Nero, a véres költő 86% 170 csillagozás

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Végig untam az egészet, aztán már hánynom is kellett tőle. Egy gyenge jellemű ember labilis idegzettel, kivagyiság hatalommal párosulva és ha Freud lennék azt mondanám „kicsi a farka és kegyetlenkedéssel kompenzál, attól érzi magát valakinek.”. Jó alapanyag a talpnyalók kezei között, akik úgy rángatják, mint egy marionett bábút. Császár és költő? Ugyanmár csak egy szépelgő, puha pöcs, aki nem bír megbirkózni saját magával. Leginkább szánalmas. És a sok költészetről szóló lila hablatty. Hát hogyne.Játszik a gyerek, és nagyon elkényeztetett. Semmi és senki iránt nincs benne tisztelet, még önmaga iránt sem. Főgáz. Az igazi Néró minden borultságával és őrületével együtt sem volt ilyen.
És az írás az alkotójáról is sok mindent elárul. Egyenlőre nem barátkoztunk össze.

Olvasás közben mindvégig az volt az érzésem, hogy tulajdonképpen csak egy pszeudo-történelmi regényt olvasok. Mert ez a Nero nem az a Nero, nem is lehetne az, mert nem egy képre teremtettek. Kosztolányi Nerójának útja a tehetségtelensége miatt frusztrált, életét más értelemmel kitölteni képtelen, hirtelen korlátlan hatalommal megajándékozott lélek válsága, meghasonlása és pusztulása, és nem utolsósorban a szerző jelenének, politikai-írói csatározásainak nem is annyira burkoltan ábrázolt, pesszimista-ironikus rajza. Mint oly sok esetben, ez a történelmi regény is többet mond el saját születésének koráról, és szerzőjéről, mint arról a korról és hősről, melyről látszólag szól. A regény elején megismert finom lelkületű, a szépre érzékeny, empátiára hajlamos szimpatikus fiatalember császárrá való kikiáltása pillanatától, attól a perctől, mikor látszólag mindent megkapott, tulajdonképpen mindent elveszít. Kosztolányi finom lélektani érzékkel vázolja a mások gyilkossága és fondorlatai árán hatalomra jutott, de valójában nem nemesi származású, apa nélkül felnőtt Nero identitásválságát, a mostohaapa halálával bekövetkező iránytűvesztést, a művészetben menekvést és vigaszt kereső dilettáns kudarcát és ennek következményét: a hatalom gátlástalan érvényesítését, a tébolyba forduló erőszakot. Ugyanakkor rávilágít a történelemalakítók erkölcstelen játékára, az állandó szerepjátszásra, a manipulálhatóságra, a mindezek ellen tenni akarók tehetetlenségére és hibáira. Mert akik végül megmenekülnek a véres őrület elől: a középszerűek, hiszen „a középszerűség halhatatlan”.

Nagyon szép nyelvi világa van a regénynek. Gyönyörű szóképeket használ Kosztolányi. (Könyv- és napilap ügyben méltóztattak rám szólni, miszerint tévedni méltóztatom. Én meg méltóztattam a vonatkozó meglátásaimat visszavonással méltatni.)
Egyébként kicsit visszás a Néró-ábrázolása. Érdekes, hogy például Róma felgyújtását csak az ellenpárt cselének állítja be, és egy sort szentel ennek a dolognak.
Fejlődésregényként kiváló. Alcíme lehetne: hatalom, amely szentesíti a dilettantizmust. Ötletesnek tartom, hogy a különböző fejezetcímek által más és más kerül a lineárisan előrehömpölygő sztori középpontjába. Végigolvasva pedig az ember elszomorodik. Ekkora emberi butasággal tán csak nem volt megáldva vagy verve (by Sors keze) Néró.
Nagyon szellemesnek találtam, hogy visszajáró lelkekre „fogta” az elbeszélő a császár becsavarodását.

Igen, ezzel a regényével meggyőzött Kosztolányi arról, hogy epikája épp úgy értékes, mint a lírája – érdekes módon sem az Édes Anna, sem a Pacsirta, sem az Aranysárkány nem tudta ezt nálam elérni. Talán az antik háttértörténetbe bújtatott korfestés, talán az, hogy végig az írás, a költészet, a tehetség titkait kutatja benne, talán az, hogy mindegyre értékesebbnél értékesebb gondolatokra bukkantam, vagy ez mind járult hozzá, hogy töretlen lelkesedéssel olvastam. Úgy mint olvasó, és úgy, mint időnként írogató, folyamatosan magát is elemezgető ember.

Majdnem három éve olvastam először ezt a könyvet, és teljesen mást értettem belőle és máshogy. Érdekes volt visszanézni, mennyi dologra nem nyílt még föl a szemem akkor. Mert ez egy klasszikus ókori tragédia, amelyben annyira otthon érezhetjük magunkat, mint a saját városunkban, a saját időnkben. Nem éppen történelmi regény, inkább időtlen regény, amelyhez Kosztolányi játszó, felnőtt-gyerek képzelete az kétezer év előtti Rómát választotta, hőseiül pedig történelmi személyeket. Persze ezek a történelmi személyek csak nyersanyagul szolgálnak, Dide meg se próbálja olyannak lefesteni őket, amilyenek lehettek – olyanoknak festi őket, amilyeneknek képzeli ésőket. Nem krónikás ő, hanem teremtő – nem ír Neróról, hanem ő maga írja Nerót, őelőtte nem is létezett.

Ennyit arról, milyen varázsos könyv ez, még Kosztolányi művei közt is egyedülálló. Nemhiába dicsérte Thomas Mann már egy évvel a könyv megjelenése után. Humoros, kedvesen beteges, iszonytató és tragikus mű. De azt hinné az ember felületesen nézve, hogy a tragédia Seneca tragédiája, pedig pont hogy nem. Megrázó, felejthetetlen fejezet ez, de én efölé helyezem Nero végét, mert az igazi tragédia az övé. Ő az igazi tragikus hős, hiszen a bölcs nem lehet az, bölcsességéből adódóan. Seneca a követendő példa, Nero a tragikus hős, aki fölött nem lehet pálcát törni, illetve teljes meg-nem-értésre utal, ha valaki mégis megpróbálja. Kosztolányi nem mond ítéletet, ezt Senecára bízza, aki egy életet (az életet) összegzi a végén, és ítéletet mond a költő, a művész fölött is: ő az igazi gonosztevő, mert nincs meg benne a korlátoltság az erkölcshöz és az élethez. A költő olyan, mint a természet: közönyös és harmonikus. Mindkét oldalt látja, az egymásnak látszólag ellentmondó igazságokat, mindkettőt megérti, és mindkettőnek létjogosultságot ad, illetve tudja, hogy azzal, hogy valami létezik, szükségképpen léteznie is kell. És íme, itt van Nero, akit költővé tett, igazi gonosztevővé. Szegény, szerencsétlen Nero!

Nem tudom megfogalmazni mi fogott meg benne ennyire, de tény hogy tetszett.

Kosztolányi legjobb regénye. Felejthetetlen olvasmány.

Nem csoda, hogy Thomas Mann odavolt érte —- én is imádtam! Nagyszerűen bontakozik ki előttünk a dráma, az őrület, és most nem kötöm ezt is Freudhoz, mert mindenki idegeire fogok menni Freuddal egyetemben. Isteni volt, olyan, mint Kosztolányi. Ötből öt!

Furcsa érzéseim és gondolataim vannak ezzel a könyvvel kapcsolatban, miután elolvastam. Egyrészt nem igazán nyerte el a tetszésemet, másrészt meg nem is volt kimondottan unalmas. Igazából olyan semleges hatást tett rám. Talán többet is vártam tőle előzőleg és egy kis csalódást is okozott.
Nem is tudok sokkal többet írni ennél, mert elég közömbös maradt számomra. Ennyi.

na ne már!!! ez most valami hhhúúú de rossz volt.
olvastam azért ezt-azt már Nero-ról, de nekem ez a mű valami nagyon új megközelítés volt. és nem mondanám, hogy túlzottan tetszett .
ez most nem jött át.