kerestem a magyarázatot kérdéseimre mindazokban az ismeretekben, amelyekre szert tettek az emberek. Gyötrődve, sokáig kerestem, nem üres kíváncsiságból nem ímmel-ámmal, hanem kínlódva, szívósan, éjjel-nappal, úgy kerestem, ahogy a pusztulás szélén álló ember a menekvést keresi – és nem találtam semmit.
Ha én olyan ember vagyok, aki erdőben él, és tudja, hogy abból nincs kiút, akkor még csak tudok élni, de én olyan ember voltam, aki eltévedt az erdőben, akit félelem szállt meg amiatt, hogy eltévedt, így hát ide-oda rohan, szeretne kivergődni valami útra, de tudja, hogy minden lépéssel csak még jobban eltéved, s mégse képes megállni, hogy ne futkosson ide-oda.
A filozófus, akár ideáknak, akár szubsztanciának, akár szellemnek, akár akaratnak nevezi az élet lényegét, amely bennem és minden létezőben van, egyaránt azt mondja, hogy ez a lényeg van, és hogy én ugyanaz a lényeg vagyok, de, hogy miért van e lényeg, azt nem tudja, és nem is válaszol rá, ha precíz gondolkodó. Én azt kérdezem, miért van ez a lényeg? Mi származik abból, hogy van és lesz? S a filozófia nem válaszol, sőt maga is éppen ezt kérdezi. És ha igazi filozófia, akkor egész tennivalója csakis abból áll, hogy világosan felvesse ezt a kérdést. És ha szilárdan ragaszkodik feladatához, akkor erre a kérdésre: „Mi vagyok én, és mi az egész világ?” – csakis így válaszolhat: „Minden és semmi”, arra a kérdésre pedig: „Miért létezik a világ, és miért létezem én?” – csakis így: „Nem tudom.”
És érdekes, hogy az az életerő, amely visszatért belém, nem új volt, hanem a legrégibb – ugyanaz, amely életem első idejében vonzott. Mindenben a legrégibbhez, a gyermek- és ifjúkori világomhoz tértem vissza: ahhoz a hithez, amely szerint engem egy akarat hozott létre, és az akar tőlem valamit, amely szerint életem legfőbb, sőt egyetlen célja az, hogy minél jobb legyek, vagyis azzal az akarattal minél nagyobb összhangban éljek. Amely szerint ennek az akaratnak a megnyilvánulását abban találhatom meg, amit a múlt ködébe vesző messziségben a saját irányítására munkált ki az emberiség, vagyis az Istenbe, az erkölcsi tökéletesedésbe és az élet értelmét átörökítő hagyományba vetett hithez tértem vissza. Csak azzal a különbséggel, hogy annak idején mindezt öntudatlanul fogadtam el, most pedig tudtam, hogy e nélkül nem tudok élni.
A part – az Isten volt, az irány – a hagyomány, a lapát – az a szabadság, amelyet kaptam, hogy kievezhessek a partra: egyesülhessek az Istennel.
De különböző oldalakról ismét és ismét ugyanarra a felismerésre jutottam: lehetetlen, hogy én minden ok, alap és értelem nélkül jöttem volna a világra, lehetetlen, hogy olyan, fészekből kiesett fióka volnék, amilyennek érzem magam. Ám tegyük fel, hogy kiesett fióka vagyok, és a magas fűben a hátamon fekve csipogok. De azért csipogok, mert tudom, hogy engem magában hordott, kiköltött, melengetett, táplált, szeretett az anyám Hol van ő, az az anya? Ha elhagytak, hát ki hagyott el? Hisz nem leplezhetem el magam előtt, hogy engem szeretetből hozott a világra valaki. De hát ki az a valaki? – Megint csak az Isten.
