Elég nagy feladat a Háború és béke meg az Anna Karenyina megírása után regényt írni. Ki gondolta volna, hogy Tolsztojnak ez után a két remekmű után sikerül még valami olyan nagyot írni, ami még túl is szárnyalja azokat? Persze nem mindenki gondolja ma sem, hogy sikerült, én meg gondolom. Nem kell ugyanazt gondolnunk, mert rohadt unalmasak lennének úgy a beszélgetések. (Így meg néha túl izgalmasak is, össze lehet veszni teljesen fölöslegesen. Az arany középutat még nem mindenki találta meg, még én se teljesen.)
A regény valamivel egyszerűbb, mint a két nagyregény. Tolsztoj hetvenéves korában ült le, hogy megírja. Az öregek sokszor fecsegősek, kivéve, ha regényírók, mert akkor egyszerűbbek, tehát pontosabbak lesznek. Elkezdenek egyszerű történeteket írni, vessző száz oldal. Főhősnek Nyeljudovot választotta, aki egy fiatalkori művében is szerepelt. Részben önéletrajzi a könyv, nem is lehet másként, a jó regények mindig vallomások is, az ember pedig csak a saját bűneiről tud vallani. Az ötlet onnan jött Lev Nyikolajevicsnek, hogy egy barátja elmesélt neki egy történetet. Abban az időben nem volt TV meg rádió meg net, az emberek leültek és beszélgettek, minden nap, és a beszélgetés alapvetően történetmesélés. A történet így szólt: valaki fiatalkorában elcsábított egy lányt, és otthagyta, a lány elzüllött, prostituált lett, inni kezdett, hogy kibírja, és végül is ráfogtak egy gyilkosságot, amiért elítélték. Ez a valaki ott ült az esküdtek között, és látta, hogy a nő miatta került oda, ő tette tönkre az életét. És akkor Tolsztojnak eszébe jutottak azok a lányok, akiket fiatal korában ő is elcsábított. Nagy Casanova volt az öreg, és nagy kan: szegény Szofja Tolsztaja tizenhárom gyereket szült neki olyan 25 év alatt. A 16 éves Szofját az esküvő után a kocsiban magáévá tette. Szóval volt mint levezekelnie.
Ebből lett aztán a regény. Zseniális alaphelyzet, ilyeneket csak az élet tud produkálni, a nagy művész meg jól ellopja őket, hálistennek. Nyehljudovval a fenti dolgok történnek. (Nem lehet ezt a könyvet elspoilerezni, mert nem a sztori a lényeg.) Kisebbfajta odüsszeiát jár be, jóvá akarja tenni a bűnét, és közben több más embernek is segít, akik a segítségét kérik. Alapvetően megváltozik. Az első rész van talán a legjobban megcsinálja: kezdődik a tárgyalással, ahol Nyehljudov meglátja Katyusát, és akkor visszaugrunk az időben tizenkét évet, hogy megnézzük, mi is történt köztük.
Valami szent felháborodás van a könyvben, amit az olvasó remélhetőleg maga is átél. Én egy napig rettenetesen morcos és letört voltam a könyv miatt, nem mintha nem tudtam volna eddig ezekről a dolgokról, de az embernek ezekkel újra és újra foglalkoznia kell. Nem könnyű olvasmány, pedig, ahogy ezt a talán legnagyobb regényírótól elvárhatja az ember, egyszerűek a mondatai, minden felesleges költőiséget meg hasonló dolgokat kihagy, ha rágyújtott egy cigarettára, nem fogja azt mondani, hogy tekergő füstkígyót szült, melynek apja a cigaretta, anyja a tűz. Nem könnyű olvasmány, mert odacsap, ahova köll. Nem kímél senkit. Ha az ember eljutott arra a pontra, ahova Nyehljudov, nem alakoskodhat tovább, nem kímélhet senkit és semmit, ami nem igaz(i). Vállalnia kell, hogy nem értik meg, hogy nem ér el semmit, hogy ő maga jobban fog szenvedni, mintha alakoskodna továbbra is. Vagy könnyű lélekkel élünk bele a világba, vagy vállaljuk azt, hogy nem hunyunk szemet semmi fölött. Nekem azért is elevenembe talált ez a könyv (másodszorra főleg), mert bármikor tárgyalásokról, börtönökről hallott, felháborodok. Tudom, hogy vannak, tudom, miért vannak – és pont ezért háborodok föl. Ezt a véleményt nehéz továbbadni, mert veszélyes vélemény. Leírni, hogy szerintem undorító és aljas dolog akár egy tömeggyilkost is börtönbe zárni. Még Adolf Hitlert sem ítélhetjük el. De nem elítélni nem jelenti az, hogy hagyjuk, hadd kövessék el a bűnöket, nem azt jelenti, hogy helyeseljük a gyilkosságot, az alávalóságot, a csalást.
Nem szabad kimondani, hogy minden állam korrupt. Hogy minden állam, legyen az a legdemokratikusabb is, elnyomja az embereket. Hogy alapvetően minden kormányzat felháborító. Van a regényben egy szent öreg, aki a józan felháborodás álláspontját képviseli, ő ezt mondja: „Légy a magad parancsolója, akkor nincs szükség parancsnokra.”
És hát gyötrődünk, gyötrődik Nyehi, györtődik Holden Caulfield, Miskin herceg, Aljosa Karamazov, és a többiek is, mert nem tudjuk, hogy hogyan tovább. Nyehljudov az Evangéliumban talál válaszokra. Igazából ezek nagyon egyszerű válaszok. Szégyenkezik az ember, ha olvassa Jézus szavait. Annyira egyszerűek és egyértelműek a válaszok, hogy az ember elpirul. Feszeng tőlük. Az ember várja a választ a kérdésekre, és eszébe se jut, hogy esetleg már tudja a választ. Hogy ott van benne, vagy le van írva valamelyik könyvben. És hányan vannak, akik állandóan a Bibliát bújják, és közben semmit se tartanak be abból, amit Jézus mondott. Pedig ezeket egyszerű betartani.
Sok kritikus szerint az itteni szereplők nagyon sematikusak és egysíkúak. Én ezzel vitatkoznék. Ez realizmus. Az, hogy Nyehljudov azt látja meg bennük, amit, az nem véletlen. Mindenütt hazugsággal és romlottsággal találkozik – ez a realizmus. De találkozik az ártatlansággal és a jósággal is, az elzüllött Katyusánál. Ebben a korban gyakran a bűnözők, akik börtönbe jutnak, igazabb emberek, mint mi, akik sose kerülünk börtönbe, vagy a politikusok, akik az igazi nagy bűnöket elkövetik. (Mi is elkövetjük ezeket, nap mint nap.) Szóval a Feltámadás szereplői nem sematikusak, nagyon változatos módon tudnak romlottak lenni, úgy, hogy a romlottságukról nem is tudnak. Hiszen nehéz bevallani saját magunknak, hogy rosszak vagyunk. Nyehljudovnak sikerül, és valamiképpen utat is mutat. Bár nagyon botladozik ő maga is ezen az úton, nem biztos, hogy jó utat járt be, és a szálkát még mindig inkább veszi észre, mint a gerendát. Például megígérteti Katyusával, hogy leszokik a dohányzásról, aki ezt meg is teszi, de ő maga továbbra is dohányzik. Nem követendő példa, de útmutató.