Zoo City 83% 92 csillagozás ↑ 6%

Urbán fantasy, ahogy én szeretem.

A mi valóságunkkal paralel univerzum kísértetiesen ismerős 2011-es évében játszódó kemény, néhol kegyetlenül durva és kíméletlen, noir és természetfeletti elemekkel teli thriller.
Ezt a világot valamikor a ’90-es évek végén elkezdte átszőni a mágia, ami legmarkánsabban abban nyilvánul meg, hogy azok, akik embert ölnek, vagy egy ember halálát okozzák valódi páriává válnak, mivel a tettük örök mementójaként valamiféle állat manifesztálódik mellettük – ezeket hívják mashvi -nak –, amellyel ezt követően szoros szimbiózisban kénytelenek élni.
Ezzel párhuzamosan az „állatkertinek” vagy „állatosodottnak” gúnyolt aposzimbióták mindegyikének támad valami olyan képessége, amit közönségesen mágiának hívnak.
Ezek a képességek, a hatásossá váló afrikai törzsi varázslatok, a modern technológia és a társadalom szétesése olyan komor hangulatú világot termet, hogy csöppet sem csodálkoztam William Gibson méltató szavain.
A könyv sztorija a cyberpunk írások és a noir krimik alapvetéseinek megfelelően nem túl nagy ívű – itt nincsenek nagyszabású leleplezések, csak aljas és mocskos titkokra kerül fény –, de finom részletekből összeálló kép miatt igencsak erős odafigyelést igényel az olvasás.

A könyv bár E/1-ben íródott, szerencsére elkerüli az erőltetett jópofizást és az unalomig koptatott „tökös csaj” klisét is nagy ívbe dobja a szemétbe, habár az írónőnek határozottan jó a humorérzéke és az irónia sem áll távol tőle (nem véletlen a könyvében az utalás a Pillangóra, és az Úr sötét anyagai trilógiára sem.)

A főhősnő sokszínűen árnyalt karakter. Egy polgári családból származó, drogfüggővé vált lány, aki a testvérének a halálát okozva páriává válik, és a kitaszított, megvetett létben megkeményedik ugyan, de továbbra is tele van bizonytalansággal, és ha úgy adódik simán művel egetverő ostobaságot is – de pont ettől marad hiteles a karaktere.

A regénybe beillesztve kapunk számos rövidebb-hosszabb leírást, cikket, tanulmányt, internetes tartalmat, amelyek a megváltozott világot, és az emberek arra adott reakcióiját mutatják be – ez a kvázi dokumentarista stílus tovább fokozza a világ hitelességét. A hihetőséghez az is hozzájárul, hogy ebben a világban legalább annyira tragikus Afrika helyzete, mint a valóságban – itt is dúlnak a milliók életét követelő polgárháborúk, az egyik leggyakoribb természetes haláleset az AIDS, és a menekülteket jobb esetben gyanakvás, rosszabb esetben gyűlölet sújtja, bárhová is kerülnek.

A könyvnek nem csak a borítója gyönyörű (szerintem még talán szebb is, mint az eredeti borítók), de a fordítás és a kötet műszaki kivitelezése is kivételesen igényes, ami miatt kimondottan jó kézben tartani.

A könyvet csak ajánlani tudom azoknak, akit a kemény környezet, az olykor meglehetősen trágárrá durvuló beszéd, és a könyv horrorba forduló eseményei nem riasztanak meg, és szívesen olvasna egy érett olvasóknak szánt, rendkívül eredeti történet.

Pörgős történet, végig az volt az érzésem, mintha egy belső filmet néznék, a jól megírt képi világ és az erős karakterek miatt. A krimi szál nekem elég volt, úgy ahogy volt, jobban örültem, hogyha a fantasy és mítosz részt fejtette ki jobban. Ezért voltak jók a közbeszúrt feljegyzések, magyarázatok. Azt hiszem elsők között vagyok, aki itt leírja, de nekem nem volt szimpatikus Zinzi személyisége. A Lajhár viszont kedves fickónak tűnt.
(megj.: azon kívül, hogy gyönyörű a könyv, de a súlya baromi nehéz, ha az ember arra kényszerül, hogy csak hanyatt fekve tud olvasni.. De legalább minőségi ;)

Újabb taggal bővült a színvonalas urban fantasy regények – szerintem meglehetősen szűkös – repertoárja. Úgy rémlik, a Marija Morevna és a Halhatatlan borítóján olvastam a „mythpunk” kifejezést. Még nem tudom, arra a könyvre illik-e, de a Zoo Cityre keresni sem kell találóbb jelzőt. Pedig én már azt hittem, a valódi punk hangulat kiveszett a fantasztikus irodalomból az ezredforduló körül.
A könyvet lehet egyszerű krimiként is olvasni, de nem igazán érdemes. A nyomozgatás a regény első (hosszabbik) részében ugyanis inkább csak „alibi” egy különös társadalomrajzhoz. A szerző igazi témája a kitaszítottság, illetve az a kérdés, hogy a társadalomból kihullottak vajon képesek-e, akarnak-e újrakezdeni. Az igencsak valóságos témakör megjelenítése a könyvben azonban már fantasy, méghozzá roppantul eredeti. Az afrikai mítoszokba is nagyon érdekes volt bepillantani, bár ezen a ponton én nem bántam volna még egy kicsivel több részletet.

Régen nem láttam már, hogy a tollával, mint varázspálcával ilyen elegáns, csodálatos csuklómozdulatokkal komplett világot teremt az író, persze nem a semmiből, hanem a rettenetes Dél-Afrikából, a közelmúlt és ma minden nyomorából és még hozzá is ad ehhez, de belekever mágiát is, no nem koejjósan, inkább mint a latin-amerikaiak, és az egészet egy krimi öntőformájában hagyja kihűlni, mint az idő a hullákat. A háttér pedig az afrikai polgárháborúk, gyerekkatonák világa, egy fekete- fehér fekete mixtúra Ruandától Jo'burgig, ahol az emberélet annyi, hogy arra szó sincs, mert még annyit sem érdemel, miközben a fejekben az élet célja az, hogy egy óriási uzit lóbálj, a másik kezedben pedig gyémántberakásos pórázon tartsd a hiénádat, s mindezt a kurváid gyűrűjében, …

folyt.: http://pavelolvas.blog.hu/2012/05/22/lauren_beukes_zoo_city_1

Wow. Nagyon ütős. Nem igazán erre számítottam, bár nem is voltak elképzeléseim, se elvárásaim.
A gyönyörűséges borító levett a lábamról (tudom, nem jó erre alapozni, de itt nem bírtam ellenállni), és ez a szépség is jött velem haza a Könyvhétről.
Ami azt illeti, ez egy ritka jól összerakott fantasy. Egész egyszerűen friss levegőt hozott a YA-tengerbe, és ez nagyon kellett már nekem. Eleve a világfelépítés már magával ragadott. A kirekesztettség érzése és a szegregáció egészen mély határokat feszegetett. Nem voltak félresöpörve a problémák, itt minden terítékre került. Egy új és minden szempontból kifogástalanul felépített világot tárt elém, ahol ráadásul az állatok külön jelképpel bírnak. Nekem Lajhár határozottan a szívemhez nőtt. :)
Zinzi December megosztó szereplő. Egyáltalán nem rendelkezik tipikus vonásokkal, amit nagyon imádtam benne. Pikírt, szarkasztikus, néha túlságosan gúnyolódó. Nehéz és hánytatott sorsú, a társadalom által megvetett ember, aki egy hatalmas terhet cipel magával. Mégis van benne valami mélyről jövő emberi érzés, ami miatt együtt lehet érezni vele. Nem lett ugyan a kedvencem, de helyet kapott a kedvelt szereplők között.
A vége brutális. Kegyetlen és váratlan. Nem számítottam ilyen befejezésre, de a történet megkövetelte, nem rovom fel neki. Még szokogatom, emésztem…

Az írónőről pedig hallani fogunk még, ebben biztos vagyok!

A világ nagyon jól ki lett találva, elején még nem tudtam hova tenni az állatokat, de aztán minden a helyére került. A cselekménnyel már voltak gondjaim, kicsit lapos volt, túlságosan nyomozós, el kelt volna benne több cselekmény. Az utolsó 50 oldalon aztán meg is érkezett, és mit ne mondjak, egy fél csillaggal emelte is a könyvet, nagyon tetszettek ezek az oldalak, igazán „mocskosak” voltak.
Így utólag is vallom, hogy többet ki lehetett volna hozni belőle, így inkább szórakoztató lett a könyv, mint lebilincselő, pedig adót volt a lehetőség, de valahogy hiányérzetem maradt.

Igazán eredeti és különleges történet, az urban fantasyk sorában kimagasló alkotás. Tartalmilag és mondanivaló szempontjából mindenképp. Tetszett a mágiával átszőtt világ, ahol a bűnösök mintegy bélyegként állattársakat kapnak maguk mellé. Tetszett az állatok sokfélesége, illetve hogy a felbukkanásukat nem korlátozta semmilyen földrajzi korlát. (Bár arra igazán kíváncsi lettem volna, hogy milyen logika alapján jelenik meg az a bizonyos állat az ember mellett.)
A történet eleje nem igazán nyűgözött le, mert többet vártam Zinzitől, a nyomozás nem volt az igazi, eléggé felszínesre sikerült. A fő téma inkább a bűnösök, az állatiasodottak és a normál emberek kapcsolata, a kitaszítottság, a megbélyegzés következményei és az ezzel való együttélés. A könyv utolsó harmada volt az, ami igazán meggyőzött, ahol a cselekmények igazán felpörögtek és ahol a nyomozás tényleg nyomozássá vált.
Összességében tetszett és igazán egyedi, jól felépített világgal találkoztam. Lajhárt és Mongúzt nagyon megkedveltem. Szívesen megdögönyöztem volna őket párszor. :)
Bővebben: http://shanarablog.blogspot.com/2012/05/lauren-beukes-zoo-city.html

Üdítően újszerű világba helyezett, megcsavart noir krimi, aminek minden sorát imádtam. Tetszett a világ, és annak bemutatása, hogy az állatosodás hogy rendezte át a társadalmi viszonyokat. Az írónő nagyon jól adagolta az információkat, sehol nem éreztem szájbarágósnak a magyarázatokat, a mágia bemutatásánál pedig kellően homályos maradt. Az újságcikkek beszúrása nagyon jó ötlet volt, számomra nem törte meg a könyvet, hanem inkább még feszesebbé tette a történetet.
A főhős nagyon emberi, nagyon plasztikus volt, és szerencsére a mellékszereplők sem csak egysíkű, sztereotip háttérfigurák voltak. A kedvenceim természetesen az állatok, illetve a teljesen véletlenszerű szerepeltetésük, az, hogy nem a szereplőre hasonlító fajok jelentek meg kísérőnek.

Nekem ez tetszett. (És ez is olyan könyv, amit egy molyos értékelés hatására szereztem be, és ezzel végre nem fürödtem be, vagyis talán kezdem kitapasztalni, kinek a lelkesedő értékelésére érdemes hallgatni. Kösz a tippet, @vicomte!)

Nekem ez tetszett. Tetszett, mert sötét volt, baljós és kemény. A közepét egy ragyogó délutánon a Šafárik téren olvastam, és ahogy fel-felnéztem a könyvből, egészen békebelinek tűnt Pozsony a lágy napfényben. Már csak ezért a kontrasztért is szerettem, hogy úgy magába tudott szippantani a könyv, hogy utána egészen különösen rá tudtam csodálkozni a közvetlen környezetemre.

Tetszett, mert ismerek néhány újságírót (khm), és tényleg így beszélünk, és tényleg rohadt cinikusok vagyunk (vagy legalábbis rohadtul szeretnénk annak mutatni magunkat), és tényleg így gondolkozunk interjú közben. ("A saját legszörnyűbb tragédiámat használom arra, hogy megnyissak egy kamaszt. Ennél már nincs lejjebb" – gondolja egy helyütt Zinzi December, és annyira együtt tudtam érezni vele. Nem mintha csináltam volna már hasonlót, de volt már olyan, hogy utáltam magam.)

Tetszett, mert senki nem ártatlan és bűntelen (Zoo Cityben nem is lehet annak lenni), mégis voltak szimpatikus szereplők. Bírtam Zinzit, és bírtam Benoit-t.

Tetszett, mert érzéssel írt az Állatokról. Tetszett maga az ötlet, tetszett Zinzi és a Lajhár kapcsolata.
Tetszettek a történetbe ékelt dokumentarista elemek – újságcikkek, internetes tartalmak, tudományos szövegek. Hitelesebb lett általuk a világ.

És tetszett a helyszín, Johannesburg. 2010 óta a nevek ismerősen csengenek: Zoo City (Soccer City), Ellis Park, Bloemfontein… Meg Tshabalala felügyelő… Valahogy mindig beleképzeltem a foci-vb-t is, a vuvuzelazúgást, meg a törzsi ruhába öltözött szurkolókat.

Az utolsó negyven oldalt már éjjel olvastam, egy hihetetlen hoki-vb elődöntő és egy szintén hihetetlen BL-döntő után.

A végjáték brutálisan véres volt – egy érzelemdús nap lehető legjobb levezetése. A Zoo City megvett kilóra.

Összességében azoknak ajánlom a könyvet, akik valami újra éheznek, szeretnének egy borzalmas ámde remekül kidolgozott világban elmerülni, és nincsenek problémáik a tizennyolcas karikás durvaságú részekkel.

Bővebben a blogbejegyzések között! :)