Most, hogy letettem a könyvet és kifújtam a benntartott levegőt, magam előtt látom a kollégáim arcát, amint mosolyogva nézegetik meg az új szerzeményem borítóját, és cinikusan olvassák fel az alcímet Nincs halálosabb kór a szerelemnél. Nem értik. Hogyan is érthetnék? Én is csak a könyv második felétől döbbenek rá igazán, miről is van szó.
Hogy ne mondhassam ki szeretlek, ne ölelhessem meg a gyermekeimet, ne csókolhassam meg a szerelmemet, csak összehúzott függönyök mögött, rettegve, hogy megláthatják – ilyen iszonyat világban egy percet sem akarnék létezni.
A könyv feléig azt gondoltam, Lena olyan, mint én voltam ennyi idősen. Még amikor az orra előtt van az igazság, akkor sem meri felfogni, elfogadni, mert a tudatlan békében egyszerűbb a létezés. Könnyebb megfelelni az elvárásoknak, mint kiállni önmagáért.
Aztán ez a lány, aki a könyv elején még számolja a kúráig hátralévő napokat, és elborzad barátnője apró, ártatlan lázadásain, elkezd megváltozni. Nem hiszem, hogy csak a szerelem teszi, inkább az a sok minden, amit átél ezen a nyáron Alex mellett – a rajtaütés a bulin, az őrök kegyetlensége, végre őszintévé, igazzá forduló barátsága Hana-val, az éjszaka a szabadban, az anyja…
És akkor ez a lány felnő. Túlnő rajtam, a környezetén, a világa ostobaságán és kegyetlenségén.
Végigbőgtem az utolsó oldalakat, mert nem vagyok olyan bátor, mint Lena. Átadtam magam a fájdalomnak, a veszteségnek, a gumibotoknak, a marcangoló kutyáknak. Aztán odabújt hozzám a lányom, aki látta, hogy felzaklatott a könyv, amit olvasok, és én feltápászkodtam.
Olyan nincs, hogy ne ölelhessem meg, akit szeretek, hogy ne simogathassam arany haját, amíg csak akarom, és ne énekelhessek és táncolhassak vele, amikor csak szeretné!
Pusztítsd el ezt a halott világot, Lena! Remélem, megteszed.