Édes Anna 82% 1044 csillagozás

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Ebbe a regénybe Kosztolányi beleöntötte az összes mindenséget, amit csak tudott. Előjön szinte minden témája: a gyerekek(Bandika), az utcalányok, a „mérgek” (koffeintől az alkoholig), van történelem is benne, magyarság, mint olyan, politika (avagy az mekkora baromság), a nyelv kérdése is, van egy felületes, bohém alakunk is, Patikárius Jancsi, akiben minden bizonnyal benne lakozik a fiatal Kosztolányi, egyfajta előképe így Esti Kornélnak, van itt egy hisztérikánk, Vizyné (micsoda jellemábrázolás!), egy állati szintre süllyedt, szerencsétlen leányunk, Anna, akit már 16 évesen szolgálni küldenek, anyja meghalt, apja nem nagyon törődik vele (számító parasztember, sok ész, kevés szív), és abban az időben, életének azon szakában, amikor kifejlődhetne benne valami jellem, csak dolgozik, dolgozik, mások kedvét lesi, elfelejt ember lenni, és végül már azt se tudja, hogy mi az. Annyira lesüllyed az állati szintre, hogy megöli a gazdáit is. Valljuk be, megérdemelték.

Zseniális mozzanatok vannak ebben a könyvben: ahogy a gyilkosság pillanatában Vizyné szinte magához öleli Annát… hiába, élete értelme nem más volt, mint a „tökéletes cseléd”, és ez Anna. Az igaz, neki is hányatott sorsa van, nem irigylendő az élete: meghalt az egyetlen kislánya, a férje elhidegült tőle, megcsalja fűvel-fával… egy igazi barátja sincs, nem él igazán lelki életet, társaságit is csak nagy ritkán, azt is csak kényszerből. Kölcsönön függésbe kerül Annával, mintha rászoknánk valami kellemes drogra, aztán a drog is ránkszokna… (He?)

Különlegesség, hogy itt Kosztolányi az irodalmat is jellemzésre használja, méghozzá negatív jellemzésre, mindkétszer felületességet akar kifejezni vele: Jancsi az Így írtok ti elnyűtt példányát hordja magával, bár a kiparodizált írók közül egyet sem ismer (és egy gyorstalpaló angol nyelvkönyvet), Moviszterné pedig, a léha doktorné, Ady-verseket szaval. Köztudott, mennyire rossz viszonyban volt Dide és Ady, bár talán el van kicsit túlozva a dolog, nem voltak igazán ellenségek, Kosztolányiék a halála előtt többször meglátogatták a talán túl sokra tartott költőt, és Desiré többször írt róla pozitívan, mint a magyar irodalom fontos alakjáról. (A Toll-ban megjelent dühös kritikát inkább felejtsük el.) Karinthy meg a legjobb barátja volt. Képzelem, milyen mosollyal írhatta le ezeket a sorokat Dide, közben arra gondolva, hogy mit fog ehhez szólni a Frici…

Aztán ott van a drága jó Moviszter doktor, a sztoikus bölcs. Aki nem sok vizet zavar, ott van, de csak úgy, mint valami ajándékba kapott haszontalanság, amit ha az ajándékozó elment tőlünk, azon nyomban kidobunk… Mégis ide tartozik, látja az egész életet, ő lát az összes szereplő közül (még a végén megjelenő Kosztolányinál is jobban) a legtisztábban, és pont ezért tudja: semmi értelme közbeavatkoznia. Annyira bölcs, hogy tudja, hallgatni tényleg arany. Mit jártassa a száját, ha úgysincs értelme? Látja az élet céltalanságát, hogy a sorsunk véletlenek mentén halad, nincs előre elrendelt útvonal, minden másodpercünk meghatározza a következőt, és mi ezt észre se vesszük, csak megyünk, megyünk, megyünk… remélhetőleg valami jó felé, a boldogságba… Mindenesetre a halálba. Az a végállomás, a sokféle útnak mindig ez a vége. Hogy addig ki hogyan tölti el a drága időt, az a saját dolga.

Még ezernyi gondolatom lenne, de ha mindet leírnám, hosszabb lenne talán, mint a könyv, az meg igazán hülyén nézne ki. Szóval az idő eltöltésének egyik ajánlott módja elolvasni az Édes Annát. „A csúcson kell abbahagyni!”, mondta valami nagyon okos ember, és hát Kosztolányi ott is hagyta abba, a magyar irodalom egyik leg…jobb (ez mindent kifejez) regénye után többé nem nyúlt ehhez a nagyepikai izéhez, de persze az is lehet, hogy csak megunta a hosszú hónapokig tartó munkával járó stresszt. Igazán meg tudom érteni.

Számomra ez is egy volt a pótolandó kötelezők közül. Amikor ilyesmit olvasok, mindig meg szoktam kérdezni a férjemet – aki velem ellentétben, itt nőtt föl, itt járt iskolába, majd tanított magyar irodalmat – hogy hány évesen, melyik osztályban olvassák a gyerkőcök az adott könyvet. Majd ez alapján próbálom elképzelni, hogy, ha nekem is kötelező olvasmány lett volna, akkor abban a korban én vajon hogyan viszonyultam volna hozzá, mit gondoltam volna róla, élvezet lett volna olvasni vagy kínszenvedés… Érdekes játék egyszerre kétféle módon szemlélni egy könyvet: a mostani és a múltbéli énemmel.
Ez a könyv biztos lekötött volna kamaszként is úgy, ahogy most is. Akkor talán meglepődtem volna a végkifejleten, minden bizonnyal nem számítottam volna arra, hogy a történet ezt a fordulatot veszi; most persze többé-kevésbé gyakorlott olvasóként sejtettem, hogy valami tragikum rejlik benne, meg valahol el is vártam, hogy Anna valahogy, valamilyen végzetes módon meghazudtolja az „Édes” nevet. A szereplők hihetetlenül elevennek hatottak, talán azért is mert hangos könyvben „olvastam” és a felolvasó nagyon jól interpretálta mindegyiket, olyannyira, hogy sokszor majdnem olyan élmény volt hallgatni, mintha egy színházi előadást néztem volna. Ilyen precízen, ilyen erőteljes körvonalakkal megrajzolt karakterekkel ritkán találkoztam eddigi olvasmányaim során. Nem (csak) arról van szó, hogy ezek nagyon jól megalkotott szereplők, hanem, hogy olyan érzést keltettek bennem, mintha egy fénykép sorozatot néztem volna: mindegyik képen a háttérben szintén nagyon elevenen és jól kivehetően végigvonul a kor történelme, az akkori társadalmi berendezkedés minden jellegzetességével és mozzanatával; de az előtérben mintegy ennek a háttérnek a szubsztanciájaként kiemelkednek sokkal élesebben és kirívóbban a regény szereplői. Kiüvöltenek a könyvből, hangosan és egyenesen bele a szemünkbe, a tudatunkba. Én bizony hangosan visszaüvöltöttem Vizyné egyik másik megnyilvánulásán, bár kicsit zavart, hogy nem tudok a szemébe nézni és nem látom, hogy eljut-e a tudatáig, amit mondok neki. A doktort imádtam, minden mondatát (szintén hangosan) helyeseltem. Annát noszogattam volna, hogy legyen bátrabb, határozottabb, ne engedjen, ne… újra és újra, vagy meneküljön, mindegy, csak ne tűrjön, mert azt rossz látni, hallani, tudni… tudatosítani. Ott voltam velük, közöttük, beleszóltam a beszélgetéseikbe, kommentáltam a gondolataikat, vitáztam és érveltem.

Majd a végén Anna belesűrítette mindezt, amit velük együtt átéltem, átgondoltam és átéreztem, egyetlen gesztusba, egy tettbe, ami végül is summázta minden szereplő életét és egyúttal a kor társadalmi konfliktusának a lényegét.

Függöny le, szereplők el. Taps helyett: csend. Talán így tisztán halható mindenki számára Moviszter/Kosztolányi szava:

humanizmus…

irgalmasság…

Édes Anna örök lelki társam, kívánok neked minden jót és szépet innen a távolból, remélem egészségben talál ez a levél az uraságék hol bánnak veled, tudom te nem fogsz elfutni a munka elöl de vigyáz agyon ne dolgozd magad mert nem ér annyit az egész.
Sok nevetést és boldog életet kívánok.
csillagka

Sajnos Anna sosem kapott se ilyen levelet, se szeretettet, csúnya könyv tele valós problémákkal az emberről, a fölé és alárendeltségről, a munkáról és a munka becsületéről.
Feledhetetlen élmény volt jó sok tanulsággal, azt hiszem megint kaptam jó adag gondolkozni valót, kötelező mű .

Úgy voltam vele én is, ahogy Czine Mihály írja a példányom Utószavában:
„ Édes Anna kettős gyilkosságát többen "túlságosan kihegyezettnek” érezték. Talán lehetett volna többet megmutatni az apróbb bántalmakból, a tudat alá szorított sérelmekből, amelyek a gyilkossághoz vezettek (..). "

De aztán felszólalt Moviszter doktor (és megjelent Kosztolányi) …

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Nem értem, mit nem lehetett Annán érteni. Az ember egy darabig csendben tűr, aztán szakad a cérna.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Anna, túl jó voltál erre a világra, és ez lett a veszted. Ki tanította volna meg neked, hogy állj ki magad mellett, hogy védd meg a jogaid? A családod ide-oda rángatott, és te rémülten, értetlenül hagytál mindent, nehogy megharagudjanak rád. Dehogy mertél arra gondolni, hogy neked is lehetne szavad. Aztán Vizyné is épp így uralkodott feletted, és te szótlanul engedelmeskedtél neki. Szerettél volna házasságba menekülni, hogy önmagad maradhass, de nem mertél ellenszegülni a nagyságos asszonynak.
Ki tanította volna meg neked, hogy milyenek a bohém férfiak? Senki nem próbált anyád helyett anyád lenni. Te csak a szeretetben hittél: szeretted Bandikát, aztán megszeretted Jancsit is. Ki figyelmeztetett volna, hogy védd magad, hogy az emberek hazudnak?
Te azt hitted, hogy csak jónak kell lenni ahhoz, hogy boldog lehess. Nem tudtad, hogy a jókat leigázzák, tönkreteszik. Egy másik világban talán boldog lehettél volna. De ez a romlott világ felőrölt téged. Sajnállak.

Összességében elmondható az Édes Annáról, hogy egy árnyalt társadalomkritikaként sokkal jobban megállná a helyét, mintsem lélektani regényként, mert abban alul marad a nemzetközi mezőnytől, és különben is több sebből vérzik. De viszont, a trianoni békeszerződés előtti sokk, és a nyugati fejlődés reményében fürdő magyar középosztálybeli társadalmat remekül bemutatja Kosztolányi a regényében, valamint azt, hogy mi magyarok mennyire képesek vagyunk elferdíteni egy már több évtizede kialakult társadalmi berendezkedést, a tapasztalatlanságunk és lemaradásunk miatt. Bevallom, néha a regény olvasása közben hányingerem volt mind Patikárius Jancsitól, mind pedig az egész magyar néptől. De hát, ez lenne a lényege egy regénynek nem, hogy gondolatokat és érzéseket keltsen bennünk, nemdebár? Még ha a Nyugati prózaírók még mindig nem a szívem csücskei. De folytatom az ismerkedést, hátha valaki nagyon megtetszik. Talán Karinthy, vagy Babits.

Értékelés: 7/10
(Később blogban)

Gazdag úri család éli beszűkült életét, kiváltképp a feleségnek fontos az úri lét egyik jelképe a cseléd. (ma pestiesen úgy mondanák cselédfetisiszta volt;). Ide hozzák Édes Annát szolgálni. Lassan, de biztosan torzul el a személyisége a tőle elvárt szerepek között, amire rásegít a szerelmi kihasználtsága is.
Megöli a gazdáit, de maga sem tudja megokolni. Egyedül az öreg doki látja át, hogy a mérhetetlen embertelenség és kiszolgáltatottság miatti lélekrombolás vezetett ide. Na de ez kit érdekel ugye.

Kötelező olvasmányhoz képest nem is rossz!

Tökéletes:) Először olvastam, majd láttam színházban is, utána újraolvastam. Megunhatatlan. Minden van benne, ami kellhet egy regénybe: szerelem, dráma, embreség, lélekelmzés, vér, társadalomkritika, mindez Kosztolányisan:) jó könyv:)