Kékszakáll 92% 159 csillagozás

Tulajdonképpen ezt már mind megírta V. Még a szereplője is használt. Háború, művészet, ember, emberség, emberiség… Na de itt most valami összeér. Az elemek elegye négyüteművé lényegül. gyújt, szív, lenntart, kipufog
Bújtatott életrajzi álcába belopott élet/mű/vész/temésztést stilizáló, álnaívan felfokozott kaotikultikus dugót kifeszegetett absztakt expessionizmust próbálgató, lepusztított teret-ideát újraindító romboló és alkotónemzedék á(l)mokfutása. Mi? A pályája zenitjét fémjelző irodalmiparadigmaváltós vonneguti fenegyerekabszolutizmus. oké, ez így antonimikus analógia, de ez ilyen na A maga valóságkeretein belüli rendezetten kaotikus művészet mementója egy korszakváltásról… Hát mi lehet más, ahol a világ pólusait a Polloc-Lenin-Krisztus háromszög magnetizálja. Ahol a festő sokrahivatottságot csillantó pályájának a rajzolatát az önmegsemmisítő festményei radírozzák ki. De addig is újraél a múltjával és főleg él az alkalommal….

Hetvenhét lakattal a kedvencek közé zárva, zseniális.

huhú, nem is rossz könyv, sőt!
Igazából ott ölik meg Vonnegutot a kiadók, hogy minden egyes könyvére rányomják, hogy a legfeketébb fekete humor… és akkor mindenhol azt várom, hogy hol fogok fetrengeni a röhögéstől. Ennél a könyvnél rájöttem, hogy szó sincs nagy nevetésekről, Vonnegut megmosolyogtat, de ami még fontosabb: tanít is.

Hát nem csalódtam a mester eme könyvében sem. Már csak azért is megéri végigolvasni, hogy megtudjuk mit rejt a csűr:) Megint nagyot varázsolt Vonnegut. Jól mondja a végén egy jellemzés, hogy nála a nevetés szomorú és könnyes. És tényleg. „Szerencsétlen” szereplők olyan dolgokon mennek keresztül, ami annyira szörnyű, és szomorú, hogy már nevetünk rajta. Aki nem értené a humort, az az első 20 oldal után abbahagyná.
Ajánlom akár első Vonnegut könyvnek is, mert annyira jó.:D

Az utolsó harminc oldalig az gondoltam, hogy ez egy piszkosul jó könyv. A legvégén azt, hogy ez a legjobb Vonneguttól. A hatása alatt vagyok még, és azt hiszem végérvényesen megszerettem nemcsak az írásait,hanem magát az írót is. Amikor ez a kettő együtt jár,(mert ez viszonylag kevés íróval szemben alakul ki bennem), akkor érzem azt, hogy ezért érdemes olvasni.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A cselekmény két főbb szálon fut. Az önéletrajzi vonal: az időben ugrálva meséli el a főhős Rabo Karabekian életét és művészi fejlődését – hogyan válik Dan Gregory segédjévé és hogyan ismerkedik meg Marilee Kemp által a modern művészetekkel.
A másik szál az idős művész érzelmi újjászületésének története: azon a napon,
amikor Circe Berman betéved Rabo Karabekian, a félszemû örmény festõ otthonába, minden megváltozik.
Az asszony fenekestül forgatja fel az életét, átrendezi a házát, és bár az idős művész nemcsak a burgonyacsűrjében õrzött titkait zárta le hetvenhét lakattal, hanem az emlékeit is, ráveszi arra, hogy önéletrajzot írjon, így újra – vagy tán először – felfedezheti az alkotás örömét.

“karabekian (e: karabékján) (fn. Rabo Karabekian, 20. sz. USA festő után.) Olyan kudarc, amikor valaki butaság, gondatlanság vagy mindkettő következtében saját munkái
teljes megsemmisülését idézi elő.”

á ez valami szuper. kár, hogy a Macskabölcső már úgy hozzánőtt a szívemhez, különben tuti ez lenne a kedvenc Vonnegutom.

Az eddigi legjobb Vonnegut. (Nekem.)

Tényleg érdekes és olvasmányos, de egészen az utolsó részt kivéve nem tudott igazán lenyűgözni, de azért sejtettem, hogy nem ez lesz az egyetlen könyvem Vonneguttól. A befejezés pedig egyenesen biztossá tett ebben az elhatározásban.

Szeretem Vonnegut humorát.
Imádom, ahogy mindent olyan sajátos szemszögből lát, mutat :-)
Ez is egy jó könyv :-)
A vége meg pláne:-)