Sátántangó 92% 145 csillagozás

Azt hiszem, megkérem Tar Sándort, hogy kicsit húzza össze magát, és álljon arrébb a dobogó tetején, hogy valaki mellé férjen. Talán nem haragszik meg rám. Az első oldalak olvastán valami gombóc nőtt benn, és csak szaporodik, osztódik, sarjadzik azóta. Hát csoda, hogy filmre vitték? Hiszen az agyam mozivászna vetíti a filmet, sorról sorra, kockáról kockára. Az eső szakad, ömlik, zuhog, csöpög, szemérkél, majd megint ömlik. Örökké nem eshet…
Nyomosztó írás nyomorultakról.
Irimiás a messiás.
És amikor fölhorgad a remény, nos hát akkor, hogy is mondják: magas lóról lehet nagyot esni…
Mérföldes mondatok, gyönyörűen megfogalmazva, a nyugtalanító hangulat mellé néha humort csepegtetve pereg a film, aztán a kör bezárul és csapó, vége.
Hogy értem-e? Nem tudom. Talán. De lenyűgöztek, az már biztos. Belül még mindig esik.

Olyan nyomorult, tehetetlen, végérvényesen reménytelen, beletörődött. Palaszürke minden lapja, akár a védőborítótól megfosztott könyv. Ahogy fogod a könyvet egyre jobban fázol, az ujjaid begye összegyűrődik a kiömlő esőtől. Hatásos egy szóhalmaz.
Az idő folytonos, múlik, tapossa veled az utat, ahogy a szomszéddal is ugyanúgy karba öltve jár. Minden mondat és szó, cselekmény a helyén van. Az első részben a különböző szilárdra faragott karakterek, akiket az eső és a környezetük örökös bomlása lassan kikezd, bemutatják a helyet, megmutatják a gondolataikat, a kapcsolati összefonódást, a láthatatlan pók szövi a hálóját. Eközben a próféta a tanítványával elindult a megváltás elvitelére a telep lakói számára. Feláldozza magát a bárány, aki tisztaságának és megvilágosodásának következményeként az angyalokkal társaloghat.
Nem tudja a pénz sem kibillenteni a sorsokat a kerékvágásból, hiába van, mintha nem is lenne. Utazás, vándorlás, belső utakon és a köves, ingoványos, sáros, amitől elnehezedik a lépés, senki-nem-járta utakon. A telep lakóinak nincs célja, a próféta eszközeivé válnak akit ők vakon követnek. És a kígyó a saját farkába harap.
A humora is tetszett. Krasznahorkai egy meglepetés volt nekem. Jó meglepetés. De most, hogy befejeztem a könyvet, kérném vissza a nyarat. Elég az őszből. Köszönöm!

Krasznahorkai László életműve, bár még nem lezárt, de már most láthatóan talán a legjelentősebb – Nádas Péteré mellett – a ma élő magyar írók között. Ha majd az irodalom oktatása a középiskolákban nem fejeződik be a 20. század közepén, kiemelt helyet kell hogy kapjon, olyan hangsúllyal, mint a század első felében költészetben József Attila és Babits Mihály, azaz a kurzusoktól független megkérdőjelezhetetlen (világirodalmi minőségű) klasszikus helyét.
Már az első regénye, a Sátántangó is remekmű. Tökéletesen megformált irodalom, amely azonban olyan világot mutat be, amely lepusztultságával rendkívül riasztó.
Az esőcseppek szelíden csurogtak lefelé az ablak mindkét oldalán, belül, a fönti ujjnyi széles réstől egészen a könyökfa és az ablakkeret érintkezéséig, ahol lassan feltöltötték a legkisebb repedést is, s utat törve maguknak a könyökfa széléig, ismét cseppekre válva szét, hullani kezdtek Futaki ölébe, aki aztán, anélkül hogy észrevette volna, mert onnan, ahová elkalandozott, nehéz volt visszatérni, szép csendben bevizelt.
Az ilyen botrányos sorok, amelyek a vegetatív létbe süllyedő emberekről tudósítanak, egyszerre elkeserítők és viszolyogtatók, ugyanakkor megnyugtatóak is, hisz megmutatják: a pokol sokkal lejjebb van, mint ahol mi élünk. Ez a pokol a szegénység létállapotában létezik, ahonnan már hiányzik a transzcendencia, illetve ha meg is jelenik, csak az áldozati bárány (Estike) és a hamis próféta (Irimiás) közvetítésével látszódó látszat, azaz az evilágban elérhetetlen. Ebben a kilátástalan, megváltásra váró, de arra esélyt nem kapó evilágban a szereplők mind bűnösek, azonosulni egyikükkel sem lehet, de a mindentudó narrátor olyan közel megy hozzájuk, hogy legtitkosabb gondolataikat is megírja, és ezzel élő, eleven emberekké teszi őket, akik így veszedelmesen hasonlítani kezdenek az olvasóra. A narrátor Krasznahorkai nyelvén szólal meg, és az ő világlátását is közvetíti, ezzel a szereplők gondolatainak tágassága és gazdagsága – a minimális cselekmény és a sivár környezet ellenére – lebilincselő.
Itt van például a magát összevizelő Futaki, aki így elmélkedik:
„Szomorúan nézte a baljós eget, a sáskajárásos nyár kiégett maradványait, és hirtelen ugyanazon az akácgallyon látta átvonulni a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet, mintha csak megérezte volna, hogy az örökkévalóság mozdulatlan gömbjében bohóckodik az idő egésze, a zűrzavar hepehupáin át ördögi egyenest csalva, és megteremtve a magasságot, a tébolyt szükségszerűséggé hamisítja… és látta önmagát, a bölcső és a koporsó fakeresztjén, amint kínlódva rándul egyet, hogy végül- rangjelzések és kitüntetések nélkül – lecsupaszítva a halottmosók kezére adja egy szárazon pattogó ítélet, a dohos bőrnyúzók röhejébe, ahol aztán irgalmatlanul látnia kell az emberi dolgok mértékét, anélkül hogy akár csak egyetlen ösvény is visszavezesse, mert akkor már azt is tudni fogja, hogy olyan partiba keveredett a hamiskártyásokkal, amely már jóelőre le van játszva, s amelynek végén utolsó fegyverétől is megfosztják, a reménytől, hogy egyszer még hazatalál.”
Ez a mondat vagy (csak) irodalom (annak nagyon szép), vagy elfogadjuk, hogy a fizikai lepusztultság nem jár együtt a szellemi képességék elvesztésével. Egy következő lehetőség, hogy a könyv szereplőiben magunkra ismerünk – nem a fizikai, hanem a lelki állapotukban, amely nem egzisztenciához kötött. Több értelmezés is lehetséges, a figyelmes és türelmes olvasó kiválaszthatja a magáét.
(Kivonat egy hosszabb írásból, a blogomról.)

Krasznahorkai szépen megtáncoltatja a sátáni történetét. Ha van olyan, hogy nyákosan nyúló piszkosszürke humor amitől inkább fájdalmassírhatnékja támad az embernek, akkor azt ő találta fel(nekem).
Innen csak akkor olvasd tovább, ha érdekel, én hogy bontottam a történetet fel és le.
Az odatartó résznél egy végtelenül lepukkant, hitevesztett, magárahagyott , belterjes közösséget mutat be, egy végtelenül kilátástalan és belefásult térben és helyzetben. Aztán az akolmeleg álbiztonságához és nyájszellem egyentömbösödéséhez birkamód ragaszkodó nyáj a saját akarat és cselekvéshiányában hagyja, sőt egyenesen kívánja, hogy kiénekelje a szájukból a nehezen összeizzadt sajtot a hirtelen felbukkanó rendszeridegen megváltó , igazából egy kmk-s svihák , akinek hinni akarnak, a saját cselekvés és döntésképtelenségüket nem vállaló, önnön megváltásukat másra hárító, talán a kor szelleme által(?) masszává komposztált teleplakók.
A bedöntős középmotívumban a saját maguk alá ásott pöcegödörben dagonyázva forgolódnak a képzelt fent és az elképzelhetetlen lent között. Hihetetlen, de mindig van lejjebb.
A lezáratlan visszaszámláló lépésekben meg végül is azt kapják, amit egy csaláson és aljasságon szocializált rendszer termékeként kiművelt túlélőművésztől várni lehetett. Eszközök lettek a piszkosabbik fajtából. Úgy, hogy még csak fogalmuk sincs róla.
Szupererős karakterikonok és szupererős jellemábrázolások. Nagyon vastagon fogott Krasznahorkai feketeceruzája. Ezekre a figurákra még Tar Sándor is megnyalná mind a tíz ujját.

próbálom úgy olvasni a könyveket, hogy közben magamat is megtaláljam bennük. amellett, hogy a sátántangó alaposan feltárja az igazi nyomorúságot és a remény halhatatlanságát, számomra az Irimiás-jelenség egy meghatározó felismeréssel járt. mert kicsoda voltaképp ez az Irimiás? egy gyönge ember, aki tanultabb és tehetségesebb a többieknél, de semmivel sem több, hisz mindannyian ugyanazon az úton járnak, ahol csak a növő gaz és az eső alakítja a tájat, s bár Irimás megy a menet élén, lényeges-e, hogy elsők vagyunk-e vagy utolsók, ha egyikünk sem fog megérkezni sehová?
Irimiás lehetne irimiás is, mint köznév vagy melléknév. eszembe jutottak azok az emberek (azt hiszem, mindenki), akik rendíthetetlenül, áhítatosan követnek valamit vagy valakit, mindent feltesznek arra az egyre, ahelyett hogy megvizsgálnák több nézőpontból – és ha rájönnének, hogy mókuskerékben futnak, a tükörben a saját szemükbe néznének, hangosan bevallván: „igen, be kell fejezni, mert ennek így már többé nincsen értelme.”
gondolkodhatunk általános dolgokban, mint vallási, politikai nézetek, vagy egy bizonyos cél melletti vak és megrögzött elszántság, de talán még gyakoribb ez a jelenség egy szerelemben, amikor egy férfi vagy egy nő beleszeret valakibe, aki talán még viszonozta is, aztán elmegy, és az emberi váll képtelen elviselni a hiány nehézkedését, és szembenézni a valósággal, hogy ebből semmi sem lesz, szóval utána megy, követi őt, és aztán jönnek a tépelődések, tőle várja a változást, mert az a személy egyszer képes volt változtatni, ő az örökös Irimiása, neki bármit, ha megaláz, akkor is, akkor is… hány ilyen történetet ismerünk mi mindannyian? ugye? és mennyi közülük a mi sajátunk? és hány olyan eset van, amikor belátjuk a küzdelmünk hiábavalóságát, és mégsem változtatunk, mert félünk a következményektől, ugye, Futaki?
erre a mindig aktuális problémakörre mutatott rá számomra az Irimiás karaktere.
Estike története pedig az egyik legmegrázóbb fejezet a magyar irodalomban.
olyan ez a könyv, mint egy hidegvizű tó, először fázol benne és csak erőltetett, lassú léptekkel haladsz befelé térdig; de ha már állig benne vagy, jó úszóvá válsz, megfeledkezve önmagadról is, és ha újra látszódni kezd a part, borzongva gondolsz rá, milyen lúdbőrös lesz majd a kiszállás.

Ha valaki itt a molyon nem teszi fel az életrajzát, s nem látom meg, hogy egy napon születtünk: sose vettem volna kézbe könyvét. De milyen hiba lett volna! Nem tudom mit képzeltem felőle: talán, hogy túl modern, érthetetlen, zagyvaság. De nem, nagyonis jól követhető, láttató, mondhatnám minden apró részlet tökéletesen kidolgozva, szemünk elé varázsolva. Nem tehetek róla, de nekem Irimiásról automatikusan Jeremiás próféta ugrott be, de talán nem is volt véletlen a hasonló hangzású név választása. Talán ő volt ezeknek az elkeseredett, tehetetlen, elesett embereknek a megoldást hozó, a felemelő. Tőle várták a megoldást, s követték vakon. Remek könyv. És remek megoldás a végén a kezdéshez való visszatérés.
Hát akkor jöhetnek a többiek, sorban :)

Harmadik nekifutásra sikerült Krasznahorkaitól olvasnom. (Amiket eddig próbáltam: Kegyelmi viszonyok, Seiobo járt odalent, de túl nehéznek találtam őket.)
Az ok, hogy miért nem akartam írni értékelést: nem tartom valószínűnek, hogy megértettem, mit akart Krasznahorkai mondani ezzel a regénnyel. Viszont meglepett, hogy annak ellenére, hogy ez az első regénye, nyelvileg tökéletes. Tehát azt látom, hogy remek és bonyolult mondatai vannak, és van mögöttük tartalom, de ezt meg is kéne fejteni. Úgy érzem, hogy Krasznahorkai lirizálja a történeteit. Azt hiszem, hasonló bizonytalanságot érzek a művel kapcsolatban, mint amit a szereplői éreznek a léttel kapcsolatban.
A folytonos eső és a sár, az iszap, a reménytelenség, a köd és a babonás félelmek tökéletesen felidézik az Alföld, főleg a Viharsarok hangultatát – talán ott játszódhat a regény?

innen spoiler!
A fél csillag mínuszt amiatt „vontam le”, mert nem tartom valószerűnek, hitelesnek azt a részt, amit Estike a macskával, aztán magával csinál; úgy tudom, hogy értelmi fogyatékosokra nem jellemző, hogy öngyilkosok legyen, mert ők még jobban ragaszkodnak az élethez, mint egy átlagos képességű ember.

'sszameg..
Kérem vissza a színeket. Szeretném kifacsarni a bőröm alá beszivárgott esővizet, és kiköpni a számban összegyűlt sarat. Kérem vissza a színeket!!
Vagy megőrültem…

(szerk. alatt)

Erős, szuggesztív, delejező. Lát és láttat. Sötétet, homályost. Fülledt, fojtogató kocsmaszag, mindent beborító és felkaparhatatlan guanó. Poros pókhálók beszőtte, öntudatlan emberek tompult lázálmokba révült életekkel. Valami kancsi lidércfény felvillan azért e lápon (Irimiás, a miurunkjézuskrisztus), és a megbűvölt „tanítványok” részeg(ült)en isszák szavait, követni is készek a Mestert vélt mennyország helyett a valós pokol egy újabb feneketlen bugyrába. Lejjebb, beljebb. De mihez képest…? Sátántangó? Haláltánc ez. Kétségbeesésen túli, kaján örömmel ropja, szédüli, bódítja magát vele és benne az, aki mindenét – önmagát is – elvesztette: bambán, eszelősen, időtlen sárban és esőben.

Most már Krasznahorkai is az isteneknek tartott íróim közé tartozik.