Mi a halál? Egy minőség? Egy hely? A vég? A kezdet? Egy utazás? Lehet-e viccelni a halállal? Mint azt Kurt Vonnegut bizonyítja, lehet. Karcolatai Örkény Egyperces novelláival, Rózsakiállításával vagy Karinthy Mennyei riportjával mutatnak szellemi rokonságot. Vonnegut „kontrollált halál közeli állapotban” siklik oda-vissza a földi és a túlvilági lét között, s készít képzelt riportokat (az eutanázia gyakorlása miatt hírhedtté vált) Dr. Kevorkian segítségével különféle híres és kevésbé híres személyekkel Isaac Newtontól William Shakespeare-en át Adolf Hitlerig. Jellegzetes, filozofikus fekete humor, amely az idős író saját halálával való szemérmetlen kacérkodásán túl az örökkévalóság különféle koncepcióival kapcsolatban tesz fel elgondolkodtató kérdéseket. Kurt Vonnegut, a 20. századi amerikai irodalom egyik legnagyobb élő alakja, 1922-ben született Indianapolisban. Regényei szinte kivétel nélkül megjelentek magyarul.
Áldja meg az Isten, Dr. Kevorkian! 215 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 1999
A következő kiadói sorozatban jelent meg: Vonnegut-életműkiadás Helikon
Enciklopédia 29
Szereplők népszerűség szerint
Jean-Paul Sartre · Kurt Vonnegut · Mary Wollstonecraft · Thomas Jefferson · Charlton Heston · Isaac Asimov · Jack Kevorkian
Kedvencelte 10
Most olvassa 1
Várólistára tette 60
Kívánságlistára tette 45
Kölcsönkérné 1
Kiemelt értékelések
Vonnegut esetén szükségtelen megjegyezni, hogy zseniális, mert ez oly magától értetődő, mint az, hogy kétszer kettő négyen kívül bármennyi lehet. Négy csak a szürke eminenciásoknál, a hétköznapi taposómalom rabszolgáinál jön ki folyamatosan. Kurt mester ezúttal turistaként lép elénk. Igaz, célpontja nem valami üdülőparadicsom, hanem az a bizonyos égi paradicsom. Szerzőnk ugyanis őszinte bánatomra azt állítja – Szent Péterre hivatkozva – , hogy a pokol nem létezik. Mindenki a mennyországba kerül halála után – újabb nyomós érv az örök élet mellett – még Hitler is. Vonnegut nem lenne vérbeli író, ha nem használná ki ezt a találkozást egy villáminterjúra. Meg természetesen még számos ismert és ismeretlen ember szólal meg ezekben a túlvilági riportokban. Hogy ezek az interjúk teljesen légből kapottak? Csak annyira, mint a napi sajtó felhozatala.
„A világon nem azért vagyunk, hogy megértsük, hanem azért, hogy megismerjük, s észrevegyük az összefüggéseket. Ehhez pedig el kell indulni, közel menni a dolgokhoz, kézbe venni, kipróbálni, átélni, amennyire korlátozott testi életünk, térben és időben megengedi.” Na ezt pont nem Kurt Vonnegut írta, hanem Karinthy Frigyes a Mennyei riportban. Mindketten elindultak kitágítani az élet szabta határokat. Arra azért kíváncsi lennék, mit mondtak egymásnak, ha véletlenül összetalálkoztak a túloldalra vezető alagútban…
(Karinthy állítólag utolsó útján, Verőcéről Leányfalura hajózva, jóslatot kapott egy cigányasszonytól, ami így szólt: – Maga már egyszer elveszítette a fejét, hát most nagyon vigyázzon! – Már csak fia jegyezhette le az anekdótát. – Kurt Vonnegut ebben a könyvben saját akaratából „veszti el a fejét” többször is, és eszében sincs nagyon vigyázni. Úgy látszik a humor a bátrak sajátsága.)
Érdekes kötet volt mindenképpen. Csak úgy elkezdtem olvasni, mert rövid, de hamar rádöbbentem arra, hogy a rövidsége ellenére nagyon sok minden rejtőzik benne.
A könyv úgy épül fel, hogy minden kis rész (fejezet? novella?) egy személyhez való leutazást jelent,találkozni vele a halála után. Nagyon érdekes volt, hiszen minden személy más volt, teljesen más (de sokszor nagyon szélsőséges) életszemlélettel találkozhatunk, és a novella próbál ebből leszűrni valamit. Nem didaktikusan, nem szájbarágósan, de mégis. Főleg a szélsőségeknél látszik ez, hiszen egy gondolatot túlon-túl elvisznek olyan irányba, ami már önmagában is abszurd.
Érdekes volt az is hogy hány személyt ismert fel az olvasó. Én bevallom, nagyon keveset, és csak a legnagyobb neveket ismertem, egyszerűen azért (vagy azért is), mert nem vagyok amerikai. Nagyon sok szereplő egy jellegzetes amerikai problémára hívja fel a figyelmet, és amerikai látásmódot mutat meg (nyilván, hiszen Vonnegut amerikai). Ettől függetlenül a kis áttekintések miatt mindig érthető és élvezhető volt egy-egy novella.
Ami különösen tetszett a kötetben, hogy nagyon jó volt a szövege. Nagyon jól változott novellánként, hogy az adott szereplő stílusához illeszkedjen, közben pedig mégis megmaradt mindig egy picit az interjúk (semleges, száraz) szintjén. Érdekes volt, akár csak a befejezéseket figyelni, mert mindig nagyon ötletes lezárás volt, ahol a szöveg esszenciáját olvashatjuk.
Gyors élmény volt, de nagyon szórakoztató. Kicsit komor (a téma miatt), de vicces (a forma miatt), és nagyon Vonnegutos. Nem volt rossz, mindenképpen érdekes könyv.
Utána olvastam ki is volt Dr. Kevorkian, én nagyon demokratikus vagyok ilyen témában, de eldönteni nem tudnám, helyes vagy helytelen az eutanázia, valószínűleg a nemet mondanék rá csupán erkölcsi normák alapján, és nem vallási okokból.
A novellák maguk engem elszórakoztattak, amennyire morbid, annyira humoros is volt, ötletnek jó, miután elolvastam meg is hallgattam hangoskönyvben,úgy még talán jobb is volt.
Vonnegut nem nekem ír, ez már biztos.
Talán még egy könyvvel megpróbálkozom. Ha volt is benne humor, én nem találtam meg, pedig kerestem nagyon.
Na most ugyebár ez egy Vonnegut könyv, úgyhogy nyilván erős a szöveg, így megy ez.
De.
Ez nekem kevés volt ebben a formában. Ötletes, jó, mosolyogtató, stb. Ahogy szokott, de Kurttől ez kevés. 1-2 oldalas kis sztorikról beszélünk, amiknek az első pár mondata eléggé adott mindig. Mint mondtam, bár ötletesek, de mivel nagyjából másfél oldalasak átlagban, ráadásul egy kis alakú könyvről beszélünk, ezek inkább amolyan kis vicces poénkáknak mondhatóak. Ami még mindig tök jó, de mivel bénácskán tudom megfogalmazni amit akarok, egyszerűen ez tőle kevés önálló könyvnek.
A mennyiség meg főleg kevés. Mert ez a kisalakú csoda mindössze 80 oldal, 1-1,5 oldalas üres lapokkal a sztorik közt.
Persze, pozitívan is felfoghatnám ezt, hogy ez ilyen kis kényelmes átolvasós izé, és de jó, hogy ilyen is van. De hát én egy negatív krumpli vagyok, úgyhogy véletlenül sem a pozitívumairól fogok írni.
Így megy ez.
Nagyon-szeretem-kötet volt ez is, mint Vonnegut minden termése. Nem tudom, eddig ez hogy maradhatott ki, de azóta is azon gondolkozom, ha nekem lenne lehetőségem, vajon kit? és miért pont őt? és mit kérdeznék tőle? és vajon mit válaszolna? és mire lenne ő kíváncsi? De nem tudok választani, talán válaszolni sem. A zöme furcsának hatna, fellengzősnek talán, vagy csak állnék, mint hülye és nem tudnék mit kérdezni, az pedig ráér akkor is, ha már nem lesz retúrjegyem :).
A villáminterjúi annyira emberiek, hogy ezt a valóság sem igazán múlhatná felül. Esendőek, természetesek, magától értetődőek és nagyon-nevetősek. Jók. Mind Örkény vonatkozója jár a fejemben a feltámadt fiatalasszonyról.
Első olvasásom Vonnegut-tól és biztosan nem az utolsó – engem teljesen megnyert magának. Már maga a cím is mennyire paradoxon: Isten áldja meg, Dr. Halált – itt már azért felkapja az ember a fejét. Nagyon kis rövid könyv, viszont annál szórakoztatóbb. Élmény volt olvasni az elképzelt interjúkat, amelyek igazán viccesre és helyenként abszurdra sikerültek – spoiler A kedvenc részeim a Newtonnal, illetve Asimovval történt interjúi. Remélem, a többi könyve is hasonlóan szórakoztató lesz, és ez az igazi fekete humor végigkíséri.
Kit látogatnék meg a túlvilágon, ha ezt megtehetném? Mit kérdeznék ettől a személytól? Vonnegut egy börtönorvos és annak halálos injekciója segítségével, riporterként többször is átmegy a kék alagút túloldalára s felkeres hírességeket mint Hitlert, Newtont, Shakespearet, Mary Wollstonecraftot vagy Isaac Asimovot.
Népszerű idézetek
– Csak még egy utolsó kérdést – könyörögtem neki. – Minek tulajdonítod hihetetlen termékenységedet?
Isaac Asimov egyetlen szóval válaszolt: „Menekülés”.
S még hozzátette egy hasonlóan termékeny francia író, Jean-Paul Sartre híressé vált szállóigéjét: „A pokol a többi ember.”
Utolsó mondat
Egy hatkötetes tanulmányon dolgozom a földi emberek idétlen túlvilági hiedelmeiről.
Ma reggel kontrollált halál közeli állapotban volt szerencsém találkozni egy Salvatore Biagini nevű emberrel a kék folyosó végén. …Megkérdeztem a hősies állatbaráttól, milyen élmény volt egy Teddy nevű snauzerért áldoznia az életét. Salvatore Biagini filozofikusan állt a kérdéshez. Azt mondta, magasan veri azt az érzést, amikor az ember abszolút a semmiért hal meg a vietnami háborúban.
John Brown Torringtonban született connecticuti jenki. Mint mondta, egy bizonyos Thomas Jefferson nevű virginiainak négy szóban sikerült megfogalmaznia Isten lényegét: „Minden ember egyenlőnek született.”
Amikor Jefferson meghalt, Brown húszéves volt.
– Ez a kifinomult, tudományos gondolkodású, bölcs és tökéletes úriember – folytatta John Brown –, aki a legszentebb sorokat vetette papírra, rabszolgákat tartott. Mondja, valóban én lennék az egyetlen, akinek feltűnt, hogy példája által csodálatos országunkat a kezdetektől fogva bűnös hellyé tette, ahol a színes bőrűek fehérekkel szembeni alárendeltségét s természet törvényeivel tökéletes összhangban állónak tartották?
A mai felügyelt
Newtonnak nem elég, hogy a Földön eltöltött nyolcvanöt év alatt feltalálta a differenciál- és integrálszámítást, megfogalmazta és számszerűsítette a tömegvonzás, a mozgás és a fénytan törvényeit, s megtervezte az első tükrös távcsövet. Képtelen megbocsátani magának, hogy Darwinnak hagyta az evolúció elméletét, Pasteurnek a baktériumokat, Albert Einsteinnek pedig a relativitást.
Oké, akkor szórakozzunk egy keveset. Beszéljünk a szexről. Beszéljünk a nőkről. Freud azt mondta, nem tudja, mit akarnak a nők. Én tudom, mit akarnak. Egy rakás embert, akivel beszélgethetnek. Miről akarnak beszélni? Mindenféléről.
Mit akarnak a férfiak? Egy csomó cimborát, és azt, hogy ne legyenek rájuk dühösek az emberek.
Miért olyan sok a válás manapság? Azért mert a legtöbbünk nem törzsi jellegű nagycsaládban él. Valamikor egy-egy esküvő alkalmával a menyasszony rengeteg emberrel beszélhetett mindenféléről. A vőlegényt pedig még több cimbora vette körül, akiknek idétlen vicceket mesélhetett. Néhány amerikai, de alig egypár, még ma is ilyen törzsi jellegű nagycsaládban él. Például a navahók. Vagy a Kennedyek. A legtöbbünk azonban, ha manapság házasodik, az egybekelés révén egyetlen emberhez jut csak. A vőlegény kap egy cimborát, de ez a cimbora nő. A nő kap egy társat, akivel mindent megbeszélhet, de férfi az illető.
Amikor egy házaspár vitatkozik valamiről, talán azt hiszik, a pénzről, a hatalomról, a szexről vagy a gyereknevelésről van szó, amint azonban valójában mondanak egymásnak, anélkül hogy észrevennék, ez: „Nem vagy elég nekem!”
16-17. oldal
Említett könyvek
Hasonló könyvek címkék alapján
- Raphael Bob-Waksberg: Aki még romjaidban is szeret 88% ·
Összehasonlítás - M. Nagy Miklós (szerk.): Huszadik századi orosz novellák 86% ·
Összehasonlítás - Janikovszky Éva: Mosolyogni tessék! 93% ·
Összehasonlítás - Tóth Edu: Kutatás az ébrenlétben 95% ·
Összehasonlítás - Janikovszky Éva: Ájlávjú 90% ·
Összehasonlítás - Janikovszky Éva: De szép ez az élet! 90% ·
Összehasonlítás - M. Kiss Csaba: Boldogságkönyv 90% ·
Összehasonlítás - Laár András: Laár Pour L'art 89% ·
Összehasonlítás - Janikovszky Éva: Felnőtteknek írtam 88% ·
Összehasonlítás - Janikovszky Éva: Ráadás 88% ·
Összehasonlítás