Nem könyvtárak sejtelmes olvasófülkéiben kezdődik a (múlt) század egyik nagy literátorának a memoárfolyama, hanem Kárpátalja illékony és bevérzett határvonalaival, a Túr havas-jeges gátjával, melynek takarásában menekült haza, otthonról…
„Lator László Őserdő című, első, már nyomdai levonatban álló verseskötetének megjelenését Budapesten nem engedélyezik az alig néhány hónapja működő Országos Könyvhivatal cenzorai. Verseskötete betiltása után egy évvel a fiatal egyetemistát 1949 szeptemberében kizárják az Eötvös Collegiumból, diplomázás után évekig Körmenden kénytelen tanítani (szerencséjére örömét leli benne), majd Budapestre visszakerülvén hosszú ideig kiadói szerkesztőként és műfordítóként dolgozik; hogy költő volna, még a versolvasó közönség belső köreihez tartozók közül is kevesen tudják róla.” (Takács Ferenc)
A szöveg sűrű mint a vér, egy látszólag szenvtelen emlékezéshalmaz, kuszának tűnhet, mint egy boglya, pedig azt is csak mesterember tudja megrakni jól, hogy széjjel ne dűljön [hogy hitem széjjel ne düljön – rímel rá Nagy László.] A szerzőben is éppen így törnek fel a versrészletek. Többnyire persze saját verseit idézi meg, hagyja általuk elmondódni egykori önmagát, és ahogy én Latort a Lyukasórából megismertem, ilyenkor nem matatott régi papirosok után, hanem biztosan saját (kút)fejéből húzta elő ezeket, ott írás közben, a ritka okos káptalani fejéből, ahol is az egész magyar és a fél világirodalom rejtőzik, valahol az axonok és dendridek zsibongó idegvégződéseinek galaxisában.
Emlékek kézi morzsolója ez a könyv, talán szeretné elhitetni velünk, hogy automatikus írástechnikával született (ez persze nincs is kizárva, de egy helyütt úgy olvastam, interjúsorozatok nyomán készült). Mindez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy nincsenek bekezdések, a számos versidézet nem kapott még idézőjelet sem, csak simán kurzív, persze azért a fejezetek végén enged minket levegőt venni, jellemző amúgy, hogy helyenként darabos, göröngyös nyelvezete is csak fokozza az olvasás élményét.
Irodalmi (pláne idős) embertől szokatlan módon nem prűd, csodálatos, talán csak két helyen hallható trágárságokat idéz fel, sőt, ilyeneket talán már nem hallani se falusi kocsmákban, se a nyelvjárásgyűjtők terepmunkája során sem… (Nem idézem, tessenek végigolvasni.)
Kollégái közül Fodor Andrást idézi meg legtöbbször, de pl. egész fejezetet szentel a csodált Sárközy Mártának, felbukkan Kormos István vándorló kanapéja, Pilinszky sípja, amivel előre fütyült Sárközyéknek, hogy ő jön és zárják el az amúgy bárányszelíd kutyákat… Kapunk egy fejezetnyi Róma-életérzést, és röntgenképét a szocialista irodalompolitikának is – egy alapos, több oldalon át húzódó delfináriumi jegyzettel mellékelve. (Akit érdekel, hemzsegnek benne az ilyen alakok is: Ilku Pál, Rényi Péter, Andics Erzsébet stb.) ÉÉééés: olyan pletykákat is megtudhatunk, hogy pl. előbb jelent meg magyarul a teljes Mester és Margarita, mint oroszul: Bulgakov özvegye, mikor meghívta őt az Európa kiadó, bundabugyijában csempészte be hozzánk a az otthon kicenzúrázott részeket..
Gyémántéles és -kemény jellemzéseket jegyez fel, írók egymásról, egymás háta mögött, ki tudja ma már, mennyi élccel illetve komolysággal: grandiózus epigon, így Féja, Szabó Lőrinctől, vagy Sárközy Márta a kezdő Moldováról: büdös a tehetségtől. Ő pedig Kormost idézi meg Márta asszonyról: „Gyönyörű szájáról olyan természetesem gördültek elő a legvaskosabb káromkodások, hogy egy jutasi őrmestert is pirulásba döntött volna, még Sinka István és Féja Géza is megkapaszkodott az ablak alá kirakott fapadba, s csak néztek mereven a szemközti Hunyad-oromra.”
Majd így folytatja saját szavaival: „Mártától tudom, hogy az útszéli hang nem volt idegen tőle. Elmesélte, hogy amikor Sárközi [György] elvitte Babitshoz bemutatni, jó előre a lelkére közötte, nehogy valami disznóságot találjon mondani, mert Babits igen szemérmes ember. Márta éktelen zavarban várta, hogy Babits ajtót nyisson a csengetésre, mikor aztán belépett, megbotlott a küszöbben, s kis híján nekiesett a mesternek, csak kicsúszott a száján a $@!%. Habozás nélkül elhiszem, hogy Babits ettől a perctől fogva imádta Mártát.”
A vége felé már másra is rábízza az emlékezést, pl. a – talán – legtöbbet emlegetett, megveszekedett naplóíró „Fodor Bandira”, aki megírja pl., ahogy ő végre visszajöhetett Budapestre körmendi tanítóskodása után: Olvasom, hogy sok csomaggal és egy lámpaernyővel (honnan kerülhetett hozzám?) szállok le a vonatról, volt még egy deszkaládám is, apámtól kaptam, micsoda történetek lehettek mögötte?
Aztán 1956 hűlő őszén, egy szovjeteket-oroszokat kiadó műhelyből megalakul az Európa Könyvkiadó, újfent hazatért.
(2011-es olvasás)
LATOR LÁSZLÓ (1927-2023)