A ​bundás Vénusz 7 csillagozás

[…] sose érezd magad biztonságban egy asszony mellett, akit szeretsz, mert a nő természete több veszélyt rejt magában, mint hinnéd. A nők sem nem olyan jók, mint ahogy tisztelőik és védelmezőik gondolják, sem nem olyan rosszak, mint ahogy ellenségeik állítják róluk. A nő jelleme a jellemtelensége. A legjobb asszony is egyetlen pillanat alatt képes elmerülni a szennyben, és a legrosszabb is váratlanul nagy és nemes cselekedetekre képes, és megszégyeníti azokat, akik megvetik őt. Egyetlen asszony sem olyan jó vagy rossz, hogy ne lenne képes minden pillanatban a legördögibb és legangyalibb, a legszennyesebb és a legtisztább gondolatokra, érzelmekre és cselekedetekre. A nő a civilizáció minden haladása ellenére megmaradt annak, aminek a természet formálta, a vadállat természete rejtőzik benne, hű és hűtlen, jószívű és kegyetlen, mindig pillanatnyi érzelmi állapota szerint. Az erkölcsös jellem mindig is a komoly, mély műveltség terméke volt. A férfi, még ha önző és rosszindulatú is, mindenkor elveket követ, de a nő mindig csak érzelmeinek engedelmeskedik. Sose feledd ezt, és sose érezd magad biztonságban egy nő mellett, akárhogy is szereted!

45. oldal

Úgy tizennégy éves lehettem, amikor anyámhoz egy új szobalány került, fiatal volt, csinos, gömbölyű. Egy reggel a kicsike nálam takarított, én Tacitusom olvasásába mélyedtem, s teljesen magával ragadott a régi germán erények leírása, amikor ő egyszer csak abbahagyta a munkát, kezében a seprűvel hozzám hajolt, és én váratlanul telt cseresznyeajkait éreztem a számon. A szerelmes szobacicus csókja megbizsergetett, mégis fölkaptam Germániámat, és a csábító ellen pajzsként magam előtt tartva mélyen megbotránkozva elhagytam a szobát.

[…] – De mi, az újkor gyermekei egyszerűen nem viseljük el az ókori derűt, s a legkevésbé a szerelemben nem. Az a gondolat, hogy másokkal osztozzunk egy nőn, még ha az egy Aszpázia is, fölháborít bennünket, mi féltékenyek vagyunk, úgy, mint ahogy féltékeny az Istenünk is. Ezért lett a csodás Phriné neve nálunk gúnynévvé. Mi többre becsülünk egy sovány, sápadt holbeini szűzet, aki egyedül a miénk, mint egy antik Vénuszt, aki, ha mégoly istenien szép is, ma Anchisest, holnap Párist, holnapután Adoniszt szereti, és ha a természet diadalmaskodik is bennünk, s izzó szenvedélyünkben oda is adjuk magunkat egy ilyen asszonynak, derűssége, életkedve ördöngősségnek tűnik számunkra, borzalomnak, és boldogságunkat bűnnek látjuk, amelyért bűnhődnünk kell.
– Tehát maga is a modern nőkért rajong, azokért a szerencsétlen hisztérikus nőcskékért, akik, miközben alvajáróként vadásznak a megálmodott férfiideálra, a legtökéletesebb férfit sem tudják becsülni, akik könnyek és fejgörcsök között naponta megsértik keresztényi kötelességeiket;csalva és megcsalatva, mindig keresnek és válogatnak és elhajítanak, soha nem boldogok és soha nem tesznek boldoggá másokat, és a sorsot vádolják, ahelyett, hogy nyugodtan bevallanák: szeretni akarok, és élni akarok, mégpedig úgy, ahogy Heléna és Aszpázia szeretett és élt. A természet nem ismer állandóságot a férfi-nő kapcsolatban.
– Nagyságos asszonyom…
– Hagyja, hogy végigmondjam! Csak a férfi önzése az, amely a nőt el akarja rejteni, mint valami kincset. Minden kísérlet csődöt mondott, amely szent szertartásokkal, eskükkel és szerződésekkel állandóságot akart vinni az örökké változó emberi lét legváltozékonyabb elemébe, a szerelembe. Tagadhatja-e, hogy keresztény világunk rothadásnak indult?

19. oldal