Értékelések

Az jutott az eszembe, hogy ha valaki ezzel a könyvvel kezdi az íróval való ismerkedést, egyrészt nem biztos, hogy ráérez az ízére, másrészt – talán úgy, mint itt a fogoly – megcsömörlötten, kiábrándultan próbál kitalálni Krasznahorkai égig érő mondataiból. Mert ezek a mondatok, gondolatok valóban az égig érnek. Csak az út, amin közben járunk – és szándékosan nem mondom, hogy végig megyünk – mert sokszor mi még mennénk tovább, de már nem lehet – szóval, az út mintha egy körforgás spiráljában futna. Az úttal kezdődött, és azzal is fejeződött be, ama rendkívüli úttal. Szomorkás örvénylésben lépegetünk ott, ahol hidegen tűz a nap és keresünk valamit, amit magunkon kívül – egy szertartásban vagy egy színelőadás maszkjai mögött vélünk megtalálni. De az egészben kell keresni, a mindenben.
Az író, mint mindig most is segít, kézenfog, vezet és nyugtalan nyugalmát óvatosan ránkhelyezi. Jól teszi,mert ezek a melankólikus, de mégis felkavaró pillanatok kellenek ahhoz, hogy újra és újra átgondoljuk belső – külső határainkat, a meddigeket, kivagyokat, a holvagyokat. Krasznahorkaiban meg kell bíznunk, bízni kell abban, hogy ő nem csak ablakot, hanem az elefántcsonttorony kapuját nyitja meg. Az idő bennünk is kezd majd lassabban múlni és időt ad mindarra, amit még látnunk kell. Az urgai utazásra bátor, elszánt társakat keres, akik a romok között is a Létet keresik, akik a honnant sem tudják, de a hováért mégis lépnek egyet. Az író agnosztikus bölcseletei minden könyvének sorában fellelhetőek, sóvárgása metafizikai és teológiai mélységű kérdésekkel van tele. És ha megéreztük ezt az ízt, ha nekünk is van hajlandóságunk az együtt- merengésre, akkor ennél a könyvénél ne álljunk meg. Az Északról hegy, délről tó, nyugatról utak, keletről folyó és a Rombolás és bánat az ég alatt varázslatos világa, mintegy ennek folytatásaként, a remény, az elérhető cél és a megtalálható út ígéretét, csodáját találja meg bennünk.

Önmagába visszatérő és körkörös novellafüzér ez, ami csak akkor tűnt fel, amikor az utolsó novella befejezése után beleolvastam az elsőbe. Most ez vagy azt jelenti, hogy figyelmetlenül olvasok, vagy azt hogy észrevétlenül és természetesen fűzi egymásba a mondatokat. Volt már ilyen máskor is, de ez a könyv a többi általam eddig olvasottól eltérően – számomra – meglepően személyes. Eddig sosem mutatta meg magát az író, mint ember (akinek humora is van!) sem pedig az író, mint író. Így most láthattam először, hogy hogyan reagál az „éppen mostra”, a hirtelen jött és folyamatban lévő történésekre. Márpedig nála azt hiszem minden fontos és említésre méltó dolog, mint a villám csap bele és így az olvasóba is. Ennek ellenére viszont szinte minden a végletekig állandó, ugyanakkor viszonylagos is. Például a sok ezer éves Kína egyszerre nem változott sok ezer éve semmit (ahogy Mongólia sem, talán pont ezért Az urgai fogoly lett a címe, és nem Az ulánbátori fogoly), és egyszerre nem tudni, hogy milyen messze is van pontosan, hiszen minden térképen más távolságra van a kínai határ, a hosszmértékek egyszerűen csődöt mondanak. Ebből (is) fakad az a bizonyos Krasznahorkai-féle kaotikus jelleg. Meg persze a néha bekövetkező megmagyarázhatatlan eseményekből és szürreális helyszínekből, mint a Dzamyn Üüd-i pályaudvar és az ottani – szó szerinti – huzavona.
De hogy miről szól egyáltalán? Ezt sosem tudom megmondani egyik könyvénél sem. Mert „végül is miről van szó, csillapítottam magam e hányódásban, hiszen búcsú ez is, akár másutt a korábbiak, búcsú, hajtogattam Kínától, a mozdulatlanul futó időtől, ettől a nyers kegyetlenséggel átszőtt, végtelenül kifinomult kultúrától, melynek szépségét épp időbeli mélysége adja, ahogy egy gyengéd mozdulattal szétnyitott legyezőben is azonnal ott van kétezer év”.

Krasznahorkai az én szememben Théseus, akik önnön gondolatainak (szavainak) labirintusában keresi Minótaurust, de tudja, hogy nem akarja megtalálni, mert soha nem tudja megérteni, ha szemtől-szemben áll vele, ezért a fonalból tovább építi az útvesztőt, hogy még jobban elvesszen benne.

Közben pedig úgy gondolom, ő nem író, ahogy ő gondolja a kínai opera szereplőiről, hogy „Ezek nem színészek.” , ahogy azt mondja „[…]az ellenségesség túl sok volna, a közöny pedig túl kevés, így mégsem tehetek egyebet, mint hogy fanyalogva, mentegetőzve, jobb híján, de mégis azt állítom: idegen[…] ”, tehát valami ilyenformán gondolom én is, hogy nem tudván jobbat, mondjuk rá, hogy író, mert több annál, meg kevesebb is, valahogy túl azon, kilépve ebből a kategóriából, de benne maradva, nem képesen mást tenni.

Időnként pedig megrémít ez a melankólia, mert tényleg, minden művében benne van, és képtelen vagyok rá, hogy kikerüljem, hogy én ne legyek szomorú, úgy hogy pontosan soha ne tudjam az okát, mert ez a melankólia valahonnan messziről jön, definiálhatatlan, ösztönös, és ijesztő, és most nem akarom, mert rájöttem, hogy Krasznahorkai kapuin pecsét van, amit én – most, talán soha? – nem tudok feltörni.