Éj anyánk 91% 252 csillagozás

Na, ez kellett nekem!
Egy vérbeli Vonnegut-regény, ráadásul a jobbik fajtából.
Egyfajta politikai szatíra (néhol eszembe is juttatta egy későbbi regényét, a Börtöntölteléket) és kémregény-paródia ez egyben, megvan benne minden, ami egy jó Vonnegut-történethez kell: teszetosza főhős, akinek mindig mások szabják meg a sorsát, morális kérdések és a történelem útvesztői feletti merengés, szerelem, barátság, árulás, satöbbi, és néhány annyira abszurd és groteszk jelenet, amiket talán még Mrozek és Örkény is megirigyelne. A témája pedig (sajnos) mai is nagyon aktuális (ha nem aktuálisabb, mint a keletkezésekor).
Vonnegut atya 14 regényéből ezennel már csak az utolsó négy van hátra, de már egyre kíváncsibb vagyok azokra is:)

Ez a könyve más, mint a többi. Nem úgy nyomasztó(dőlt), ahogy megszoktuk. Azért erősen rajta Vonnegut jellegzetes „kezenyoma”.
A film is jól sikerült, ebben nagy szerepe volt Nick Noltenak.

—– 2012. újraolvasás————————————————————————–

Nem változott a véleményem. Egyedülállónak tartom a sok jó könyve között.
Tán a legsötétebb sci-fitlenül groteszk Vonnegutizmus. Olyan finoman bizarr kettősségeket pattintgat el V. a regényben, hogy azt csak egy hozzá hasonló mesterségbeli nagyformátumú író engedheti meg magának anélkül, hogy azt büntetné az olvasója. Úgy teszi szatírává a háborúnak ezt a kicsit sem vicces arculatát, hogy miközben érzi az akasztófa humor visszásmosolygató bizsergését, megfagy az ember ereiben a vér.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Vonnegut rámutat, hogy az ember sokszor mennyire embertelen, hogy az ember, aki büszke az eszére, hogyan veszti el azt egyik pillanatról a másikra és válik elvakult fanatikussá és hogyan válik teljesen logikussá, hogy a japánok színesbőrűek a kínaiak pedig nem; és hogyan létezhet egy színesbőrű „Fekete Führer” aki egyetért azzal, hogy ő maga is alsóbbrendű. Az ember mindig, mindenkor hinni akar egy eszmében, valami magasabbrendű célnak akarja szentelni az életét, ezt pedig egy tetszőleges totalitárius rendszer a végletekig ki tudja használni és meg is teszi, és miért ne tenné?
A történet bár kitalált, de teljesen hihető, akár meg is történhetett volna, ettől olyan nagyszerű. Egy másik könyvből kiírtam nemrég egy idézetet, ami pont passzol ide, így hangzik: „Ha valami nem történik meg igazán, azt megálmodja az ember. Ha nem történik meg az egyikkel, megtörténik a másikkal, ha nem ma, akkor holnap, ha nem jövőre, akkor száz év múlva.”.
Sok dolgot lehetne még kiemelni, ezek közül egy, a fogaskerék-hasonlat, ami egészen zseniális, nem is tudom hogy nem gondoltam még erre, aki nem tudja mi az, annak bizony el kell olvasnia a könyvet.

Nem hiszem, hogy bárki, aki nem olvasott még Vonnegut regényt és különösen ezt, kellőképpen tisztában lehet vele, hogy milyen is az a bizonyos „feketénél is sötétebb humor”.
Eme könyv igazi „két érintés” könyv, az emberre gyakorolt hatását tekintve.
Az első érintés, amikor a hirtelen egymás után elolvasott szavak értelme még csak finoman karcolgatja az agy felszínét, melynek eredménye a hangos felnevetés.
A második érintés, amikor a mondanivaló eléri az agy mélyebb rétegeit, ennek a következménye pedig, valami fojtogató, nyomasztó szomorúság szétterjedése a bensőnkben.
Az író egyedi stílusával olyan főszereplőt teremtett, aki elképesztően abszurd szemszögből vizsgálgatja a világot. Olyan cinikus nyugalommal szemléli a maga körül és a vele történt szörnyűségeket mintha az érzelmeinek elég széles skálája kikapcsolt üzemmódban lenne. Talán az egyetlen érzelem, ami kilóg a sorból a felesége iránt érzett szerelme.
Howard W. Campbell Jr. sorsa valóban intő példája, hogy mennyire óvatosnak kell lennünk azzal, hogy minek is adjuk ki magunkat.
Úgy gondolom, Kurt Vonnegut ezennel végérvényesen besorakozott a kedvenceim közé.

Hajnalig egyszuszra

Mint ahogy azt minden könyve hátulján olvashatjuk:”Vonnegut egy kibaszott nagy varázsló!„ Ezt ismét csak megerősíteni tudom. Amíg a fülszöveg általában, mint minden könyve csak a főszereplőt említi, addig a könyvben van hogy a főszereplő leavanzsálódik mellékszereplővé, és jobbnál jobb karakterek veszik át a helyét pár fejezet erejéig. Itt is ez van. A hazátlan embernél is meglepődtem, hogy ilyen kritikával mellyel ő illeti Amerikát is kiadják a könyveit, és itt is ugyanezt éreztem. Ahogy beállítja a nácikat, és ahogy a zsidókról szól, és ne felejtsük el, ahogy kifigurázza az amcsi szupernacionalizmust, hát bátor nagyon. De talán pont ez a nyílt odamondás, ez a tökösség tette őt azzá aki. És talán azért nem kezdték ki, mert humorosan mondja ki a tutit.:) Ez a könyve egy kis rövid szösszenetként mutatja be, hogy milyenek vagyunk, és szvsz mindenki magára ismer, ha csak egy kicsit is valamelyik szereplőben. Olvastatja magát a könyv, hamar ki lehet végezni, és a vége is jó. Csak ajánlani tudom minden Vonnegut rajongónak, jó kis történelemóra.

Végre rátaláltam Vonnegutra. Eddig 3könyvét olvastam, és valami mindig hiányzott, de most már nem csak megértem az őt övező rajongást, hanem kezdem magaménak érezni is az ő abszurd – és sajnos nap, mint nap nagyon is visszaköszönő – világát.

X
Az vagy, akinek kiadod magad, ezért vigyázz kinek látszol..
Ez egy nagyon zseniális könyv.
X

Ez a könyv is ékes bizonyítéka annak , mennyire jó író Vonnegut. Szeretem ,ahogyan ír,amiről ír . Muszáj lesz még olvasnom tőle.

Ha minden könyve ilyen lenne, nagy Vonnegut rajongó lennék, de sajnos nincs így (lásd korábbi értékeléseim). Viszont megfogadtam, hogy nem adom fel, és végre sikerült. Ez a könyve úgy tökéletes, ahogy van. Most már csak az a a kérdés, mivel folytassam, amiben nem fogok csalódni?