Kiadásunk megkísérli a versek keletkezésének, illetve első megjelenésének meghatározását; a dátumot a költemények alatt adjuk. A keltezés megállapításában Paku Imre és Vargha Balázs adataira, Bakos Endre és Hitel Dénes kéziratos bibliográfiáira, különböző folyóiratok repertóriumaira és saját kutatásainkra támaszkodtunk; lehetséges, hogy a további kutatás korábbi közléseket talál majd, s egy-két esetben módosítani-pontosítani fogja keltezéseinket. – Néhány vers keletkezésének idejét nem tudtuk megállapítani. – Ahol maga Kosztolányi megadta a költemény keletkezésének pontos dátumát (olykor helyét is), azt közöljük a vers alatt.
Kosztolányi Dezső összes versei 44 csillagozás
Szereplők népszerűség szerint

Kedvencnek jelölte 8
Most olvassa 6
Várólistán 9
Kívánságlistán 13
Kölcsönkérné 1
Népszerű értékelések
Kosztolányi egy egészen más világ, mint a többi kedvenc költőm. Nem vág fejbe az eszméletlen képzettársításaival, mint József Attila és nem kápráztat el úgy a bravúros verselésével, mint Varró Dani. Számomra ő a legszimpatikusabb, legemberibb költő, akit valaha is olvastam, egyszerűen jó, hogy van nekünk.
Ennyit tudok mondani.
Csodálkozol a kokainistán,
s nem érted?
Gondolkozzál az okain is tán –
s megérted!
Kosztolányi Dezső
Ó Kosztolányi Dezső! Elbűvölt mindig, és elbűvöl a mai napig is. Bárhol, bármikor, bármivel. A legremekebb újságíró, a legemberibb regényíró, a legőszintébb kritikus, a legalaposabb nyelvész, a legvidámabb művész, és a legmegértőbb költő egy személyben. Mindig rajongtam érte, mindig, emlékszem. Gyönyörűen bánik a szavakkal, színekkel, szívekkel. Ő talán tudta a titkát, hogyan lehetne megváltoztatni az életet. Akárhogy is, a legkedvencebb költőm marad, a legigazibb szerelmem.
első számú kedvenceim között tartom Kosztolányi Dezsőt számon, egyike a legbámulatosabb rímelőknek.
Népszerű idézetek
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?
Mérgek litániája
Mind szeretem. A titkos zűrzavarban
csendben susognak hozzám, mint a sír.
Oly egyszerűen, gazdagon, ragyogva,
akár a gyémánt, a rubin s zafir.
Az ópium volt első ideálom,
az álom, az én altató arám,
csak rám lehell és az enyém, mi drága,
enyém lesz Kína, Tibet és Japán.
Lihegve néztem ódon patikában
az atropin megcsillanó levét.
Bús kedvesünk szemébe álmokat lop,
s sötét szeme az éjnél feketébb.
Szeretem a tápláló s gyilkos arzént,
mert vézna arcunk tőle gömbölyül,
és éltető rózsás lehelletére
az élet és a halál leng körül.
Fejfájasztó homályos délutánon
az antipyrin-hez esedezünk.
Egy perc s fejünk a semmiségbe törpül,
és óriási lesz pici kezünk.
A koffein komoly, nyugodt barátunk,
mélységek kútja, bölcsek itala.
A veronál vén gyermekek dadája,
a morfium az örök éjszaka.
A nikotin zavart füstfellegében
keleti lázak fátyola remeg.
Az alkohol gyógyítja életünket,
ezt a fekélyes, óriás-sebet.
Hogy integetnek, hívnak és üzennek,
ha bánatoktól bong a beteg éj:
az éjjeliszekrényünkön alusznak,
és hallgatásuk is zokog, zenél.
Simák, szelídek s szörnyű gyilkosok mind,
olyan kicsik és mégis oly nagyok.
Oly mozdulatlanok. S faló ölükben
egy túlvilági lángvihar ragyog.
Mind szeretem. És ők is mind szeretnek.
Komor nevük imába foglalom.
Rettegve, félve rejtem el a titkuk,
mint átkomat és örök bánatom.
Mák (1916)
Reggeli áldás
Most kávé kellene. Pillés és enyhe kávé
és egy nyugalmas, fekete szivar.
Hogy oly lázzal, mely ezer éjszakáé,
azt mondjam a kelő reggelnek: ávé,
az ébredés lázadt szavaival.
Künn köd. Regényes, reggeli roráté.
Itt benn a gyertya olyan halovány.
Fakó fal. Álmos ágyak. Örökös csönd.
Egy keltőóra, amely felcsörömpölt,
s most süketen vár és ver tétován,
hogy beleborzong fűtetlen szobám.
Ver a szivem… Órám is egyre ver még.
És fojtogatja torkom az öröm.
Micsoda ez a régi-régi emlék?
Dalolni és sikoltani szeretnék,
és szállani a hajnali ködön.
Csiklandja mellemet, oly édesen tép,
mint bús gyerekkorom emlékei,
hogy álmosan gondoltam még az éjre,
s petyhüdt arcom a mosdó vize érte,
s szaladtam volna ki, a ködbe ki,
a nagy megindulást köszönteni.
Még nincsen itt. De jön. Hajrá a reggel.
Még csupa folt és csupa sejtelem.
Nyomott szivem hozsannázva remeg fel,
füstöl az út gyászkandeláberekkel,
és holt magány kong árva tereken.
Ilyen magányt nem látott soha ember,
ez a magány csak énvelem rokon.
Gázlámpasor virraszt kihalt utaknál,
az éj mellett ravatalgyertya barnál,
így megyek az ájult fővároson,
s utolsó álmát félve meglopom.
Fekete bársonyok közt éji pompa.
Oly nesztelen, oly csendes és kopár,
a kórházakba lámpa leng lobogva,
virrasztó lángok távol ablakokba,
és éji fényük fájón folydogál.
Félő kaszárnyák bújnak össze sorba
mik éjjel is úgy álltak az uton,
és szundikálnak, lomha, furcsa szörnyek,
dermedt nyakuk sután előre görbed,
kínos vonaglás reszket álmukon…
De itt a reggel, én, csak én tudom.
Egy bérkocsin rohanok most elébe,
lihegve lesem, merre érkezik.
Külvárosokba bújok fázva-félve,
és belenézek szürkülő szemébe,
megcsókolom didergő térdeit.
Jaj, merre jön? jaj, az utamba tér-e?
Itt már az éjjel fátyola szakad.
Fáradt leányok, éjjeli pincérek,
ődöngő korhelyek, kik hazatérnek,
a percenő fényt várom sápatag,
nehézszagú, sötét tetők alatt.
A szívemet széttépem száz darabra,
s az ébredőknek mind odavetem.
Az első villamos robog, hozsanna,
egy kiscseléd lámpát gyújt a magasba,
s zöld fénybe motoz az emeleten.
Áldott, aki a reggelt nékem adja,
áldottak e bús, fáradt emberek,
kik élnek és hozzámhajolva lágyan,
szelíd kezekkel hűtik éji lázam,
áldottak az alvók, a csendesek,
s áldottak, akik menni kezdenek.
Áldottak ők. Áldott, ezerszer áldott
e decemberi deres virradat,
mely most szivembe, ahol minden átok,
világot gyújt és nyújt egy jégvirágot,
nekem, kinek már semmi sem maradt.
Áldott mindenki, zokogok, kiáltok
a tiszta lázak zengő reggelén,
áldott a szívdobogtató és szürke hajnal,
mely most megindul sejtető robajjal,
éj nap között, így még egész enyém,
s áldott a föld és áldott legyek én.
A hosszú, hosszú, hosszú éjszakán
ágyamra ül fásultan a magány,
és rámtekint és nézdeli magát,
és fésüli hosszú, hosszú haját.
Ez itt a keserű s ez itt az édes,
ez a fekete és ez a fehér,
ez a nyugalom, s a láz is, hogy égess,
ez itt a méreg és ez a kenyér.
Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most
15. Októberi táj
Piros levéltől vérző venyigék.
A sárga csöndbe lázas vallomások.
Szavak. Kiáltó, lángoló igék.
Negyven pillanatkép
Hagyjatok szaladni még,
tündérekbe hinni,
fehér csészéből szelíden
fehér tejet inni.
A szegény kisgyermek panaszai
Én öngyilkos leszek…
mondom kesergőn.
Csak nézzen rám valaki görbe szemmel,
úgy felkötöm magam a városerdőn,
vagy revolverrel, mint sok más nagyember.
Akkor aztán sírhatnak miattam,
leragadt szemmel, sárgán, mélyen alszom,
rózsák között, kék fátyolokban arcom,
s ha hívnak is, nem szólok sohatöbbé.
Az ostorom, csigám örökli öcskös,
a bélyegkönyvet valami közömbös,
a kisszínházam a kicsi hugom,
vagy egy parasztfiúcska, mit tudom.
Úgy elmegyek, hogy aztán sose látnak.
Csak kiskabátom kérdi reggel: hol van?
Úgy itt hagyom ezt az egész világot,
amelybe annyit, ah annyit csalódtam.
„Szegény fiú” mondják majd hangtalan,
„egy pici angyal felrepült az égbe”,
s egyszerre roppant sajnálom magam,
s én is szepegve suttogom: "Szegényke"…


















































