„A legszebb dolog, amit átélhetünk, a titokzatos” – ezzel az Einstein-idézettel nyitja könyvét a szerző, s ennek kifejtése az egész könyv. Seligmann a nyugati civilizáció mágikus-misztikus álmait, kalandjait, kísérleteit foglalja össze az ókortól a XVIII. századig. Mezopotámiában kezdi – csillagok és számok mágiája, Bábel tornya –, majd Perzsiával és Egyiptommal folytatja mágiatörténeti vizsgálódásait. Szót ejt ezután Jehova harcosairól, a görögökről, a rómaiakról, majd hosszú fejezetben foglalkozik az alkímiával, a bölcsek kövével és a híres transzmutációkkal. Külön részt szentel a boszorkányságnak és feketemágiának. Miniatűr portrékban megrajzolja a középkor nagy tudós-mágusainak, Pico della Mirandolának, Agrippa von Nettesheimnek alakját, s beszél a kabbalisztikáról, a különböző jóslásfajtákról, a rózsakeresztesekről és a titkos társaságokról. Könyvének – amely a gondosan dokumentált tudományos feldolgozást lebilincselően érdekes előadásmóddal egyesíti (a szerző neves… (tovább)
Mágia és okkultizmus az európai gondolkodásban 15 csillagozás
Eredeti cím: The History of Magic
Eredeti megjelenés éve: 1948
Enciklopédia 5
Szereplők népszerűség szerint
Árész / Mars · Nicolas Flamel · alkimista
Kedvencelte 1
Most olvassa 3
Várólistára tette 43
Kívánságlistára tette 56
Kiemelt értékelések
Kiváló és hiánypótló kultúrtörténeti munka, magánkönyvtáram megbecsült darabja, avagy „hová lennénk a szolnoki vasúti aluljáró könyvesstandja nélkül?!” Egyszerűen nem is értem, miért én vagyok az első szöveges értékelője, mikor a csillagozások számát alapul véve egy páran azért már olvasták. Ismeretterjesztő szöveg, szóval mélységet ne tessék tőle várni, de nem is az a dolga. Igaz, végső soron lehetővé teszi az elmélyedést is, amennyiben újabb és újabb, a témához kapcsolódó műveket ajánl a szerző is, az utószó írója (Szőnyi György Endre) is.
Az ókortól a XVIII. századig tekinti át a könyv a mágikus gondolkodás történetét. Az utószó értetlenkedik is erősen, hogy miért pont ott hagyja abba, ahol aztán tényleg kibontakozhatna, amennyi témába vágó munkát az utóbbi kétszáz évben csak Európában megjelentettek. Én se értem, de mindegy is, lényeg, hogy addig megvan.
Nem hibátlan munka tehát, és nem is teljes (hogy is lehetne az?). Már csak azért is így van ez, mert a szerző művésznek lehet, hogy profi volt, de történésznek amatőr. Látszik is: többnyire sikerül neki tartania a tárgyától a távolságot, de azért időnként elragadtatja magát. spoiler Viszont pont ez a hozzáállás teszi lehetővé, hogy abszolút komolyan vegye a műve tárgyát, és ne felülről, hanem szinte „belülről” nézze.*
Ennek köszönhetően pedig rengeteg izgalmas dolgot lehet megtudni a könyvből, amelyek egyéb, innen-onnan összeszedett ismereteim rendszerébe szépen be is épülhetnek, és nemcsak kiegészíthetik azt, hanem a már meglevő elemeket is új megvilágításba helyezhetik. Különösen a kötet második felében értek elég gyakran azok a bizonyos homlokra csapós „szóval ezért mondta/tette X. Y. történelmi alak ezt vagy azt!”-élmények. Nincs korszak, amelyből ne merítene a szerző, bőven akad itt még reneszánsz és felvilágosodás kori mágus is, senkinek kétségei ne legyenek. (Egy ilyen felismeréssel még az utószó is szolgált: sose jutott még eszembe a szimbolizmus stílusirányzatát összekapcsolni a korszakban igen népszerű teozófiával, pedig milyen kézenfekvő.)
A nyelvezete könnyen olvasható: Seligmann jó stiliszta, és ügyel az ismeretterjesztés követelményeire (plusz Greskovits Endre kiváló fordító). Ráadásul rengeteg korabeli festmény, metszet, nyomat került illusztrációként a könyvbe, hogy minden egyértelmű legyen, és csökkenjen az amúgy sem túlzásba vitt oldalszám. Nemcsak kultúrtörténeti munkákat jelöl meg szakirodalomként, hanem minden fejezetben hivatkozik a korszakból fennmaradt, és ma is hozzáférhető, olvasható szövegekre. Az államat úgy kellett összekaparni a porból, amikor kiderült, hogy nem egy különleges darab konkrétan pár saroknyira található a lakásomtól,** magyar fordításban. Az egyiket, egy XVII. századi allegorikus kalandregényt Christian Rosencreutz nevében írta Rosencreutz egy követője, és bár ez a mocsok Seligmann elspoilerezi az egészet, azért a Szerb Antal-rajongó énem nem tehette meg, hogy ma ki ne vegye. Remélem, élvezni fogom. (Az ezoterikus magyarázat annyira nem érdekel, majd meglátjuk, átrágom-e magam azon is.)
Hasznos munka, nagy jótétemény, hogy Seligmann így összehozta, a kalapomat leveszem előtte virtuálisan.
* Mégis emiatt vonom le a fél csillagot. Egy kultúrtörténeti munka lehet éntőlem elfogult, de azért a túlkapásoktól legyen szíves tartózkodni. spoiler
** http://www.vfmk.hu/ Ez itt a reklám helye. :)
Régóta kerülgettem már ezt a könyvet, de csak nem sikerült elolvasni, pedig évtizedek óta ücsörgött a polcomon, várva jobb sorsára.
Az elején gyakran úgy éreztem, hogy Seligmann sokszor túlságosan sokat tárgyalja a vallásokat a mágia rovására, másrészt ez érhető abból a szempontból, hogy a mágia elsődlegesen az isten(ek) átverésére szolgált az idők hajnalán (is), tehát vallások nélkül a mágia nem tárgyalható. Érdekes, a mai napig tartó babonák eredetét világította meg.
A középkorhoz és az alkimistákhoz érve izzott a légkör, bár néha azt éreztem, mintha egy pletykás vénembert hallgatnék, aki különös vonzalmat érez a válogatott boszorkányságok és azok kivégzési formái iránt, mert ezt a részt meglehetősen bő lére eresztette. Nem feledkezik meg a női tudósokról, ahogy a férfi boszorkányokról sem, kiegyensúlyozott képet ad a korszakról.
Seligman szerint – és én nagyon is tetszetősnek találom ezt az elképzelést – a középkor jobbágyainak nyomorúságos helyzete, és a parasztlázadások vérrel-vassal való leverése, körülményeik megváltoztathatatlansága eredményezte az egész misztériumot, a banyák és ördögök mögül kikacsintanak az ókor vidám istenei, akik köszönőviszonyban sem álltak az államvallás bosszúálló, haragvó istenével, aki ráadásul az elnyomó papokon és uraságokon keresztül gyakorolta hatalmát. De azért egy idő után már elég fárasztó volt olvasni újabb és újabb megzavarodott apácák, papok, fiatal lányok történeteit.
Nagy kedvencem az a rész, amely arról szól, hogy az ördög tulajdonképpen jó munkásember, aki segít nehéz építkezéseken és egyéb problémás kőműves munkákban, úgy mint hidak építése, várfalak felhúzása, és legtöbbször hogy megszívatják, mert az emberek bizony nem fizetik ki őt, úgy ahogy ígérték, hanem valami trükkel élnek, így az ördög végül üres kézzel távozik.
A mágikus tudományok részletezését pedig kifejezetten szórakoztatónak találtam, jól elpepecseltem velük.
Egy nagyon jó összefoglalás ebben a témában. Rajzokkal, régi metszetekkel illusztrálva még izgalmasabbá téve a könyvet.
Nagyon régóta várja már a polcomon, hogy elolvassam és végre el is jutottam idáig.
A maga nemében hiánypótló munka, és kifejezetten tetszik, hogy a különböző korok vallásainak oldaláról közelíti meg a mágia témakörét.
Azonban , mivel nem ez az első könyv, amit a témában olvasok, nem is ez az ami a leginkább megfogott. A korszakokat felölelő bemutatás történészként szimpatikus, de a témában nem újoncként azt kell mondjam, kicsit egyoldalúan áll a mágiához. Valahogy olyan érzése van az embernek olvasás közben, mintha a szerző a mágia köré épült gondolkodást és magát a mágiát is együgyű, hiedelmekre és babonákra épülő rendszerként értelmezné.
De ez persze csak az én meglátásom, és ettől függetlenül egy remek könyv.
Népszerű idézetek
Az emberi vonások felöltésekor az ördög azt magyarázza társainak: „dorsa tamen non habemus” – „nekünk nincsen fenekünk”. Az ördög képtelen lemásolni egy olyan közönséges dolgot, mint a tompor, és nem világos, hogy ez a démonoknak ártalmasabb-e vagy az embernek, akiknek fejét és arckifejezését tökéletesen utánozzák. A hiányzó rész helyett egy másik fejet viselnek a hátsó felükön.
147. oldal
A Széfer Jecira szerint a héber betűket három csoportba lehet osztani: ezek az anyabetűk, melyek az Alef – A, a Mem – M, a Sin – S […]. Az Alef a levegő, mert ezt a betűt enyhe hehezettel ejtjük ki. A Mem a víz, mert ez a jelentése. A Sin a tűz, a sistergő hangja miatt. A kabbala tehát csak három elemet ismer a megszokott négy helyett.
229. oldal, Kabbala
Világos görög neveik barbár keletiekkel keveredtek. […] Árészhez, a háború istenéhez egy Jpsantakhounkhainkhoukheoc nevű hatalom kapcsolódott.
64. oldal
Ezek az idők során érthetetlenné váltak, de pontosan emiatt még nagyobb hatalmat tulajdonítottak nekik. Mivel e titokzatos szövegeket ősidők óta ismételgették, természetesnek tartották, hogy ezek még mindig hatásosak.
12. oldal
A tudományból erkölcs nélkül hiányzik a bölcsesség, és ezért még a természet is szégyenkezik […].
108. oldal
Ezzel követték azt az ősi szabályt, hogy idegen és homályos szövegeket nem szabad megváltoztatni, mert félő, hogy elveszítik mágikus erejüket. E bizalom a szó erejében hasonlít a számok, az „igazi nevek” és az egyiptomi vagy babilóniai mágikus kelléktár más elemeinek hatalmába vetett hitre […].
63. oldal
Flamel másoló volt. Az általa lemásolt könyvek között kétségtelenül számos alkímiai értekezés is volt, de egyik sem keltette föl annyira érdeklődését, mint az, amelyiket két forintért vásárolt, és „amely aranyozott, nagyon öreg és nagyméretű volt. Nem papírból vagy pergamenből készült, mint más könyvek, hanem fiatal fa csodálatos kérgéből.” E könyv segítségével és egy zsidó orvos útmutatásait követve, akivel spanyolországi zarándokútja során találkozott, Flamel fölfedezte – ahogy ő mondja – a transzmutáció titkát. Felesége segített kísérleteinél, és jelen volt, amikor az arany megjelent az edényben.
[…]
„Az igazat mondom: ezt háromszor megcselekedtem Perenella segítségével, aki ugyanúgy megértette, mint én, mert ő segített munkámban, és nem kétséges, ha ő egyedül kísérelte volna meg, ő is eléri ezt a végső tökélyt.”
[…]
Nicolas és Perenella tizennégy kórházat, három kápolnát, hét templomot alapítottak és tartottak fenn Párizsban.
117. oldal
A jóslatok és előjelek tekintélyes szerepet játszottak a politikai életben. Nem üzentek hadat, mielőtt az istenek tanácsát ki nem kérték. Sőt, a jóslat, mely stratégiai tanácsokat is közölt, többször is háborút robbantott ki. Elmondhatjuk, hogy a jövendőmondó delphoi Püthia időnként görög had- és külügyminiszterként szolgált.
57. oldal
A szent félelem az okkult tudományoktól, melyeket korábban az ördög művének tartottak – az agyafúrténak, aki mindig kész arra, hogy fölállítsa csapdáit a művelteknek csakúgy, mint másoknak –, nem létezett többé. Az ördög ravaszságán a bölcs vagy szent emberek kifoghattak, hatalmát az emberiség javára fordíthatták. Itt egy kastély építéséhez hívták segítségül, ott egy hídéhoz; és a krónikások örvendezve mesélik el, hogyan hagyták szolgálatait végül viszonzatlanul, és hogyan kerülték el telhetetlen karmait a halandók valamilyen tréfás trükk segítségével.
Hasonló könyvek címkék alapján
- Alfred Métraux: A haiti vodu ·
Összehasonlítás - Sally Hines: Mi a gender? 89% ·
Összehasonlítás - Pogányság története ·
Összehasonlítás - Mircea Eliade: Okkultizmus, boszorkányság és kulturális divatok 86% ·
Összehasonlítás - Jared Diamond: Háborúk, járványok, technikák 92% ·
Összehasonlítás - Alice Miller: Kezdetben volt a nevelés 94% ·
Összehasonlítás - James G. Frazer: Az aranyág 91% ·
Összehasonlítás - Gulya János (szerk.): A vízimadarak népe ·
Összehasonlítás - Bácskay András: Orvoslás az ókori Mezopotámiában ·
Összehasonlítás - Ted Olsen: A kelták és a kereszténység ·
Összehasonlítás