Az ötös számú vágóhíd 90% 448 csillagozás

Pont.
Vagy legfennebb: Csip-csirip?.
Vagy mondhatnám: egy újabb kedvenc könyv. De gondolom egy értékeléshez ez túl kevés. Igaz, bármit írnék róla, túl kevés volna.
Mi az, amit annyira szeretek benne? Az egyszerre meglátott számtalan, csodálatos pillanat mélysége.

Figyeljetek csak:
Billy Pilgrim kesett az időből.
Egy őrült és szkizofrén társadalomban az őrület és szkizofrénia mindent és mindenkit utolér. Megszűnik az én, a személyiség, a jellem, megszűnik az idő, megszűnik a folyamatos történet – egy kavargó káoszba, egy örök pillanatba foglaltatik bele egyszerre minden, mint egy borostyánkőbe. Olyan, mintha nem is valóság volna, mintha sci-fi lenne, holdbéli tájakon járunk, tralfamadori messzeségben. Tralfamadori és nem emberi a szem is amellyel látunk, kívülről vizsgálódik: múlt, jelen, jövő egy változatlan, változtathatatlan és megmagyarázhatatlan egészben létezik, minden egyszerre van – és ennek következtében egyértelművé válik, hogy felesleges a miért?. Nincs miért?. Nincs kérdés, nincs válasz. Egyszerűen így volt megszerkesztve a pillanat.
Beteg világ ez, ahol minden egyén a hatalmas erők elfásult játékszere, nincs dráma, nincs jellem, nincs hős. Mi van? Őrület. Őrület, ahogy a kultúra és művészet zarándokhelyének megsemmisítése sikernek könyvelhető el. Őrület, ahogy mindent felperzsel a pusztítás, ahogy lángra lobban minden – nem hiába kérdezi az ezredes Billytől: a négyszázötvenegyesektől vagy? – mintha mindenki a négyszázötvenegyesektől volna. Értitek: 451. Őrület, ahogy a háborúban bukdácsoló civil énje feloszlik, pontosabban darabjaira osztódik, a tudat és a lét kontrollálhatatlanul ugrál az időben – anélkül, hogy össze tudná illeszteni azt, ami végérvényesen eltörött. De hát, így megy ez.
És a részek közt mintha már nem lenne összefüggés – kivéve azt, hogy a szerző igen gondosan válogatta össze őket, méghozzá úgy, hogy ha valaki mindet egyszere látja, akkor ezeknek az üzeneteknek az összessége valami gyönyörű és meglepő és mély életkép érzését keltse.
Gondosan válogatott az elbeszélő, mert felelősséget vállalt. Kockáztatva, vállalva a kudarcot, a visszanéző sóbálvánnyá kövesedését. Ez a könyv teljes kudarc, és kell is hogy úgy legyen, hiszen egy sóbálvány írta. – Akár Kertész Kövese A kudarcot. De mindketten tudják: meg kell ezt tenni, múltat jelennel és jövővel össze kell fogni, vissza kell nézni, mert ezzel a jelent is méred: mekkora a szélessége, mekkora a mélysége, s mennyi az, amit nekem kell belőle megőriznem. Szemtanúként szólnak, vészjelzőként, kanárimadarak a szénbányában. A tömegmészárlás utáni teljes csend alól csak ők kivételek. De mit is lehetne mondani? Csak olyasmit, hogy
Csip-csirip!

Annyi minden van belesűrítve ebbe a regénybe, hogy már valahol az elején rá is került a mindenképpen újraolvasandó könyveim listájára. Mert van olyan része, amit nem értettem / jegyeztem meg elsőre – éljen az időből való kiesés –, aztán van olyan része, amit még szeretnék elolvasni úgy is, hogy már legalább valamilyen rálátásom van a könyvre, még ha nem is állnak össze kerekké a részletek, és van sok olyan része is, ami annyira bölcsen van megírva, hogy minél többször el kellene olvasni, talán több dologra tudnék úgy gondolni, hogy hát igen, így megy ez.
Azt hiszem egy újraolvasás után előléphet a kedvenc Vonnegut-kötetemmé.

8 elolvasott Vonnegut regény után, mondhatom, hogy rajongója vagyok, de ezt a könyvét azért kissé félve kezdtem el. Nem nagyon hittem, hogy az ő stílusában jól fel lehet dolgozni egy olyan szörnyű témát is,mint Drezda bombázása, ami ráadásul önéletrajzi élmény nála. Meglepett, hogy milyen nagyszerűen megoldotta mégis. A valóság és a kitaláció keveredése, az idősíkok váltogatásával nagyon ütős lett.

(Remélem Vonnegut Tralfamadorról most már csak az élete szép pillanatait nézegeti)

Így egymás után hallgatva tűnt föl, hogy mennyire hasonlít a stílusa egy másik apostoléra, egy cseh férfiéra, aki nála csaknem tíz évvel korábban született Brnoban és tíz évvel korábban halt meg, kirepülve egy prágai kórházból.
Merthogy fecseg.
Ez itt kérem kilenc óra szószátyárkodás, de az ember a végén mégis úgy érzi magát, mintha fejen kúrták volna egy bombával.
Hát mit lehet erre mondani? Csak azt, hogy csip-csirip.

Egyszer abbahagytam, mert azt hittem, hogy nem tetszik. Aztán molyos hatásra újrakezdtem, és két nap alatt 160 oldalon rágtam át magam, és rájöttem, hogy nagyon tetszik ez a könyv. Így megy ez.

Az értelmetlent értelmetlennel lehet értelmessé tenni. A drezdai bombázás értelmetlenségét könnyű belátni, de Vonnegut regényét elolvasva lehet igazán megérteni, hogy végső soron a háború az emberiség szükségszerű értelmetlensége.

Minden tiszteletem Vonnegut bácsié, hogy egy szörnyűségről ilyen „olvasható” formában tudott írni.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Kicsit kételkedve álltam neki ehhez a könyvhöz, a háborúról szól, Drezda bombázásáról, ráadásul egy amerikai író tollából, de aztán Vonnegut saját maga írt előszója rendesen meggyőzött. Tudni kell, az író egy ideig erősen hitt az amerikai eszmékben és azok helyességében, de később kutatni kezdett pontosabb részletekért, és ekkor egy láthatatlan falba ütközött, a titkosított dokumentumokig. Ekkor kezdett el kételkedni, sőt nézőpontot váltott, s rájött, nem mind arany, ami fénylig. Pontosan ezt a hosszú utat írja le Az ötös számú vágóhíd.
Vonnegut húsz éven keresztül dolgozott a könyvön, próbálta tanulmányozni a megtörtént eseményt, mert saját bevalássa szerint ő vajmi kevés dologra emlékszik, majd egyszer ittas állapotban felfívta egy volt cimboráját, és a kettejük találkozása után született meg a regény, ami se nem amerikai, se nem németellenes. Egyszerűen csak háborúellenes.
A kedvenc jelenetem még az előszóban található, az a rész, amikor Vonnegut meglátogatja O'Hareéket, és az író igéretet tesz Marynek, hogy ez a regény nem fogja támogatni a gyermekek keresztes háborúját, ez ellene lesz. És így is lett.
Az egész regényt egy egyfajta spirál viszi véget, s hogy valójában mi a jelen, azt szinte lehetetlen eldönteni. Történetet Billy szemén keresztül látjuk, aki képes kiesni az időből. Ez a kiesés az időből abban nyilvánul meg, hogy egyszer még negykétéves korában történő eseményeket tapasztalja, majd pár pillanat múlva a háborúban van. Vonnegut több fajta karaktert visz végig, akik semmilyen szinten sem jók, sem rosszak, egyszerűen csak alkalkazkodnak a helyzethez, és ez által vállnak jellemtelenné. Vonnegut keményen a szánkba rágja az igazságot, az emberiség a háborúkban elveszti a jellemét, szellemileg fáradtá válik, majd belepusztul.
A regény folyamán egy bizonyos fokig megismerjük Billy életét, hogyan született meg, ki volt az édesanyja és édesapja, néhány gyermekkori pillanatát, a háborúkban átélt eseményeket, a feleségét és gyermekeit, hogy hogyan válik sikeressé, végül a halálát.
Vonnegut maga meséli el Billy életét, s néha, ám direkt lelövi a poént, és ezáltal válik a regény egy egyszerű, ám annál kegyetlenebb jóslattá. A spirálba még beletartozik a tralfamadori-szál is. Ezt a vonalat a népszerűtlen író, Kilgore Troutot teremti meg, akivel Billy a regény végén találkozik is. a Tralfamador egy képzelt bolygó valahol a világűrban, ahol az ott élő lények a halált csupán egy pillanatnyi rossz állapotnak tekintik, ők abban hisznek, hogy az ember örökkél élt, örökké él, és örökké élni fog. Véleményem szerint ez valamilyen szinten lélekvándorlás.
A regény bár rengeteg önéletrajzi momentumot tartalmaz, mégis objektív. Vonnegut nem említi a háborút, mint dicső, illetve mint tragikus momentumként, valamilyen szinten ez olyan tralfamadori, csupán elfogadja, és megpróbálja figyelmen kívül hagyni, hogy az élet szebb pillanataival törődjön.

Az első Vonnegut könyvem, és ugyan nem tudtam, mire számítsak, de ez teljesen váratlanul ért. Nagyon különleges könyv, egész másképp közelíti meg a háborút, mint egy „átlagos” háborús regény, mégis annyira benne van minden az emberi faj őrült önpusztításáról. Azt hittem, Drezda lerombolását fogja vesézni, de hát „Egy tömegmészárlásról semmi egyebet nem lehet mondani, csak olyasmit, hogy: >> Csip-csirip!<<” Az biztos, hogy még sokáig fogok rágódni rajta.

Metal Hammer No. 141 / 2002. február
Figyeljetek csak: Az ötös számú vágóhídat Vonnegut főművének tartják. Főhőse az amerikai Iliumban élő Billy Pilgrim, aki a II. Világháború vége felé hadifogolyként jelen van Drezda lebombázásakor. Erről az eseményről ritkán hallani, pedig többen haltak meg ott, mint a háború bármelyik másik nagy pusztító támadásában (Nagaszaki, Tokió, meg a többi). Az amerikai és brit bombázók a földdel tették egyenlővé az Elba Firenzéjének nevezett gyönyörű várost, ahol gyakorlatilag semmi olyan nem volt, amit háborús okokra hivatkozva le kellett volna rontaniuk. Így megy ez.
Billy-nek egyébként van egy különös szokása: folyton kiesik az időből. Ilyenkor egyik időpontból a másikba utazik, így aztán tudja előre a jövőjét, és azzal is tisztában van, hogy noha meghal, azért múltja minden pillanatában tovább él. És azt mondja, az ember igyekezzen kiélvezni az élete minden jó pillanatát, megtalálni azt, ami jó benne, a többiről meg próbáljon tudomást se venni. Billy azt is mondja, hogy elrabolták a Tralfamadorról jött földönkívüliek, és azoktól tanulta mindezt. Ahogy elnézem a világot (csuda bölcsen ám), úgy tűnik, az emberek nagy részének valóban valami efféle élményre lenne szüksége ehhez a felismeréshez.
Szóval, vonneguti bölcsesség és háborúellenesség a könyv legfőbb tartalma. Néha nevetni, máskor sírni van tőle kedve az embernek. És hát nagyon ott van. Mainapság talán a legtöbb embernek nem kell külön magyarázni, hogy a háború rossz dolog, a hülyéknek meg Kurt is hiába mondaná. De azért ha lehet, minél többen olvassátok el ezt a könyvet. Még jól jöhet, mittomén, öreg napjaitokban.