A ​megmaradt világ 9 csillagozás

Emlékezések
Lator László: A megmaradt világ

Nem ​írtam naplót, nem volt hozzá se türelmem, se tehetségem.

És mert csak emlékezetemre hagyatkozhattam, ez a múltidéző könyv szeszélyes, hiányos.

Ki ne tudná: mindenfélével, jóval-rosszal zsúfolt elménk torzít, átrendez, ezt a részletet homályba meríti, amazt aránytalanul erős fénybe emeli. Nem írhattam hát hagyományos önéletrajzot, történetem nem az elején kezdődik, nem is szabályosan folytatódik, rendje önkényes, akár egy-egy mondatban is többféle idő csúszik össze, az elbeszélés a féltudat ismeretlen vonzástörvényei szerint alakul, ezért a hosszú, erre-arra indázó, túlterhelt mondatok, a tagolatlan szöveg. Úgy képzelem, írásom félig-meddig esszé, szándéktalan önelemzés, ki kellene derülnie belőle, mi, mikor, miért épült bele szellemi szervezetembe. És verseimbe, mert verseim természetéről is szerettem volna szót ejteni. Honnan vettem az anyagukat, képeiket, milyen szándékok, milyen véletlenek alakítják szerkezetüket, külső-belső világukat, hol van többnyire… (tovább)

>!
Európa, Budapest, 2012
240 oldal · ISBN: 9789634054917
>!
Európa, Budapest, 2012
286 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789630794213
>!
Európa, Budapest, 2011
238 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789630785051

Enciklopédia 2


Kedvencelte 1

Most olvassa 1

Várólistára tette 13

Kívánságlistára tette 5


Kiemelt értékelések

pável>!
Lator László: A megmaradt világ

Nem könyvtárak sejtelmes olvasófülkéiben kezdődik a (múlt) század egyik nagy literátorának a memoárfolyama, hanem Kárpátalja illékony és bevérzett határvonalaival, a Túr havas-jeges gátjával, melynek takarásában menekült haza, otthonról…

„Lator László Őserdő című, első, már nyomdai levonatban álló verseskötetének megjelenését Budapesten nem engedélyezik az alig néhány hónapja működő Országos Könyvhivatal cenzorai. Verseskötete betiltása után egy évvel a fiatal egyetemistát 1949 szeptemberében kizárják az Eötvös Collegiumból, diplomázás után évekig Körmenden kénytelen tanítani (szerencséjére örömét leli benne), majd Budapestre visszakerülvén hosszú ideig kiadói szerkesztőként és műfordítóként dolgozik; hogy költő volna, még a versolvasó közönség belső köreihez tartozók közül is kevesen tudják róla.” (Takács Ferenc)

A szöveg sűrű mint a vér, egy látszólag szenvtelen emlékezéshalmaz, kuszának tűnhet, mint egy boglya, pedig azt is csak mesterember tudja megrakni jól, hogy széjjel ne dűljön [hogy hitem széjjel ne düljön – rímel rá Nagy László.] A szerzőben is éppen így törnek fel a versrészletek. Többnyire persze saját verseit idézi meg, hagyja általuk elmondódni egykori önmagát, és ahogy én Latort a Lyukasórából megismertem, ilyenkor nem matatott régi papirosok után, hanem biztosan saját (kút)fejéből húzta elő ezeket, ott írás közben, a ritka okos káptalani fejéből, ahol is az egész magyar és a fél világirodalom rejtőzik, valahol az axonok és dendridek zsibongó idegvégződéseinek galaxisában.

Emlékek kézi morzsolója ez a könyv, talán szeretné elhitetni velünk, hogy automatikus írástechnikával született (ez persze nincs is kizárva, de egy helyütt úgy olvastam, interjúsorozatok nyomán készült). Mindez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy nincsenek bekezdések, a számos versidézet nem kapott még idézőjelet sem, csak simán kurzív, persze azért a fejezetek végén enged minket levegőt venni, jellemző amúgy, hogy helyenként darabos, göröngyös nyelvezete is csak fokozza az olvasás élményét.

Irodalmi (pláne idős) embertől szokatlan módon nem prűd, csodálatos, talán csak két helyen hallható trágárságokat idéz fel, sőt, ilyeneket talán már nem hallani se falusi kocsmákban, se a nyelvjárásgyűjtők terepmunkája során sem… (Nem idézem, tessenek végigolvasni.)

Kollégái közül Fodor Andrást idézi meg legtöbbször, de pl. egész fejezetet szentel a csodált Sárközy Mártának, felbukkan Kormos István vándorló kanapéja, Pilinszky sípja, amivel előre fütyült Sárközyéknek, hogy ő jön és zárják el az amúgy bárányszelíd kutyákat… Kapunk egy fejezetnyi Róma-életérzést, és röntgenképét a szocialista irodalompolitikának is – egy alapos, több oldalon át húzódó delfináriumi jegyzettel mellékelve. (Akit érdekel, hemzsegnek benne az ilyen alakok is: Ilku Pál, Rényi Péter, Andics Erzsébet stb.) ÉÉééés: olyan pletykákat is megtudhatunk, hogy pl. előbb jelent meg magyarul a teljes Mester és Margarita, mint oroszul: Bulgakov özvegye, mikor meghívta őt az Európa kiadó, bundabugyijában csempészte be hozzánk a az otthon kicenzúrázott részeket..

Gyémántéles és -kemény jellemzéseket jegyez fel, írók egymásról, egymás háta mögött, ki tudja ma már, mennyi élccel illetve komolysággal: grandiózus epigon, így Féja, Szabó Lőrinctől, vagy Sárközy Márta a kezdő Moldováról: büdös a tehetségtől. Ő pedig Kormost idézi meg Márta asszonyról: „Gyönyörű szájáról olyan természetesem gördültek elő a legvaskosabb káromkodások, hogy egy jutasi őrmestert is pirulásba döntött volna, még Sinka István és Féja Géza is megkapaszkodott az ablak alá kirakott fapadba, s csak néztek mereven a szemközti Hunyad-oromra.”

Majd így folytatja saját szavaival: „Mártától tudom, hogy az útszéli hang nem volt idegen tőle. Elmesélte, hogy amikor Sárközi [György] elvitte Babitshoz bemutatni, jó előre a lelkére közötte, nehogy valami disznóságot találjon mondani, mert Babits igen szemérmes ember. Márta éktelen zavarban várta, hogy Babits ajtót nyisson a csengetésre, mikor aztán belépett, megbotlott a küszöbben, s kis híján nekiesett a mesternek, csak kicsúszott a száján a $@!%. Habozás nélkül elhiszem, hogy Babits ettől a perctől fogva imádta Mártát.”

A vége felé már másra is rábízza az emlékezést, pl. a – talán – legtöbbet emlegetett, megveszekedett naplóíró „Fodor Bandira”, aki megírja pl., ahogy ő végre visszajöhetett Budapestre körmendi tanítóskodása után: Olvasom, hogy sok csomaggal és egy lámpaernyővel (honnan kerülhetett hozzám?) szállok le a vonatról, volt még egy deszkaládám is, apámtól kaptam, micsoda történetek lehettek mögötte?

Aztán 1956 hűlő őszén, egy szovjeteket-oroszokat kiadó műhelyből megalakul az Európa Könyvkiadó, újfent hazatért.

(2011-es olvasás)
LATOR LÁSZLÓ (1927-2023)

vargarockzsolt>!
Lator László: A megmaradt világ

Lator László költő, műfordító, szerkesztő. 1927. november 19-én Tiszasásváron született (akkor Csehszlovákia, ma Ukrajna). 1947 és 1951 között magyar–német szakon tanult a Pázmány Péter Tudományegyetemen Budapesten, sokáig Eötvös-kollégistaként. 1950 és 1955 között a körmendi gimnázium tanára volt. 1955-től az Európa Kiadó lektora, később főszerkesztője lett. Szerkesztőként vagy szereplőként rendszeresen megjelent a Magyar Rádióban és a Magyar Televízióban. Sokan a Lyukasóra című műsorból ismerhetik.
A kötet tíz fejezetben az életrajzi visszaemlékezéseit közli, valamint egy külön részben néhány saját versének elemzését.
Számomra legérdekesebb a gyermekkori és fiatalkori életszakaszának leírása volt, amelyben családja múltjára is visszatekint, valamint sok érdekes részletet ismertet a Kárpátalján együttélő vegyes (ruszin, magyar, szlovák, zsidó) nemzetiségű lakosság életéből.
Életének leghosszabb szakasza a kommunista-szocialista rendszer ideje alatt zajlott. Az akkori irodalmi élet fontos és érdekes momentumait általa – ha nem is túl részletesen, de egy résztvevő szemszögéből ismerhetjük meg. A történetekben rendszeresen visszatérő szereplő Pilinszky János, Kormos István, Domokos Mátyás, Sárközi Márta.
A kötethez csatolva van egy CD, amely egy egy órás életútinterjút tartalmaz, valamint Lator elszavalja a Sárga ruha (1996) című versét.
Lator László stílusa egyéni, hosszú, burjánzó mondatokat ír, amelyek a kezdeti értelmezési nehézségek után jól olvashatók. A könyv az irodalom kulisszatitkai, valamint a Kádár-rezsim irodalompolitikája iránt érdeklődők számára ajánlott olvasmány lehet.

6 hozzászólás
Horácz_Olivér I>!
Lator László: A megmaradt világ

Nagyon szeretem Lator László sajátos világú, sűrű, zenés-szimbólumos verseit. Úgy gondoltam, érdekelni fog az is, hogy e lírikus elme hogyan fogalmaz saját életét, saját alkotó szubjektumát illetően: prózában. Nem bántam meg a könyv elolvasását. Mindenkinek ajánlom, aki szereti Lator költészetét, és érdekli az elmúlt század a költő szemével, még ha oly csapongó és töredezett is ez az emlékezés, amilyen tulajdonképpen az emlékezet.

A könyv nyelvezetét meg kell szokni, mert Lator hatalmas szókincse és merész képzettársításai, sűrítő, tömörítő attitűdje ugyanúgy megjelenik e prózai írásában is, mint ahogyan költészetében, ez pedig egy próza esetén elsőre esetleges, botladozó, idegen, vagy épp elidegenítő lehet. Ha már azonban megtanultunk „úszni”, nem jelenthet gondot felvenni a tempót, és elkezdjük szeretni a szöveget. (Nálam így működött, hosszas ráhangolódás kellett hozzá, bár elég stresszes időszakban kezdtem.)

A könyv kétharmadát az emlékek kibontása teszi ki, ezek a nagyon szép vagy éppen tragikus, de mindenképpen jól átélhető epizódok olyanok, akár egy-egy festmény. Nem kapcsolódnak szorosan egymáshoz, de nagyon sajátos hangulatot idéznek fel. A második világháború végétől indulunk és a hatvanas évekbe érkezünk meg, a szerzői memória tehát ebből az időszakból válogat igen személyes, szubjektíven kiragadott élményeket. Mindegyik fejezetnek megvan a maga kis megkapó felviláglása, melankóliája, szépsége, vagy ezek ötvözete. Apró csodák, tele éhezéssel, halottakkal, versekkel, szeretkezéssel, könyvekkel, természettel, kultúrával. Az Európa Kiadóban eltöltött évekről szóló fejezet egyik kedvencem, ezt feltétlenül javaslom annak, aki az ötvenes-hatvanas évek magyar irodalma iránt érdeklődik, elsősorban műhelyekre, szerkesztőségre, írók, költők közösségére gondolok, a Nyugat örököseire.

A könyv hátsó harmada hét nagyszerű vers keletkezéstörténetéről számol be, illetve némi bepillantást enged az alkotói folyamatba. Bevallom, eleinte idegenkedtem ettől a beavatástól, mert zavarba ejtett, hogy ennyire közel kerültem a szerzőhöz, de meglepődtem, hogy végül mennyire érdekes volt a leírtak ismeretében újraolvasni a verseket.

Kulturális korrajz, lírai nyelven. Mindenkinek ajánlom, aki szereti Lator László világát, és nosztalgikusan tekint a korszakra, az Európa Kiadó sorozataira, mind a Zsebkönyvek, a Világirodalom remekei, a Lyra mundi, és így tovább. (Mindenkinek van a polcán legalább egy ezekből, lefogadom.)

Objektív osztályozási rendszerem szerint, ahol minden szempont három értéket vehet fel (0, 0.5 és 1) értékelésem a következő:
Nyelvezet: 1 (kiemelkedő szókincs és felidéző erő)
Történet: 1 (egy emlékező prózánál nincs kritikára okom, ez nem az a műfaj)
Atmoszféra, világteremtés: 1 (engem magával ragadott)
Karakterek: 1 (Lator László és számtalan ismert alkotótárs)
Tartalmi érték: 1 (közvetlen beszámoló egy letűnt kor kultúrájáról elsőkézből + a versek)

Mindösszesen: 5 csillag

(A CD-t nem hallgattam meg, mert nem kaptam a könyv mellé.)

pelika_Bp>!
Lator László: A megmaradt világ

Nekem nem vált be ez a stílus: egy fejezet = egy bekezdés.
Jobban szeretem a könyebben áttekinthető műveket


Népszerű idézetek

vargarockzsolt>!

…feltartóztattak az amerikaiak, betereltek valami ideiglenes gyűjtőhelyre, egy üres iskolába, onnan tovább Salzburgba… Három napig sem enni, sem inni nem kaptunk (megverseltem, persze: Ha most elébed állnék, úgy ahogy / kinézek, csontos, sápadt, borzas ember, / tántorgó lábbal, véznán, rongyosan, / úgy néznél rám csodálkozó szemekkel, / mint állatokra, sűrű rács mögé, // ha elmesélhetném egyszer neked, / hogy éheztem, három napig nem ettem egy falatot sem, s még keservesebb, / ezerszer rosszabb fullasztó melegben / órákig állni egy kis korty vízért )…
Voltam aztán, negyedszázaddal később, Salzburgban, előadást tartottam Georg Traklról, szülővárosa egyetemén, ott volt, még beszélgethettem vele, a hasadt lelkű, narkomán osztrák költő húga, nem a gyötrelmes-bűntudatos, vérfertőző szerelemmel szeretett titokzatos nővér , persze, s egyszerre szinte jelen idejű lett, megtestesült ifjúkorom fényévnyire világító költőistene, hiába tudtam róla, hogy az első világháború első esztendejében, a véres grodeki csata után, a krakkói kórházban, véletlenül vagy szándékosan, huszonhét éves korában megmérgezte magát.

14. oldal

1 hozzászólás
vargarockzsolt>!

A mi időnkben Sásvár már inkább ruszin volt, mint magyar, 13. századi település, határőrfalu, úgy tudni, betelepített székelyek lakták, nem csak vizivár, hanem koronaváros is volt, Ugocsa vármegye törvénykező helye… már jó ideje keverék nép lakta, betelepültek a ruszinok, ki ide, ki oda asszimilálódott, a nevekből sem mindig lehetett tudni, ki hova tartozik, a Törökök, Egresyk, Váradik magyarok voltak, de a történelmi nevű Palotás Lukács család (ősük Esze Tamás kurucai között vezérkedett) már alig tudott magyarul, voltak viszont szláv eredetre valló nevűek, Firczákok, Kácsorok, Ramuskák, akik magyarnak tudták magukat…

42. oldal

vargarockzsolt>!

…a ház előtt ketté ágazott az út, jobbra a Tiszára vitt, balra Szirmába, nem messzire egy kőkereszt, annak tövében fészkelt a tüzeskerék, azt hittem, a boszorkánynak, a rontó lidércnek ez a váratlan alakváltozata csak Sásváron honos… Évtizedek múltán megtaláltam Ipolyi Arnold Magyar mythologiá -jában: Ezen állati alakokon kívül még általában mások is a boszorkány szolgálatára állnak, különösen a kerék alak, mit a néphitünk régen tud. Így említi egy rege, hogy egy boszorkány kerék képében járt egy emberre
De hogy éppen a kereszt tövében lakott, mintha még ősibb tartományokba vezetne. Elhiszem Jungnak: valamikor a felsőbb lényben, teremtőnkben, sorsunk megszabójában együtt volt jó és gonosz, ott sejlik ez az archaikus képzet még akár a miatyánkban is. Hogy értsem különben: ne vigy minket kísértésbe? Ezért rendelték a sásváriak éppen a kereszt mellé a tüzes kereket?

43. oldal

2 hozzászólás
cassiesdream>!

…ötvenegy júniusában, megkezdődtek a kitelepítések. Hajnalban hozták a végzést, hogy a címzettek biztosan otthon találják, meg hogy azért mégis legyen, lehetőleg kevés, ideje a fellebbezésre. Megkaptam én si az írást. Hozzácsapták Géza bátyámékhoz, ő, úgy tudom, azért került fel a listára, mert elérte a nyugdíjaztatása előtt, a nem tudom hanyadik fizetési osztályt. Volt néhány órám, hogy segítséget kérjek. Először Vas Pistát, Lengyel Balázsékat kerestem meg, ők meg az Írószövetség főtitkárát, Kónya Lajost, úgy látszott, nem hiába. De váratlan támogatást is kaptam, lehet,m az volt a leghatékonyabb. Csak hogy hírt adjak helyzetemről, meg hogy történjen valami, elmentem első fokú unokanénémékhez. Veszélyben lehettek ők is, nem tudom, hogy úszták meg a kitelepítést, talán valahol valami hiba volt a gépezetben. Náluk lakott Márta unokanéném apja, Ung, Bereg, Ugocsa főispánja a magyar időkben, lett volna hát miért kényszerlakhelyre küldeni. De unokanénémék „saját jogon” is veszélyben voltak, mert a férje, Szentpály Imre mérnökkari, törzskari alezredes volt a Horthy-korszakban, az ötvenes években zöldségesboltja volt ugyan az Attila úton, de az semmit sem tett jóvá. Esetleg az menthette meg, hogy a kiugrás megszervezésével megbízott miniszterelnök, Lakatos Géza szárnysegédje volt, de az exminiszterelnöknek magának is kényszerlakhelyet jelöltek ki a Hajdú-Bihar megyei Egyeken. Volt viszont s házban valaki, akivel jóban voltak. Annak meg egy magas rangú ÁVH-s barátja? ismerőse? rokona? Mindenesetre hozzá fordultak az én ügyemmel, s ő azt üzente, én leszek az elsők közül az egyik, aki megkapja a mentesítést. Megkönnyebbülve töltöttem a fél éjszakát a Hold utcában, de rossz érzéssel is, valami megkönnyebbülés-félével, hogy végig kellett néznem, hogy készítik össze nagybátyámék fejenként harminckilónyi magukkal vihető holmijukat, a hogy jön aztán értük, még aznap éjszaka, a teherautó, s viszi őket, már nem is tudom, hova. Géza bátyám, Ottilia néném ott haltak meg kényszerlakhelyükön, csak édes-szép lányuk, Margit (Baba) jöhetett vissza majd Budapestre, persze nem a hajdani lakásba, ki tudja, ki lakott már akkor abban? Így hát elmondhatom, hogy a Gondviselés, mint életemben jó néhányszor, megint kiáradt rám, ezúttal egy ÁVH-s tiszt képében, de hát a Gondviselésnek is igazodnia kell valamelyest a körülményekhez

Kapcsolódó szócikkek: Lengyel Balázs · szárnysegéd / adjutáns

Hasonló könyvek címkék alapján

Szerb Antal: A varázsló eltöri pálcáját
Szerb Antal: Hétköznapok és csodák
Ottlik Géza: Próza
Kosztolányi Dezső: Egy ég alatt
Juhász Gyula: Örökség
Szentkuthy Miklós: Az egyetlen metafora felé
Esterházy Péter: A kitömött hattyú
Ágh István: Fénylő Parnasszus
Németh László: Megmentett gondolatok
Gulyás Pál: Nyugaton át kelet felé