Esti Kornél kalandjai 91% 54 csillagozás

Sárgát és pirosat ittunk összevissza, zöldet is, mindenféle vad szeszeket – kezdte Esti Kornél. – Egész éjjel üvöltöttünk. Hajnali négy óra felé cihelődtek a cimborák. Künn csöpörgött a fekete januári eső.

Sakálok

Embertársainkat fokozatosan, kíméletesen kell hozzáedzeni ahhoz a tényhez, hogy élünk. Mindnyájan így tettünk valamikor. Hányszor kiküldtek bennünket a gyerekszobába, hányszor keresztülnéztek rajtunk fiatal korunkban, hányszor kérdezték később is gyanakodva, mikor egy társaságba toppantunk, hogy „kicsoda ez az új alak?”, míg nagy nehezen tudomásul vettek. (…) De ha kitartunk, és azért sem engedünk, végül mégiscsak megtűrnek bennünket a körükben, nem azért, mintha túlságosan szeretnének, de azért, mert már megszokták, beletörődtek abba, hogy mi is vagyunk.

62. oldal

Mindnyájan csak egy-két évtizedig élünk igazán, életünk első évtizedeiben. Akkor rakódnak lelkünkbe a kincsek, mély rétegekben. Ezeket egy életen át se tudjuk kibányászni.

Barkochba

Csak az él, aki minden pillanatban kész a halálra. Aki elkészült a halálra, az elkészült az életre is.

– Melyik ember cserélne a másikkal? – kérdezte Esti. – Szamárság. Ezt csak úgy mondogatják. De ha komolyan rákerülne a sor, és igazán ki kellene bújniok a bőrükből, nem tennék meg.
Még a púpos, vén koldus se. Az se cserélne senkivel. Még az ifjú, délceg királlyal se.
– Mivel magyarázod ezt?
– Azzal, hogy akkor ők nem volnának ők. Márpedig az emberek mindent csak maguknak óhajtanak. Ha más ember életét élném abban az új életben, akkor nem én élnék.

Bevallom, az ő [nők] hazugságukat sokszor úgy tudom bámulni, a lenge könnyedségük, arányosságuk, leheletfinom árnyalatuk miatt, mint egy költeményt. Tökéletesek a maguk nemében. Nekünk eredeti és bátor rendszerünk van. őnekik gyakorlatuk, mely évezredekre nyúlik vissza. Mi lehetünk ezen a téren többé-kevésbé tehetséges műkedvelők és tudósok is. De ők a mesterek, a művészek, a költők.

Hazugság

Jó volna még élni egy darabig.

Az utolsó fölolvasás

Mit teszünk? Elfordítjuk fejünket, és csöndesen röhögünk. Hitványság ez, elismerem. Hiszen annak, amit mond, ha egy kissé túlzott is, mindig van némi alapja. Aztán esztelenség is. Hajdan könnyeztünk a kis nyomorán, később is lótottunk-futottunk az érdekében, csak most hagyjuk el, pedig most érdemelne legtöbb részvétet és segítséget. De hát ilyen az ember. Arányérzékünk nem tudja elviselni azt, ami mértéktelen. Egy ponton túl a szenvedés is nevetségessé válik. Az unhappy end éppoly valószínűtlen lehet, mint a happy end. Ha a szomorújáték hőse az ötödik felvonás végén meghal, sírunk, ha ketten, hárman vagy öten halnak meg, zokogunk, de ha már a hírnök, az első és második szolga, az ügyelő, a súgó, a díszletező és tűzoltó is meghal, azon csak nevetünk. Sajnos, az életben is előfordulnak ilyen szomorújátékok. Ezek se találnak több hitelre.

A csók rejtélyét érezte. Amikor az emberek a kétségbeeséstől és vágytól tehetetlenek, s a beszéd már mit sem ér, csak ezzel érintkezhetnek, a leheletük egybekeverésével. Így igyekeznek egymásba szállni, a mélybe, ahol talán majd megtalálják mindennek az értelmét és magyarázatát.

Minden nagyvárosnak megvan a maga jellegzetes szaga.
Budapestnek pótkávészaga van, Bécsnek süteményszaga, Berlinnek füstszaga, Varsónak égettcukorszaga, Madridnak csokoládészaga, Brüsszelnek vaníliaszaga, Londonnak faggyúszaga, Párizsnak azonban olvasztottvajszaga volt. Ezt nem állhatta.

Cseregdi Bandi Párizsban, 1910-ben