Egy globális terrorizmustól mentes világban a magánnyomozó Joe-t titokzatos nő béreli fel, hogy felkutasson egy férfit: egy rejtélyes írót, akinek ponyvaregényeiben a hős Oszama bin-Láden, az igazságosztó…
Joe-t hajszája az író után Ázsia eldugott zugaiból Párizsba és Londonba viszi, és ahogy a rejtély egyre sűrűsödik körülötte, egyetlen kérdés van csupán, amelyet nem mer feltenni: valójában kicsoda ő maga, és a regényekből mennyi a kitaláció? Ismeretlen üldözőkkel a nyomában Joe identitása lassan széthullik, ahogy felfedezi a világát kísértő menekülteket. Honnan érkeztek és mit akarnak? Joe tudja, hogyan kell véget érnie a történetnek, de még ő sincs felkészülve az igazságra, sem pedig a döntésre, amelyet végül meg kell hoznia.
Az Oszamában Lavie Tidhar a szeptember 11-e utáni globális tudatalattit megcsapolva vegyíti a film noir, a dokumentumpróza, az alternatív történelem és a thriller elemeit, hogy a mai idők nyugtalanító, ugyanakkor lenyűgöző korrajzát alkossa meg.
Oszama (Oszamaverzum) 72 csillagozás
Kedvencelte 1
Most olvassa 1
Várólistára tette 39
Kívánságlistára tette 15
Kölcsönkérné 3
Kiemelt értékelések
Ez a könyv sokkal mélyebb, mint gondolnánk.
Igazi noir hangulatot hoz, de nem csak az éjszaka telepedik ránk, hanem nappal is. De az éjszaka annál ütősebb. Sötét, mint az arabica kávé.
Elindulunk valahonnan. Van egy nyomozó, akinek mintha most kezdődne az élete, és van egy nő, aki átlátszó, de mindenütt ott van. Egy megbízás. Egy író, és egy név. Oszama bin Láden. Aztán van sok kávé, whiskey, cigaretta, kocsmák és bárok, az ópium édeskés illata, végtelen körforgásban. Városok, ahogy még nem láttad őket. Mintha egy hátsó ajtón lépnél beléjük.
Látszatéletek. Üldözők. Árnyékok.
Olyan érzés, mikor egy gyerek először rádöbben, hogy vannak igazi háborúk. Háborúk, de mi miatt? Aztán később, mikor megtudjuk, hogy vannak veszteségek. És vannak félbehagyott életek. Gondolatok. Szerelmek.
Üvegszilánkokra és betonmorzsalékra mállott valóság.
Füst és árnyak.
Tompa, súlyos színek, maró érzések.
Kirobbanó indulatok; keserű belenyugvás.
A zápor függönye mögül elbukkanó, sziporkázó napfény.
Rideg, precíz tények, amelyektől sikít a józan ész.
Nyomozás.
Mi után?
Menekülés.
Mi elől?
Veszély.
Kire leselkedik valójában?
Tilalomfák.
Ki állítja fel őket?
Kérdések, amelyekre nincs válasz.
Válaszok, amelyeket senki nem akar megtudni.
Talán az sem, akinek nem csupán egy forgácsokból összefabrikált félélet jutott.
Mert ki akarja megérteni a hidegháború itt felejtett, beteglelkű zabigyerekét, a terrort?
Könnyen olvasható, ámde nehezen befogadható regény. A szinte már közhelyesen noir felszín a maga cigarettafüstjével és whisky-nyakalásával, állandó melankóliájával és Casablanca-áthallásaival egy mély egzisztenciális problémát takar, ahol még a történet céltalanságának is mondanivalója van. A klasszikus zen koant felidézve mi is fokozatosan elveszítjük a bizonyosságot, hogy ki álmodik kiről. A könyv logikája szürreális, a nem teljesen jelenlévő “menekültektől” a valószerűtlenül sokat tudó titkosrendőrökig senki nem úgy illeszkedik a világba, ahogyan elvárnánk. A párhuzamok egy klasszikussal spoiler alighanem elég nyilvánvalóak, hiszen mindkettő arra épül, hogy a valóság fikcióvá redukálódik egy másik világban, de Tidharnál ez mégis teljesen másképp jelenik meg, és itt nem csak aktualitására célzok. Az Oszama lezárása ugyanis ad egyfajta választ a benne felmerülő rejtélyre, ez azonban legalább olyan nyugtalanító, mintha homályban hagyná a megoldást.
Hmm, azt hiszem egy darabig emésztenem, illetve értelmeznem kell, hogy mi is volt ez valójában…
Talán kicsit túlzott már a noir benne, ha anno az Ad Astra csinált volna gyűjtői kiadásokat, akkor ez tuti egy nagyüveges whiskeyvel, és egy karton cigivel lett volna egybecsomagolva.
Valószínűleg ez az a könyv, ami minden egyes újraolvasással újabb értelmet nyer, de ennek felfedezése most még váratni fog magára.
Az Oszama egy fontos regény, egy meghatározó és nehéz alkotás. Mondom ezt úgy, hogy maga a kötet igazából annyira nem nyűgözött le.
Értékelem ugyan a klasszikus noir hangulatot, melyben tökéletes kombinációban jelenik meg az alternatív történelem és a krimi, kiváló a történetfűzés, s egészen magával ragadó a befejezés, de mégsem vagyok teljesen elragadtatva. Nem tudott eléggé megfogni, hiányzott valami, ami a költői képeket, az ópiumfüstbe burkolózó jeleneteket, a töménytelen mennyiségű ledöntött whisky-t egybefűzi valami zseniálissá. Talán még egy kevés a hangulatból, talán egy fokkal felépítettebb cselekmény, talán egy kicsivel részletesebben ábrázolt főszereplő, ami miatt most nyugodt szívvel beszélhetnék szuperlatívuszokban.
Mindettől függetlenül mégsem lehet szótlanul elmenni a könyv mellett, hiszen minden, ami a mély rétegeiben rejtőzik, az annyira szomorú és szívbemarkolóan tragikus, hogy muszáj vele foglalkozni. A drámai véget érő emberi életek, a gyászos sorsok és a szétszakadó családok döbbenete, a terrorizmus színtiszta őrülete annyira jelentős, hogy lehetetlen igazán felfogni és értelmezni. Mert egy ilyen valóság annyira felkavaró és hihetetlen, hogy jobb lenne, ha csak a ponyvákban létezne.
Az Oszama megkerülhetetlen műve a XXI. századnak, bárcsak ne lenne az.
A könyv elején olyan érzésem volt, mintha pillanatképeket látnék egy filmből, aztán lassan rájöttem, hogy az egész inkább hasonlít egy álomra. Egy álomra, amiben a beszűrődő valóság az álomszerű, amely tele van érthetetlen fontosdolgokkal, amelynek fokozatosan szétesik a logikája és a szabályrendszere, amelyben mintha az álom álmodná az álmodót, és amelyet az ember inkább érez, mint ért.
Vannak olyan borzalmak az életben, amelyek annyira szörnyűek, hogy az ember inkább elfelejt mindent, hogy azt a bizonyost is elfelejthesse, és vannak olyan csodák is az életben, amelyek annyit érnek, hogy a borzalmakkal is együtt él miattuk az ember. Én szoktam mindkét félét álmodni…
Fogalmam sincs, hogyan kéne értékelnem ezt a könyvet. Történet? Karakterek? Világ? Zsánerét se tudom megmondani.
A leginkább a hangulati ábrázolás tetszett, ugyanis életemben nem voltam bedrogozva, de feltételezem, hogy valami olyasmi érzet lehet, mint ez a stílus, és eszméletlenül tetszett. Kifejezetten álomszerű, sokkal közelebb járt ennek a megvalósításához, mint az Inception. Ha valami miatt mindenképp megéri elolvasni, az az írási stílus, még én is megálltam egy-két lefestett képnél és találó hasonlatnál, pedig ha valaki hajlamos ezek fölött ásítozva átlapozni, az én vagyok.
Hát ez a könyv nem segített sokat az évek óta erősödő paranoiámon, ami főleg arra irányul, hogy felrobbantanak/lelőnek (vagy leszúrnak, de az most kevésbé lényeges).
A történettől amúgy nem voltam elragadtatva. Eredetileg egyáltalán nem is akartam elolvasni, mert nem érdekelt, de aztán @Timár_Krisztina dominó-kihívására kénytelen voltam beválogatni, hogy meglegyen a dominósorom. Aztán belekezdtem, és Vientiánban kezdődött (csak mondom, hogy én egy alternatív világban most laoszi hercegnő vagyok), úgyhogy onnantól már muszáj volt elolvasni.
Nem volt rossz, de sajnos igazam volt, amikor eredetileg azt gondoltam: nem érdekel. Tényleg nem. A hangulat sem ragadott magával, az egész olyan volt, mint egy ópiumos lázálom, rövid, összefolyó snittek, amik közt nem mindig tudtam kapcsolatot teremteni. De egyébként nem mondanám rossz könyvnek, csak engem nem fogott meg. Kivéve a végét, az zseniális. Úgyhogy végülis megérte.
„- Ne jöjjön ide még egyszer! – mondta neki Madam Szeng. Joe hirtelen ötlettől vezérelve előrehajolt, és megcsókolta a nő arcát. A bőre hideg volt. A nő elhúzódott tőle és elmosolyodott. Szeme köd mögé rejtőzött. – Néha – mondta – az ember soha nem mehet haza.”
De nem ám. Mert nincsen otthona, ugyanúgy elenyészett a kúszó ópiumfüstben vagy az eloszló napfényben, ahogy ők maguk. Kísértetek. Menekültek. Füstösek. Vajon nem ezek vagyunk-e mindannyian? Sodródunk ide-oda, egyik helyről a másikra, de hiába keressük bárhol az otthon érzését, nem találjuk sehol. Csak a romjain bukdácsolunk, a törmelék csikorog a talpunk alatt, fejünk felett a hamuszürke ég, szánkban a veszteség keserű íze, körülöttünk a rengeteg ember elsiető sziluettje, anyagtalan teste, ahogy lázasan keresik azt, amit régen elvesztettek, ami talán sose volt az övék.
Bővebben a blogban.
Ez egy nyomasztó, szomorú regény, végeredményben a mi világunkról, noha egy olyanban játszódik, ahol Oszama ponyvaregények hőse… Azok közé tartozik, amiket egyszer az életben el kell olvasni, mert megkerülhetetlen témáról szólnak, de jobb lenne, ha sosem kellett volna megszületniük.
Bővebben: http://www.ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2012-09…
Népszerű idézetek
Hajnal hasadt, a nap bizonytalanul a mennyboltra húzott, távoli lámpás volt. Eső mosdatta a várost, a vöröses szürke téglákra eleven mázat, moharéteget vont. Joe kávét vett egy éjjel-nappaliban, polisztirol pohárban, feketén, két cukorral, és elszívott mellé egy cigarettát – az orvos javaslatára.
Joe ismét kinézett az ablakon. Úgy érezte, odakint lebegő autóknak, puhakalapos embereknek és háti rakétáknak kéne lenniük, a tornyok távoli tetejéből pókhálóként szétágazó járatokkal. Nőknek, akik ezüst öltözékben megnéznek egy tri-videót, mielőtt elköltenék ebédjüket, azt a fajtát, amit háromfogásos pirulák képében vesznek magukhoz, nyomukban nagy, alázatos robotokkal. Ehelyett egy barna bőrű, overallos férfi egy hosszú bottal szemetet gyűjtött egy erotikus mozi előtt, az autók pedig összeérő ütközőkkel álltak egy látszólag örök pirosra kapcsolt közlekedési lámpa előtt.
Hihetetlenül magas tornyokba csapódó repülőkről, szemeket, fogakat és ujjakat leharapó bombákról és egy érthetetlen, néma, titkos háborúról gondolkozni olyan volt, mintha fikciót olvasna, egy olcsó ponyvaregényt csiricsáré borítóval. Ilyesféle dolgok nem voltak – nem lehettek – valóságosak.
A regények most először tűntek fel előtte furcsán valószerűtlen színben. A leírt támadásokra gondolt. Ha összeszámolnánk a sérülteket és a halottakat, gondolta, annyian sem lennének, ahányan egy városban autóbalesetben meghalnak egy hónapban. Ez a háború a félelemről szól, gondolta, nem az elesettek számáról. Ez a narráció háborúja volt, egy háború története, amely elmondva egyre nőtt. Valamiért egy halom bab jutott róla eszébe, ami furcsa gondolat volt. Életek egy halom babban. Fölnevetett. A szomszéd asztalnál a vízipipa sűrű, cseresznyeillatú füstfelhőket eregetett. Aztán arra gondolt: ha ez egy háború, hány halott van a másik oldalon?
180. oldal, Egy halom bab (Ad Astra, 2012)
– A whisky színét szeretem, amikor a jégkocka épp csak olvadni kezd a pohárban – mondta. – Amikor a fénybe tartod a poharat és a talpán keresztül nézed az italt, olyan, mint az égbolt eső után.
A lány nevetett. – Én pedig tisztán szeretem a színét.
– Van itt egy jó hely, ahol inni lehet?
– Ahogy én látom – mondta a lány –, inni mindenhol jó.
63. oldal
Hasonló könyvek címkék alapján
- Lauren Beukes: Zoo City 75% ·
Összehasonlítás - Anthony O'Neill: A sötét oldal 74% ·
Összehasonlítás - J. D. Robb: Halálos hűtlenség 94% ·
Összehasonlítás - Dean R. Koontz: Égi jel 87% ·
Összehasonlítás - Blake Crouch: Hamis emlékek 86% ·
Összehasonlítás - John Scalzi: Bezárt elmék 86% ·
Összehasonlítás - Dean R. Koontz: A rossz hely 85% ·
Összehasonlítás - Tom Sweterlitsch: Letűnt világok 85% ·
Összehasonlítás - John Cure: A fekete esernyős férfi 84% ·
Összehasonlítás - Mur Lafferty: Hat ébredés 82% ·
Összehasonlítás