Pacsirta 82% 302 csillagozás

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

öt csillag. bár nem ilyesmire számítottam. kedélyeskedésre, kissé parodisztikus leírásra a csúnya, elkényeztetett lányról és kissé elhülyült szüleiről.
hát egy nagy frászt.
töményen jött az arcomba a depresszió. (de annyira, hogy kissé cinikusan arra gondoltam, hogy ennyire még nekem sem szokott sikerülni, pedig.)
rám telepedett a regény hangulata a szürkeségével, a fojtogató, nyomorúságos légkörével. (néha ténylegesen rám jött a köhögés, ahogy a sárszegi utakon szálldosó szürke porról olvastam.) plasztikusan és hihetően írja le a nyomort – nem a pénztelenséget, hanem a lelki nyomort, a bezárkózást, az unalmat, a korlátoltságot, a butaságot, amikor az emberek direkt elzárkóznak a világtól, elbújnak a házuk mélyére, minden napjuk ugyanúgy, ugyanazon monoton menetrend szerint folyik és isten őrizz, hogy történjen velük valami hirtelen vagy váratlan, mert az nekik a világvégével lesz egyenlő.
(lefogadom egyébként, hogy mindenki ismer legalább egy ilyen embert.)
aztán amikor előre látható dolog történik, akkor is felfordul a világ. és úgy látszik, olykor ilyen felfordulásra van szükségük ezeknek az embereknek. csodálatos módon ilyenkor rájönnek, hogy ők is tudnak élni.
különösen groteszk és komikus, amikor a lány hazaérkezése előtt a két öreg igyekszik úgy visszarendezni a házat, mintha „mi sem történt volna”, nehogy az erőszakos, elkényeztetett, zsarnok vénkisasszony lányuk valamit is észrevegyen a változásból. s mikor mégis kiderül valami (csak valami, mert mindent azért nem vallanak be), az apa nem mer a saját lánya szemébe nézni. (a lány pedig milyen élesen reagál…) az anya pedig nem meri a gyerekének a vadonatúj, krokodilbőr táskáját megmutatni. itt így hördültem egyet, hogy vajon mekkora és hány évig tartó masszív hazugság kell ahhoz, hogy egy ilyen megtörténhessen… szóval, a vicces, megmosolyogtató regény helyett részesültem egy rövid, de annál súlyosabb élményben és némi pszeudo-asztmás köhécselésben.
végig az volt egyébként a benyomásom, hogy Pacsirta kimondva-kimondatlanul uralja a szüleit. az világos, hogy anyja-apja aggódik érte (minden szülő aggódik a gyerekéért, még akkor is, ha a gyerek már rég felnőtt), de apránként kiderül, hogy a lányuk miatt vonják ki magukat az élet apróbb-nagyobb örömeiből. nem járnak soha társaságba. nem járnak étterembe, mert Pacsirtának kényes a gyomra. cselédet nem tartanak (pedig telne rá), mert Pacsirta egyikkel sem volt soha megelégedve (egy elejtett mondat szerint halálra szekálta az összes lányt, míg azok idő előtt mind meg nem szöktek). Pacsirta főz mindig, de szinte mindig ugyanazt, ráadásul fűszerek nélkül. mindent katonás rendben kell tartani, ráadásul a fogkefe is ugyanabban az újságpapírban, gondosan becsomagolva jött haza, amiben elutazott (isten mentsen a változástól…), de a slusszpoén, hogy annak a szerencsétlen galambnak a búzát szegény Ijas Miklós versébe kelljen csomagolni, az nekem övön aluli volt.
a szereplők közül Ijas Miki tetszett a legjobban. a papa is egész aranyos lett a végére, kár, hogy a lány közben hazaért. és igen, ahogy valaki előttem megfogalmazta, attól lett ez a regény igazán hideglelős, hogy Kosztolányi egy narrátor hűvösségével, érzelmek nélkül írja le a történéseket. (thx to @Avraham)
egyébként meg, kedves Desiré, legyen szíves megadni nekem ezeknek a nyálcsordítóan leírt ételeknek a receptjeit :) ;)

Kevés dolog van, ami annyi érzést tud kihozni belőlem, mint egy Kosztolányi-regény. Most már nyugodtan beszélhetek róluk általánosságban, mind a négyet olvastam. És mind a négy zseniális. Szóval a Pacsirta hihetetlenül erős érzéseket váltott ki belőlem, és mint írtam, kevés olyan dolog van, ami erősebbeket tud kiváltani. Néhány példa: egy női szempár, ugyanez a nő/lány akármilyen formában, testben, lélekben, írásban, akárhogy… és ennyi.

A helyszín azonos az Aranysárkány Sárszegével, abban a regényben Pacsirta szintén megjelenik (ennek a résznek az újraolvasására most fene nagy kedvem lett), a filmben is ott van, láthatjuk a búcsúzás pillanatait, a csúnya lányt, és két síró szülőjét. De nem látjuk, nem láthatjuk, ami később történik, azokat a változásokat, amik a szelíden, visszafogottan boldog család életéből (bár Pacsirta csúnya lány, és valószínűleg soha senkinek nem fog kelleni, vénlány marad) tettetésekkel fenntartott jópofizást csinálnak. A család egy hétre szétszakad, és mindannyian rájönnek, mi is a baj az ő életükkel. Rájönnek, hogy lehet máshogy is élni, rájönnek, hogy talán nem is szeretik a gyereküket. Talán arra is rájönnek, hogy ők nem jó szülők, mert hiszen, igazából csúnya nő nincs is, mindenki tud szép lenni, ha hagyják. Minden nőbe bele tud szeretni egy férfi, valaki, akárki, hacsak maga a nő ezt nem akarja.
És felmerül a kérdés: ki is a jó szülő? Aki mindent megad, a legjobb helyekre küldi tanítani a gyerekét? Vagy az, aki kevesebbet foglalkozik talán a gyerekkel, de pontosan így önállóvá tud válni, életképes lesz. Pacsirta gyenge kismadár, soha nem fog kirepülni a fészekből, ott fog meghalni, lányként. Ez az ő tragédiája. Ijas Miklós, a költő, ő pedig sosem lesz elismert, életében körberajongott művész, pedig minden bizonnyal megérdemelné. Ez pedig az ő tragédiája. És egész Sárszegnek van egy nagy-nagy tragédiája, a céltalanság. Ez pedig minden ember tragédiája, aki nem tud felülkerekedni a saját élete céltalanságán.

A hétköznapi, mindig velünk lévő dolgoknak az igazi értékét gyakran akkor fedezzük fel, ha rövidebb vagy hosszabb ideig nélkülözzük azokat.
Néha azonban előfordul, és ez a veszedelmesebb, hogy valaminek, vagy valakinek a hiánya ráébreszt a szörnyű teherre, amit jelenléte okoz. Ha szerencsénk van, e felismerés után képesek vagyunk változtatni. Ha nincs szerencsénk, és lehetetlen a változtatás, az élet minden további napja növekvő keserűség.

Két és félnapos kórházi tartózkodásom idején „faltam fel”. Anno láttam a filmet, most is emlékszem, mennyire eltorzították szegény Nagy Annát, s hogy a kis, eseménytelen filmben milyen nagyot játszottak a „szülők”, Páger Antal és Tolnay Klári.
Szomorú, hogy a szülőknek rá kell jönniük, csúnya és esetlen leányuk kolonc az életükön. s az élet apró örömeinek is csak az ő távollétében képesek örülni.
Szeretem Kosztolányit, de ezt a gunyoros, naturalizmusba hajló stílust nem- ezért nem adtam a regényre teljes pontszámot.
Milyen a film és a könyv összehasonlítva? A film nyilván képszerűbb, szemléletesebb, időnként túlzóbb. Emlékszem pl. egy kis jelenetre, mikor egy „paraszt Apolló” jelenik meg a filmben -egy bővérű, jóvágású fiatal férfi, ha jól rémlik, ő hordár volt. Pacsirta a lugasban ül, hímez valamit, haja előre hull az arcába – szülei pedig szólítják őt ezen a kedves becenéven. A fiatal férfi érdeklődése felébred, majd, mikor meglátja a lány hihetetlenül csúnya, immár felemelt arcát, mélyen megdöbben.
A könyvben ez a fiatalember nem szerepel, de a lugasos jelenet, férfi szereplő nélkül, igen. Sokkal kifejezőbb volt tehát a filmbéli megoldás.
A könyvben sok a – nyilván korabeli élő szereplőkről mintázott – rövid jellemzés, ezekből a kevesebb több lett volna. Túlzott és torz a szülők gyűlölete Czifra Géza iránt, aki nem szabadítja meg őket leányuktól, akire inkább a Holló név illene, nem a Pacsirta (viszont a címadás épp e fonákság miatt jó!)
Taszító és jól jellemző volt a szereplők leírása a regényben, amire a regényben nyilván nem volt szükség ilyen mélységben.
Összességében mélyen szántam mind Pacsirtát, mind a szüleit, amiért nyilvánvalóan így folytatják tovább hazug, szürke kis életüket, a javulás reménye és lehetősége nélkül.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Szívszorító történet egy családról, ahol a megszokás legyőzte az egymás iránti szeretetet.

Mert Kosztolányi.
Mert egyszerű, nyomasztóságában is szép és megindító.
Mert én is voltam kicsit Pacsirta. De megtanultam kibontani a szárnyaimat…

Minél többször olvasok belőle/róla, minél többet beszélünk róla irodalomórán annál jobban tetszik. Mind jobban és jobban sikerül megismerni a szereplőket, az ő érzéseiket, gondolataikat, tragédiájukat, s ezáltal én is mind jobban tudok azonosulni a szereplőkkel. Egyszer egyikkel, egyszer másikkal.
Sokat gondolkodtam azon, ki lehet a hibás abban, hogy idáig fajultak a dolgok. Hogy a szülők szégyellik a lányukat, hogy Pacsirta ellenőrzi, nyomást gyakorol a szüleire, s már-már megcserélődnek a szerepek a családban: Pacsirta a változtatni nem akaró, szigorú szülő, míg Ákos és Antónia a kívül (Pacsirtának) engedelmeskedő, de belül lázadó gyerekek. Arra jutottam, hogy nem lehet konkrétan egy hibást megnevezni, mert így vagy úgy mindannyian hozzájárultak e helyzet kialakulásához.. De talán mégis, Pacsirtának több szerepe van ebben az egészben. Persze, arról nem tehet, hogy csúnya…de Istenem, attól mert valaki csúnya, még lehetnek vannak belső értékei, amelyek sokkal fontosabbak a külsőnél. Persze, az is tény, hogy ha nem jár el sehova, nem ismerkedik meg senkivel, nincs kinek, és hogy megmutassa az ő belső értékeit. S talán itt lőtte el az életét…
Mert olyan nincs, hogy valaki senkinek sem kell, de ahhoz, hogy valakinek kelljen, neki is tennie kell. Neki is meg kellene mozdítani legalább a kisujját…De Pacsirta nem tette…ő csak ült, élte a szürke, egyhangú életét, mindeközben egy falat építve maga köré, egy kemény, vastag betonfalat, amellyel sikeresen elszigetelte magát a külvilágtól. S ezután sajnáltassuk magunkat, mert azt kell.
Ez a regény, ez a fantasztikusan „megkomponált” lélektani regény, és maguk a szereplők ellentétes érzelmeket váltanak ki belőlem. Gyönyörű, ugyanakkor nagyon nyomasztó, és szomorú. Megértem a szülőket, ugyanakkor elítélem őket. Sajnálom és szánom Pacsirtát, ugyanakkor dühös is vagyok rá…szeretem is, és utálom is őt…
Fura.

Kórkép, körkép. Apa, Anya, Pacsirta, Cifra Géza. Középen Kosztolányi ül, és szünet nélkül meséli szánni való hőseit hidegen, könyörtelen távolságtartással, de ugyanakkor tagadhatatlanul stílusosan.
Mintha kanzsúrolni indulnék a párducokkal, de csekély lendületemet is elvesztve, félig telt poharammal, elhagyott székre huppannék, néznék csak körbe fájdalmasan némán, és hallgatnám a kilátástalanul kongó ürességet belül, hogy hát kik ezek? És én?
Magamat, vagy valami mást keresek?
Micsoda mocsok itt és micsoda mocsok a színházban, a kopott díszletek között, mindenütt. Orosz Olga és ők, mindnyájan. Az élet megy a maga útján. Minden, ami hitvány, közönséges, úgy hívják, hogy élet. Nincs és nincs és nincs igazság. Semminek sincs értelme. Minden mindegy.
Kijózanító részegség.

Ez a második Kosztolányi-regényem, és is itt sem tudom megfogalmazni, hogy miért is tetszik ez nekem. De tetszik, határozottan tetszik. Érzem.

Nekem az volt benne a különleges, amilyen ízlésesen és végig hidegvérrel építette fel szépen lassan a szenvedést és családi tragédiát, amit végülis végig eltitkolnak egymás és a világ előtt. Ráadásul emiatt úgy éreztem, hogy én magam jöttem rá mindenre, pedig nem így van. Erre kevesen képesek, Kosztolányi igen.