Mielőtt elmegyek 88% 239 csillagozás

Haragszom erre a könyvre, mert nagyon-nagyon akartam szeretni, és sokat vártam tőle, mégis kegyetlenül megszenvedtem vele. Alig tudtam elolvasni.

Most pedig következik az, hogy az értékelésembe nem veszem bele ezt a szenvedést, a „rosszkor olvasást”, a tökéletlen időzítést, nem keresem a miérteket, mi tartott ilyen sokáig, mi zavarhatott a stílusban.

Csupán a történetet fogom értékelni, a mondanivalót, az elsuttogott szavakat, ki nem mondott gondolatokat. Samnek megadatott az „esély”, hogy megláthassa az okokat a tettek mögött, ő valóban tudta, hogy ez a kávé az utolsó lesz, az a buli a végső. És nem lesz több.
Sok igazság van a könyvben, elcsépeltnek hangozhat, és meg sem az. Van néhány dolog ugyanis, ami időtlen. Ha megmented egy társad, ha kedves vagy a másikhoz, ha tudsz bocsánatot kérni, ha elismered, hibáztál – az sosem lehet égő, nem helyénvaló, ciki.
Az úgy helyes. Sokszor azonban ezt elfelejtjük.
És Samnek lehetősége volt minderre. Mielőtt elmegy. Neked is van. Kérdés csak az, élsz-e vele?A címválasztás remek, és a befejezésnek is nagyon „örültem”, tetszett, hogy nem habcukros.
Mert nem kerülhető minden el. A címből tudható. De az idővel Te rendelkezel, csakis Te.

Az elején, azt hittem nem fogom tudni kiolvasni,pihent is egy kicsit,aztán neki kezdtem újult erővel,nos ekkor már csak úgy fogytak a lapok…féltem,hogy nem fog tetszeni,mert a Deliriumért nem vagyok nagyon oda,de ez más,ezt nem lehet nem szeretni. Azért félelmetes,hogy egy két szó micsoda hatással tud lenni az emberekre…
Új kedvenc idézetem van:"Olyan sok minden lesz szép,ha jobban megnézed."

Én Lauren Oliver másik könyvét, a Delíriumot olvastam először, és nagyon tetszett – ahogy ez is, bár másképp. Megmutatja, hogy az életben minden összefügg valahogy, hogy milyen hatással vannak a tetteink mások életére és milyen – látszólag – kis dolgoknak van hatalmas jelentősége. Érdekes volt ezúttal az iskolai piszkálódás (mondjuk annál több volt) másik felének, az „elkövetőnek” a szemszögéből olvasni. Sokáig nem tudtam kedvelni Samet és a barátnőit, de a végére egészen megbarátkoztam vele, ahogy helyrehozta a dolgokat, sőt, megértettem, hogy a többi lány is csak a saját gyengeségeit és sérelmeit próbálja rejtegetni – ha nem is a megfelelő módon. Kár, hogy Sam későn jött rá, mit kellett volna tennie és kivel kellett volna lennie. Kíváncsi lennék, milyen érzésekkel teszik le ezt a könyvet azok, akik olyanok, mint a főszereplői.

Nem jutok szóhoz.
A vége , a vége a vége.
Csak ennyi.
Ez után csak feküdni és nézni szabadna a semmibe.
Hangulata, az van a könyvnek az biztos.

Nagyon jó hangulata van a könyvnek. A csacsogós, csajos, pörgős eseményeket szépen lassan fokozatosan váltja fel egy mélyebb és őszintébb érzés végigkövetve azt, ahogy Sam változik.
Azt hittem hogy unni fogom ugyanazt a napot hétszer újraolvasni, de egyáltalán nem így történt.
Tetszett, ahogy Sam próbálkozott újra és újra, mire rálelt a megoldásra. Viszont én NEM ilyen véget vártam:(

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Két pontszám között ingadoztam: 4,5 és 1,5. Tudom, felettébb eltérő pontozás, ámde végül a pozitívabb nyert.

Miért?

Az alap ötlet fantasztikus, szeretem az ilyen misztikumokat, és a vége dobott rajta tulajdonképpen. Hogy végül nem került vissza az életbe, hogy meghalt valóban, hogy nem veszítette el a szüzességét Kenttel (egész végig úgy tűnt, ez az egyetlen fontos dolog…), és ahogy az ő és Juliet halál össze ért. Bennem ez utóbbi fordított meg valamit úgy igazán. Az egész pillanat jól sikerült.

Másrészől vizont egy jó téma, lebutítva, é a végét kivéve szinte csak arról, hogy most akkor szüzen hal-e meg a csaj vagy nem.

Ez fájt.
http://worldwithbooks.comule.com/?p=1280

„Rettegve” álltam neki a könyv olvasásának, egyrészt azért, mert mindenkinek nagyon tetszett és mostanában, ami ekkora népszerűségnek örvend, az valahogy engem nem köt le annyira, másrészt azért is, mert a romantikus tiniregények valahogy nem az én műfajom, max. akkor, ha telenyomták fantasy elemekkel. Aztán egy idő után elfelejtettem a félelmeit és azt vettem észre, hogy nem bírom letenni a könyvet, izgulok, elgondolkodok a halál témáján, beleélem magam egy-két helyzetbe és rájöttem, hogy szeretem ezt a könyvet, annak ellenére, hogy pár dologgal nem értettem egyet.
A vége meglepett, más befejezésre számítottam, de így volt tökéletes.

Nem is tudom mikor olvastam utoljára olyan könyvet, ami képes volt annyira magába szippantani, hogy olvasás közben semmit se érzékeljek a körülöttem lévő világból, és csak a betűk létezzenek a szemem előtt. Ez a könyv ilyen volt. Pedig a legtöbb szereplőt egyáltalán nem kedveltem, a főszereplőt is csak a könyv második felétől, egyedül Kent volt az, akivel a történet elejétől szimpatizáltam. És a tetteik is érthetetlenek voltak számomra. Mégis szerettem olvasni. Már a könyv felénél motoszkált bennem egy érzés a könyv végével kapcsolatban, de az utolsó lapoknál egyre jobban reménykedtem, bárcsak ne így lenne.

Remek könyv ez, szívszorító és mindenképpen elgondolkodtató. Furcsa volt – először – a bullyinget az elkövető oldaláról olvasni. Így eltöprengve… sok mindenre sikerült rájönnöm a könyv segítségével.
Lauren Oliver lenyűgözően ír, imádtam a stílusát, a hasonlatait és a szóhasználatot.
A mínusz fél csillag pedig… a könyv fele nekem elég elviselhetetlen volt, mert két kézzel karmoltam volna a főszereplő(k) csinos vakolatos pofáját/pofáit. :D

Én azok közé tartozom, akik Lauren Oliver másik könyvét olvasták előbb, és azzal indultam neki, hogy tudom, mit várjak az írónőtől, hát nem azt kaptam! Ez sokkal, de sokkal jobb, mint a Delirium, és ténylegesen van mondanivalója, hogy tényleg mennyire függ össze az életünk, egy-két apró szó vagy tett mennyit számíthat a másik életében. És ugye az örök téma, az iskolai piszkálódás, most éppen nem az elszenvedő fél szemszögéből.