Anna Karenina 85% 635 csillagozás

* Spoiler veszély*

Kedves Anna, Drága barátném !
Sajnálom, ami veled történt, mint azt utóbb Tolsztoj barátunk elbeszéléséből megtudtam. De hát miért ? Miért nem használtad azt az okos, művelt fejedet? Hogy engedhetted eddig fajulni a dolgokat, mindezt egy férfiért, vagy háromért? Ki tudja már! Megérte? Nem! Persze, hogy nem!

Akiket te annyira nagyra tartottál, akik miatt otthon emésztett a kétségbeesett magány, azok a kisujjadig sem érnek fel, de te azt hitted jobbak, tisztábbak nálad. A fenét, csak jobban bírják a kritikát, vagy nem derült ki a bűnük, a bűn, hogy szeretni a legszebb és legcsodálatosabb dolog a világon. Elsietted a házasságot, valljuk be, de ezen már kár rágódni, később meg tulságosan ragaszkodtál hozzá. Hiba volt, de te ebből már nem tanulhatsz, de az utánad jövő Annák igen. Reméljük nem volt hiábavaló tetted, lám még a XXI.században is ezrek gondolkodnak tetted miértjéről, a szerelem jogáról, a bűn fogalmáról.
Ég veled Anna.

Anna örök.
Lenyűgöző, nagyívű történet, igazi téli olvasmány. Anna karaktere bűvölt el a legjobban, elképesztő, mekkora erejű hősnőt alkotott meg Tolsztoj, talán nincs olvasó, akit ne babonázna meg, legyen az nő vagy férfi. Az ő története érdekelt a legjobban, de majdnem ilyen élvezetes volt Kitty és Levin, Sztyiva (Anna testvére) és Dolly szálát olvasni. Egyedül Levin jellemfejlődésének gyötrő állomásai zavartak, néha legszívesebben megráztam volna a vállánál fogva. Imádtam a visszautalásokat (többek között ezért szerettem annyira A sündisznó eleganciájá-t is) és az érzelmek hiteles leírását, sokszor úgy éreztem, a saját gondolataimat olvasom.
Az év egyik legjobb regénye lesz számomra:)
http://amadea.freeblog.hu/archives/2011/01/30/Anna_orok/

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Hatalmas lélegzetvételt követel Tolsztoj Anna Kareninája az embertől. Olvasása alatt szidtam, rajongtam, szenvedtem. Elhatároztam, hogy agyonköpködöm és felszabdalom, de nincs szívem megtenni, mert mindent egybevetve ez a regény jó. Még mai szemmel olvasva is.
Anna életre keltét és halálát szépen keretbe fogja a vasútállomás. Mindenki utazik az életén át megállótól megállóig, Anna útja az értelmetlenből átalakul valamivé, amiben kiutat lát, ami átalakul valamivé, amiből nincs kiút. Nem tudom Levi bácsi hogy tornászta ki ujjaiból ezt a rengeteg oldalt, miért lett pont Anna Karenina a címe, miért ötvözte a romantikus szálat társadalomregénnyel? Ha jól tudom, sokszor átírta és a végén már a fenébe kívánta, de az ember a gyermekét, akkor is szereti, ha hülyét kap tőle.
Én ezt a regényt biztos, hogy két könyvre szedtem volna, egyik a társadalmi változásokról való értekezés, másik a Karenina szál követése. Igen sok felesleges kanyarulaton kellett átvergődni, ami érzésem szerint nem adott hozzá a szereplőkhöz semmit. Levi bácsi érthetően ír, jól fogalmaz, nincs agyonbonyolítva, bár nem árt, ha az ember tud franciául, németül és angolul is a magyar mellé, mert ezek a megveszekedett orosz arisztokraták igen szerettek nem oroszul társalogni. Gondolom egyfajta védekezés volt a szolgák örökös hallgatózása ellen, de ez csak szerény véleményem.
Levin karaktere éppen ellenkezőleg alakult, mint Annáé. Ő a gyötrődésből és boldogtalanságból talál rá belső átalakuláson keresztül arra az elégedettségre, amit felesége, gyermeke és a társadalommal szembeni felelősség tudatának elfogadása okoz, és a megértése annak, hogy nem a cél elérése a fontos, hanem az ahhoz vezető útnak a teljes megélése.
Anna hideg házasságából Vronszkij szerelme jelenti a menekülést, amely a társadalmi nyomás és elzárkózás miatt, egyre inkább teher, mint öröm.
A két ember egyszer keresztezi egymás útját az egész regényben, az egyik felfelé tart életében, a másik csúszik egyre lejjebb.
Mosolyogtam azon, amikor a mostani életre is ráhúzható kijelentéseket tett egy-egy karakter, mindig élvezettel veszem tudomásul, hogy az ember nem hajlandó nagymértékben megváltozni az évezredek alatt sem.
A sok féltékenykedés, elpirulás, belső monológok, félreértések, anyagi problémák sűrűjében azon gondolkoztam, miért nem ír a parasztokról nagyregényt? Miért a felsőbb társadalmi körben játszódó történeten keresztül mutatja be, mit lehetne változtatni és merre kellene mennie Oroszországnak. De aztán megértettem, hogy nem tudott volna kritikai hanggal élni ezen réteg felé, ha kívülről meséli el és az alsóbb osztály szájába teszi a bírálat szavait. Egyszerűen így volt logikus, hogy belülről nyújtson egy átfogó rálátást arra, amiről úgy gondolja, hogy túlhaladott, elértéktelenedett és társadalomellenes azon réteg életmódjában és szemléletében, amely rányomja súlyát az orosz sztyeppékre.
De kérem, nekem marad a Bovaryné a kedvencem az asszonysorsot bemutató két mestermű közül. Bocsi Anna.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Az újraolvasás azzal az egészen különös és meglepő eredménnyel végződött a számomra, hogy teljesen átértékeltem a korábbi véleményemet a szereplőkről, megváltoztak a benyomásaim is.
Utoljára még valamikor lánykoromban olvastam, és most kellett rájönnöm, hogy ez is olyan regény, ami teljesen más hatást tesz rám különböző életkorokban.
Anna már távolról sem a szívem csücske, sőt. Továbbra sem tudom hibáztatni, amiért nem szerette a férjét, aki egy érzéketlen fafej volt, de hibáztatom azért, mert nem fogadta el rögtön a válást, amikor a férje felajánlotta a betegsége után, és miért nem próbálta akkor, abban az engedékeny hangulatában rendezni vele a viszályt. Egy értelmes nő így cselekedett volna. Hibáztatom azért, hogy elhagyta a fiát, hibáztatom azért, mert nem szerette a lányát. Hibáztatom azért mert az egész világot és Vronszkijt okolta a helyzetért, amibe saját magát taszította, holott ha jól vettem ki a regény szavaiból, akkor ha válás után Vronszkij felesége lesz, akkor ugyanúgy fogadták volna a társaságban, hiszen volt már ilyesmire korábban is példa, és az ő vonzó egyéniségével feledhette volna a múltját. Hibáztatom azért, mert esztelen féltékenységével és túlzott ragaszkodásával megfojtotta Vronszkijt, nem adott neki semmi mozgásteret, és még azért is hisztizett, ha a férfi politikai gyűlésre ment, ahelyett hogy a szoknyáján ült volna álló nap. És végül hibáztatom azért is, hogy dafkejusztismegmutatomból öngyilkos lett, noha semmi oka nem volt feltételezni azt hogy Vronszkij már nem szereti őt.

Ezeket a dolgokat valahogy nem láttam ilyen élesen, amikor évekkel ezelőtt olvastam, mindent összevetve azonban mégis nagyon-nagyon sajnálom őt a boldogtalansága és az értelmetlen halála miatt.

Ami pedig Levint illeti, őt változatlanul nagyon szeretem, azzal a megjegyzéssel, hogy az ő féltékenykedésétől is a falra másztam, és szívesen lekevertem volna neki egy oltári nagy frászt, amikor szegény állapotos Kitty-t azzal zaklatta, hogy biztos szerelmes abba a nyápic selyemficsúrba.
Ezt leszámítva azonban nagyon helyre legény, és egyáltalán nem zavart a lelki fejlődésének hosszú gyötrelme és annak leírása, végülis egyikünk sem az elveivel együtt jön a világra, szeretném hinni, hogy mindannyian szoktunk időnként ilyen „nagy” kérdéseken töprenkedni, és éppenséggel ezeknek a lelki folyamatoknak a megragadásában áll Tolsztoj zsenije. Az pedig ahová a sok filozofálgatás végül kicsúcsosodott, különösen a kedvemre való volt, mivel magam is ebben hiszek:

"Választ kerestem a kérdésemre. De választ a gondolat nem adhatott – a gondolat összemérhetetlen ezzel a kérdéssel. Választ maga az élet adott, amikor felismertem, hogy mi jó s mi rossz. S ezt a tudást semmivel nem szereztem – mindenestül adatott –, mert hisz sehonnan sem vehettem.

Honnan vettem hát? Ésszel jöttem rá, hogy felebarátomat szeretni kell s nem megfojtani? Gyermekkoromban mondták, s örömest elhittem, mert azt mondták, ami a lelkemben volt. Ki fedezte föl? Nem az ész. Az ész a létért való harcot fedezte föl, a törvényt, mely arra ösztökél, hogy megfojtsak mindenkit, aki vágyaim kielégítésében akadályoz. Az észnek ez a bölcsessége. Hogy mást szeressek, az ész nem fedezhette föl, hisz ésszerűtlen."

    __
u.i.: azt az előbb elfelejtettem hozzátenni, hogy a fejemben már Vronszkij sem akkora csirkefogó, mint mondjuk az Oblonszkij, de akkor is az a véleményem, hogy sokkal kevesebb lenne a dráma és a fájdalom a világon, ha a férfiak számára a férjes asszonyok tabuk lennének (és fordítva is persze, vagyis a nők számára a nős férfiak). Annyi a magányos ember, miért kell készakarva belepiszkítani kész családok életébe?

Évek óta halogatom az elolvasását, mert egyrészt nem szeretem a nagyon hosszú könyveket (ugyanazt több kötetre bontva sokkal hamarabb elolvasom, mint egy tégla-méretű izében), másrészt meg kicsit úgy lett tálalva nekem, mint egy szerelmes regény, azokat pedig nem igazán szeretem. De az Anna Karenina annyira hivatkozási alap, hogy már csak azért is érdemes elolvasni, legalábbis ezzel biztattam magam… meg szeretem az orosz írókat.

Nagyon tartottam tőle, hogy unni fogom a könyvet, vagy majd idegesít – főleg miután egyik-másik nagyobb vihart kavart értékelés felbukkant a frissemben –, de nagyon tetszett. Persze, a szereplők helyenként tényleg rettenetesen idegesítően viselkednek (kb. mindenki, néha bizony még Tolszt… akarom mondani Levin is), de épp ez is a lényeg – úgy olvasva, hogy Tolsztoj a korabeli értelmiségről akarja megmondani, hogy mennyire értelmetlenek voltak helyenként, meg hogy a társadalmi helyzet mennyire visszás volt (és ezt ő már akkor mennyire látta), mindjárt értelme lesz mindennek. Szigorúan szerintem. :D Nyilván sokszor gondol arra az ember, hogy mit nyígnak annyit a szereplők hülyeségeken, meg hogy ma mennyivel egyszerűbben meg lehet oldani mindent – más dolgokat meg nem –, vagy hogy mennyire másként állunk hozzá a gyerekekhez. De épp ez a fontos. Ma meg más értelmetlen dolgokba pusztulunk bele ennyire. (Ha meg valaki depressziós, tényleg mindent képes negatívan látni, de innentől tovább elég spoileres lenne.)

Röviden összefoglalva: szerelmes regénynek tökéletesen alkalmatlan, társadalomkritikának tökéletes, és mivel én az utóbbit szeretem jobban, nekem nagyon tetszett. :]

Még annyit a végére, hogy sok volt benne az olyan friss és találó megjegyzés, ami tényleg meglepetésként ért, pedig nagyon sokat olvasok és javarészt kortársakat vagy huszadik századiakat… meg összességében is kimondottan gyorsan olvasható, egyáltalán nem nehézkes prózájú mű volt, végig élveztem.

Ja és van benne kettlebell, habár ez gondolom hogy rajtam kívül kevesek szívét fogja itt megdobogtatni. (A magyar fordításban simán „súlyzó” van, de megnéztem az eredetiben és tényleg kettlebell. :D )
            __
Ezekre a kihívásokra olvastam:
* 2011- Az Anna Karenina Éve
* Túl az 500-on!

Először is köszönet @Andiamo-nak, amiért meghirdette ezt a közösen olvasós eseményt. Szükségem volt egy ilyen motiváló erőre, hogy egy évek óta halogatott könyvbe végre belekezdjek. 800 oldaltól az ember ösztönösen tart kicsit, de nem kell félni!! :) Tényleg olvastatja magát, pedig azt hittem, hogy legalább két hónapig fogok kínlódni vele. (8 napos lelkes olvasás lett belőle.) Nemcsak a kíváncsiság és női romantikus hajlamom hajtott előre, hogy megtudjam végre Anna és Vronszkij szenvedélyes szerelmének kimenetelét, hanem egész érdekesnek találtam ennek a korszaknak a vallási, társadalmi, filozófiai problémáira választ kereső Levin(vagyis LevTolsztoj) gondolatait. Érzi az ember, hogy minőséget olvas, bármiről legyen szó. Ha valaki azt mondja nekem, hogy oldalakat leszek képes rendesen(átlapozás nélkül) elolvasni munkás, paraszt, földesúr viszonyainak problémáiról, sose hiszem el… és mégis. Levin híres kaszálós jelenete kimondottan kedvenc lett. Anna –Vronszkij viszonyának ellensúlyozásaként bemutatott Levin és Kitty történetét legalább olyan fontosnak és izgalmasnak találtam. Ezzel kicsit kiegyenlítődött az a hiány, amit amiatt éreztem, hogy Anna kapcsolatában a boldog végkifejlet elmaradt. Bár ez törvényszerű volt. Aki ennyire szembeszáll kora társadalmi elvárásaival saját egyéni boldogságért, bukásra van ítélve. Ámulat, hogy Tolsztoj milyen jó lélekrajzokat ír. Ahogy egyik-másik szemszögéből olvastam, ha nem is mindig egyetértést, de empátiát mindenképpen kiváltottak. Vronszkij ellenállhatatlan,no..ha ítélném Annát, nem azért tenném,mert boldog akart lenni vele, hanem mert nem tudott élni a lehetőségeivel. De nem ítélek, Tolsztojnak nyilván célja volt azzal, hogy így írta ahogy…Elsőosztályú regény!
(Bevallom egy fokkal még jobban tetszett, mint a Dosztojevszkij egy hónappal korábban. De szívesen adok mindkettőnek esélyt még..csatázzanak csak a kegyeimért;)

Tudtam én, hogy orosz író csak jó lehet. :)
Szerettem az elejétől kezdve. Ezek a szereplők élnek. Vannak hibáik, amikért megvetjük, és vannak erényeik, amikért szeretjük őket. Az udvariaskodásuk sem olyan visszataszító és mű, amitől általában borsókázik a hátam.
Biztos vagyok benne, hogy még sokszor el fogom olvasni. Esküvő előtt mindenképp, csak hogy biztos legyek a dolgomban. :D

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Eljött a te időd, Anna…

Anna és a bűn…
Olvasás közben már sokat gondolkodtam rajta, hogy vajon mi is volt Anna igazi bűne? Az az első-látásra-szerelem ott a vonaton volt mindennek a kezdete, és egyben a regény legszebb képe. Nehezen tudnám bűnnek nevezni. Még csak azt sem róhatom fel neki, hogy az idióta férjét megcsalta. Nehéz lehetett egy nőnek abban a korban: alázatosnak, elbűvölőnek, okosnak, műveltnek, társaságba illőnek lenni, mindenkinek megfelelni, akkor is, ha a zárt ajtók mögött boldogtalanság veszi körül. Kiszolgáltatott helyzet, s bizony kevés dolog rosszabb a kiszolgáltatottságnál. Az, hogy elhagyta az egyik gyermekét, s nem szerette a másikat, már igazán közel áll a bűnhöz. De mégsem ezt tartom szegény Anna fő bűnének, hanem az élhetetlenségét, amivel megfertőzte az elméjét, hagyta eluralkodni magán az önzőséget, az őrületet és a féltékenységet. Ettől lett ez a csodálatos szerelem pokollá, amely végül a vonat alá taszította. Bevallom nehéz őt negatívnak látni, de nehéz pozitívnak is. Sajnálom és szánom egyszerre. Bárcsak újra kezdhetné. Bárcsak.

Levin könyve…
Levin alapvetően szimpatikus ember, márcsak azért is, mert gazdálkodó szerepkörét néha remekül játszotta és ez tetszett nekem. De nagyon fárasztó is tudott lenni, gyakran untam szegényt. Kár, hogy a regény inkább köré épült, mint Anna és Vronszkij köré. Elnyomta a Levin-szál ennek a szerelemnek a történetét. Beszippantotta, mellékszereplőkké tette őket, és ezt végig nagyon sajnáltam. Vártam, hogy a vége felé másképp lesz, de hiába vártam. Jobban tetszett volna a regény kevesebb Levinnel, több Annával, de még így sem sajnálok egyetlen percet sem az utóbbi hónapokból, amit velük töltöttem.

Anna Arkagyevna Karenina és Alekszej Kirillics Vronszkij gróf, avagy Aljosa, ahogy tetszik, fellángoló nagy szerelem, és minden ami abból következik, végén a vonattal, mintegy keretként, elvégre a kapcsolatuk kezdetén is van egy jelenet. Ezt a részét a könyvnek ki nem ismeri? A többi viszont ugyanúgy fontos, még ha Anna is a központja ennek az egésznek valami módon. Mi történik a bátyjával, a Scserbackaja lányokkal, Levinnel… születés és halál között minden lehetséges variációját végigjátssza az életnek, nyomortól a pompáig, boldogtalanságtól a boldogságig, hitetlenségtől a hitig és így tovább, és én ezt nem tudom nem szeretni. Meg aztán ez most nagyon- nagyon kellett a lelkemnek, Levin végső nagy tusája önmagával valami olyat adott vissza, amit már rég kerestem, csak úgy tűnik, eddig nem jó helyen.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

(valamiért egy évvel korábbira rakta az értékelést a csillagok miatt, ezért kénytelen voltam törölni a régit)

mivel már a második molyos értékelés sodródik random szembe erről a könyvről, előástam a régi értékelésem, amit még molyos korszakom előtt írtam a régi blogomba.

olvasónapló-blog,
Tolsztoj: Anna Karenina
"
– Él! Él! Méghozzá fiú! Ne nyugtalankodjék – hallotta Levin Lizaveta Petrovna hangját, amint remegő kézzel csapkodta a gyerek hátát.
– Mama, igaz? – hallatszott Kitty hangja.
A hercegnő csak felcsukló sírással felelt.
S a csönd közepén, kétségtelen válaszul az anya kérdésére, egészen másféle hang hallatszott, mint a többi, szobabeli fojtott, beszélgető hang. Egy érthetetlen módon itt termett, új emberi lény merész, arcátlan, semmire nem hederítő kiáltása volt.
Ha Levinnek az előbb még azt mondják, hogy Kitty meghalt, és ő is vele együtt, s hogy a gyermekeik angyalok, s Isten itt van előttük – semmin se csodálkozott volna, most azonban, hogy a valóság világába visszatért, nagy szellemi erőfeszítésbe került megértenie, hogy Kitty él, ép, s ez a kétségbeesetten visító lény a fia. " /Tolsztoj: Anna Karenina/
http://www.youtube.com/watch?v=85HPGV8qgFI
http://www.youtube.com/watch?v=e22S8BjbeAM

miért pont ezt a két számot linkeltem be… mert talán csak Esterházy Tizenhét hattyúkjához, Weöres Psychéjéhez mérhető nekem az Anna Karenina szenvedélyessége, az a rengeteg pokoli-isteni érzelem, ami a szereplők lelkében dúl. Az Anna-Vronszkij szerelem, Levin testvérének halála, és Kitty gyermekének megszületése. Néha muszáj volt félre tennem a könyvet miatta. Közben ott vannak Tolsztoj rendkívül ráérős leírásai egy szalonkavadászatról, lóversenyrő, mezei munkákróll. Különsképp tetszett Oblonszkij ebédje az elején: maga a figura rendkívül mókás, és olyan élvezettel éli az életét, ahogyan és amit eszik is. (Mi előtt megvádolnának, nem modnom azt, hogy abszolút pozitív figura, igen, sajnálom Dollyt, de Oblonszkijban mégis van valamiféle emberi esendőség, amitől nekem szerethető és ami Levinből hiányzik). Szóval Tolsztoj leírásai… a kortársak biztosan türelmüket vezsették és idegbajt kaptak tőle, mert nekik mindennapi életük volt ez, ha valaki a huszonegyedik századi emberek életéről írna ilyen részletes leírást, valószínűleg én is félre hajítanám a könyvet, de ennek a régi kornnak, másik országnak az embereinek az életébe jó volt általa bepillantani. (Igaz, a második könyvben a választásos részt nagyjából átlapoztam, azzal még mostani olvasóként sem tudtam mit kezdeni).
Már csak az utolsó 100 oldal van vissza a második könyvből, de azt hiszem, már most leírhatom, hogy az első könyv összehasonlíthatatlanul jobban tetszett, a Levin-Kitty páros néha untatott, néha meg rendkívül felbosszantott a második könyv során, és csak Kitty szülése volt az a pont, ahol végtére is megbocsátottam nekik. (Bár Levinnek már akkor, amikor találkozott Annával).
Anna… arra nem tudok rájönni, hogy végül is Tolsztoj szereti-e Annát, hiszen önarcképe, vagy inkább ideálja, Levin és szerelmének, Kittynek életmódja, alakja, elveli merőben szemben állnak az Anna képviselte világgal. Node majd kiderül, talán majd írok egy külön bejegyzést a végét illetően.

olvasónapló-blog2

„S mind gyűlöljük egymást. Én Kittyt, Kitty engem. Ez az igazság. Tyutykin coiffeur. Je me fais coiffer par Tyutykin…Elmondom neki, ha hazajön – gondolta és elmosolyodott. De ugyanebben a percben eszébe jutott, hogy amit mulatságosnak talál, nincs kinek elmondania. – És semmi sem nevetséges és mulatságos. Minden undok. Vecsernyére harangoznak, ez a kupec milyen akkurátusan veti a keresztet! Mintha félne, hogy elejt valamit. Minek ezek a templomok, ez a harangozás, hazugság? Elrejteni csak, hogy mind gyűlöljük egymást, mint ezek a kocsisok, akik olyan dühösen veszekednek. Jasvin azt mondja: Az ingem is el akarja venni, én meg az övét. Ez az igazság!”

Arra még mindig nem jöttem rá, hogy Tolsztoj szerette-e Annát. De én igen. Akkor is, amikor a rá nehezedő emberfeletti súlytól „megőrült” (vagy nem is kéne az az idézőjel?). És Vronszkijt is. Akkor is, amikor üres szívvel halni ment a semmiért, és főleg akkor. Hogy aztán ebből kinek lett haszna, azaz lett-e… (tényleg, nem tudja valaki, hogy miféle háború volt az a szerbek meg a törökök között?) És meg tudtam neki bocsátani, hogy képtelen volt segíteni Annán, nem volt elég hozzá, magát Annát, vagy a társadalmat kellett volna megváltoztatni, hogy elkerülhesse a végzetét. És e kettő közül egyik sem volt lehetséges. Viszont teljesen át tudtam élni vele a kiürült világ fájdalmát, amikor Anna halálával értelmetlenné vált az élete.
És egyre biztosabb vagyok benne, hogy Oblonszkijt is szerettem. És Dollyt is. Máshol, máskor, más korban jók és boldogok lehettek volna mindketten. Oblonszkij maga egyedül, család nélkül, maximum egy házvezetőnővel és folyton változó szerelmekkel, Dolly pedig… nos Dollynak lett volna igazán való Levin. Szerintem.
Hamár. Ez a Levin-Kitty páros nekem éppúgy irreális és negédes, mint Rómeó és Júlia. Szeretném én őket látni húsz éves házasoknak, hogy mi lesz akkor belőlük. Talán Kitty hosszú távon éppúgy Anna lesz, a korán férjhezment kislány, az öregedő férj oldalán, akibe szerelmes volt (????) talán, de nem úgy, mint Vronszkijba, hanem… jobb híján, egy kicsikét. És mi lesz, ha egy bálon majd egy fiatal katona… brrr, továbbra is hidegráz a kettősüktől. Végképp és komolyan nem értem, hogy mi volt olyan ellenállhatatlanul vonzó bennük mások számára."

ps: nem értem miért értékeltem 5 csillagosra tavaly a regényt, amikor pedig Kittyt meg Levint pont eléggé utáltam fél csillag levonásnyira.