Az urgai fogoly 93% 34 csillagozás

Az jutott az eszembe, hogy ha valaki ezzel a könyvvel kezdi az íróval való ismerkedést, egyrészt nem biztos, hogy ráérez az ízére, másrészt – talán úgy, mint itt a fogoly – megcsömörlötten, kiábrándultan próbál kitalálni Krasznahorkai égig érő mondataiból. Mert ezek a mondatok, gondolatok valóban az égig érnek. Csak az út, amin közben járunk – és szándékosan nem mondom, hogy végig megyünk – mert sokszor mi még mennénk tovább, de már nem lehet – szóval, az út mintha egy körforgás spiráljában futna. Az úttal kezdődött, és azzal is fejeződött be, ama rendkívüli úttal. Szomorkás örvénylésben lépegetünk ott, ahol hidegen tűz a nap és keresünk valamit, amit magunkon kívül – egy szertartásban vagy egy színelőadás maszkjai mögött vélünk megtalálni. De az egészben kell keresni, a mindenben.
Az író, mint mindig most is segít, kézenfog, vezet és nyugtalan nyugalmát óvatosan ránkhelyezi. Jól teszi,mert ezek a melankólikus, de mégis felkavaró pillanatok kellenek ahhoz, hogy újra és újra átgondoljuk belső – külső határainkat, a meddigeket, kivagyokat, a holvagyokat. Krasznahorkaiban meg kell bíznunk, bízni kell abban, hogy ő nem csak ablakot, hanem az elefántcsonttorony kapuját nyitja meg. Az idő bennünk is kezd majd lassabban múlni és időt ad mindarra, amit még látnunk kell. Az urgai utazásra bátor, elszánt társakat keres, akik a romok között is a Létet keresik, akik a honnant sem tudják, de a hováért mégis lépnek egyet. Az író agnosztikus bölcseletei minden könyvének sorában fellelhetőek, sóvárgása metafizikai és teológiai mélységű kérdésekkel van tele. És ha megéreztük ezt az ízt, ha nekünk is van hajlandóságunk az együtt- merengésre, akkor ennél a könyvénél ne álljunk meg. Az Északról hegy, délről tó, nyugatról utak, keletről folyó és a Rombolás és bánat az ég alatt varázslatos világa, mintegy ennek folytatásaként, a remény, az elérhető cél és a megtalálható út ígéretét, csodáját találja meg bennünk.

Teljesen felkavart. Olyan zugokat, elfeledett, eltemetett emlékeket, gondolatokat, érzéseket nyitott meg bennem, hogy néha csak könnybelábadt szemmel tudtam olvasni… A csillagos ég egy erkélyről, magányosan nézve… gyerekek, régi iskolatáskával a hátukon… egy váratlan találkozás… egy meleg és komoly gyógyító szempár… bolyongás magányosan idegen városokban… honvágy… idegenség…
Ez volt az első könyv, amit Krasznahorkai Lászlótól olvastam. Véletlenül került a kezembe. Már jó ideje játszom a gondolattal, hogy el kéne valamit olvasni tőle, de mindig hosszú töprengésbe kerül nekem egy nagyon dicsért, nagyon tehetségesnek kikiáltott író könyve után nyúlni. Elriasztottak az idézetek is, környezetükből kiragadva csak azt erősítették bennem, hogy hiszen én nem szeretem az ilyen könyveket… Nem szeretem a hosszú, önmaguk farkába harapó kígyóként tekergőző mondatokat, a körbejáró elmélkedéseket, a végenincs monológokat.
Mégis, miközben az járt a fejemben, hogy hiszen én nem szeretem az ilyen könyveket, beleszerettem Az urgai fogolyba. Úgy beszélt nekem egy másik világról és saját magáról, hogy azon át a világ másik, számomra mérföldkőként megélt pontjaira és saját magamba vezetett vissza. Sose jártam Urgában meg Kínában. Mégis úgy éreztem, rólam is szól. Sose találkoztam Krasznahorkaival. Mégis úgy éreztem, rólam is írt.
Egy bizonyos koron túl talán az embernek elég emléke gyűlik össze életéből ahhoz, hogy történetekben magára ismerjen, párhuzamokat találjon. Azonban amit most Krasznahorkaitól kaptam, az keveseknek sikerül.
Itt az ideje a kedvenc gomb megnyomásának…..

P.S.: E-könyvként olvastam, a PIM DIA könyvtárának köszönhetően.

Önmagába visszatérő és körkörös novellafüzér ez, ami csak akkor tűnt fel, amikor az utolsó novella befejezése után beleolvastam az elsőbe. Most ez vagy azt jelenti, hogy figyelmetlenül olvasok, vagy azt hogy észrevétlenül és természetesen fűzi egymásba a mondatokat. Volt már ilyen máskor is, de ez a könyv a többi általam eddig olvasottól eltérően – számomra – meglepően személyes. Eddig sosem mutatta meg magát az író, mint ember (akinek humora is van!) sem pedig az író, mint író. Így most láthattam először, hogy hogyan reagál az „éppen mostra”, a hirtelen jött és folyamatban lévő történésekre. Márpedig nála azt hiszem minden fontos és említésre méltó dolog, mint a villám csap bele és így az olvasóba is. Ennek ellenére viszont szinte minden a végletekig állandó, ugyanakkor viszonylagos is. Például a sok ezer éves Kína egyszerre nem változott sok ezer éve semmit (ahogy Mongólia sem, talán pont ezért Az urgai fogoly lett a címe, és nem Az ulánbátori fogoly), és egyszerre nem tudni, hogy milyen messze is van pontosan, hiszen minden térképen más távolságra van a kínai határ, a hosszmértékek egyszerűen csődöt mondanak. Ebből (is) fakad az a bizonyos Krasznahorkai-féle kaotikus jelleg. Meg persze a néha bekövetkező megmagyarázhatatlan eseményekből és szürreális helyszínekből, mint a Dzamyn Üüd-i pályaudvar és az ottani – szó szerinti – huzavona.
De hogy miről szól egyáltalán? Ezt sosem tudom megmondani egyik könyvénél sem. Mert „végül is miről van szó, csillapítottam magam e hányódásban, hiszen búcsú ez is, akár másutt a korábbiak, búcsú, hajtogattam Kínától, a mozdulatlanul futó időtől, ettől a nyers kegyetlenséggel átszőtt, végtelenül kifinomult kultúrától, melynek szépségét épp időbeli mélysége adja, ahogy egy gyengéd mozdulattal szétnyitott legyezőben is azonnal ott van kétezer év”.

Krasznahorkai az én szememben Théseus, akik önnön gondolatainak (szavainak) labirintusában keresi Minótaurust, de tudja, hogy nem akarja megtalálni, mert soha nem tudja megérteni, ha szemtől-szemben áll vele, ezért a fonalból tovább építi az útvesztőt, hogy még jobban elvesszen benne.

Közben pedig úgy gondolom, ő nem író, ahogy ő gondolja a kínai opera szereplőiről, hogy „Ezek nem színészek.” , ahogy azt mondja „[…]az ellenségesség túl sok volna, a közöny pedig túl kevés, így mégsem tehetek egyebet, mint hogy fanyalogva, mentegetőzve, jobb híján, de mégis azt állítom: idegen[…] ”, tehát valami ilyenformán gondolom én is, hogy nem tudván jobbat, mondjuk rá, hogy író, mert több annál, meg kevesebb is, valahogy túl azon, kilépve ebből a kategóriából, de benne maradva, nem képesen mást tenni.

Időnként pedig megrémít ez a melankólia, mert tényleg, minden művében benne van, és képtelen vagyok rá, hogy kikerüljem, hogy én ne legyek szomorú, úgy hogy pontosan soha ne tudjam az okát, mert ez a melankólia valahonnan messziről jön, definiálhatatlan, ösztönös, és ijesztő, és most nem akarom, mert rájöttem, hogy Krasznahorkai kapuin pecsét van, amit én – most, talán soha? – nem tudok feltörni.

Nos, elveszítettem a Krasznahorkai-szüzességem. Megismerkedtem vele. Nem mondom, hogy maradéktalan a csodálatom, néhol úgy érzem túlbonyolította a dolgokat, és nemcsak a fél oldalnyi mondatokra gondolok – ezért vontam le fél pontot –, túlnyomó részben azonban azt mondtam zseniális. Jóformán nincs is cselekménye, mégis fenn tudja tartani az érdeklődést. Szinte csak leheletnyi utalással él, de tudja az ember, hogy mire értette. Vannak benne részek, amelyek teljesen lenyűgöztek, és nagyon haragudtam rá, amikor egy-egy kérdést számomra agyonmagyarázott, minden oldalról körüljárt, alulról, fölülről megtekintett, visszakanyarodott. Ettől függetlenül az összbenyomásom nagyon jó. Fogok még olvasni tőle.

Több ezer kilo-
méternyi mozdulatlan-
ságot rejt e könyv.

A Sátántangó után nekem meglepetés volt. Még nem is tudom, sima vagy pikáns identitáskeresés, vagy archetípusok feltörésének korszaka. Szép képek, szuggesztív gondolatok… Pergett a film a szemem előtt, melyben Krasznahorkai ül egy vonatfülkében, tekintete a futó tájra tapad, ezzel szinte megállítja a vonatot, a táj meg elindul, az egyik oldalon jobbra, a másikon balra… és az író hol emlékezik, hol képzelődik, vagy a kettőt együtt. A kedvenc fejezetem az „Istennő ír”.

Krasznahorkait nagyon nehéz olvasni és nagyon nehéz értékelni is.
Ugyanakkor rossz értékelni és nagyon jó olvasni.
Ez a könyv az 1990-es Kínáról szól, eléggé megdöbbentő, de 14 évvel a regény megírása előtt még Mao Cetung irányította az országot és ha nem is tombolt, de csendesen zajlott az egészen abszurd kulturális forradalom. Szóval lehet sokaknak fura lesz, de Mao valamennyire konzerválta is kínai kultúrát, igaz csak azzal, hogy minden mást kizárt. Kicsit utánaolvasva a Kínai történelemnek, ha nincs Mao, valószínű hogy Karsznahorkai már 90-ban sem találja meg azt, amit akkor és ott látott és nem születik meg ez a könyv. Illetve nem ez a könyv születik meg. Szinte biztos vagyok benne, hogy akkor is írt volna könyvet Keletről, ha egészen mást talál.
Az hogy akkor Kínában még talált valami olyan egészen más és egészen ősi kulturális zárványt, ami akkor és ott reményt adott neki, azt nevezhetjük szerencsének. Így kontrasztosabban kapjuk az elvi alaptételét, ami aztán is több könyvének egyik vezérmotívuma marad: valami elromlott és mintha keleten jobban kezelnék ezt.
Olvassa mindenki úgy, mint az első felvonást. Mert a Középső Birodalomban való bolyongás és az útkeresés folytatódik a Rombolás és bánat az Ég alatt-ban.

Úgy érzem, hogy ösztönösen vonzódom Krasznahorkai László írásaihoz. (Máris azon agyalok, hogy melyik legyen a következő) Különleges darab ez is, és jókor került a kezembe, mert alig pár éve is valószínűleg feladtam volna. Most sem egyszerű kihámozni a lényeget a sokszorosan összetett féloldalas mondataiból. Nem is állítom, hogy sikerült. Különben is többször olvasós kategória nálam. Inkább lélekutazás ez, mint térbeli, mert hiába ír néhol akár aprólékos részletességgel is Kínáról és Mongóliáról, olyan módon önti nyakon az egészet metafizikus sejtelmességgel, hogy az emberben több marad a kérdés, mint a kapott válasz bármire is. Nem tudom mi a titka, de engem elvarázsolt.

A hely, ahol szorongás a megérkezés, szorongás a menekülés, ha belépsz, új dimenzió, új (sin)barázda, az útjai sehová sem vezetnek, az irányai egyirányúak, de végtelenek, a levegője beteggé tesz, a művészete elvarázsol, nyitott ajtók a fojtott lég(kör) állottsága miatt, zárt rácsok mögött a látható intimitást. ….
nem is tudom… ismerős, de távoli.