Miért ​távolodnak a dolgok? 78% 71 csillagozás

Ez a könyv nem keresi az olvasó tetszését. Nem operál erőszakos cselekménybetoldásokkal a figyelem fenntartása érdekében: nincsenek benne néger gyermekpopókat kéjes nyifogással ütlegelő pedagógusok, vagy fejeket véletlenül letépő ventillátorok, mint egyes pályatársaknál. Kollár-Klemencz még azt is elkerüli, hogy mélyszegénységbe ágyazza elbeszéléseit, vagy (akár indokolt, akár indokolatlan) mentális betegségekkel verje meg a kulcsfigurákat. Helyette van egy kifejezetten kompomisszummentes, lassú cselekményvezetés: egy kakukkos óra megvásárlása, egy disznóvágás, vagy vágyakozás egy tanya után, szinte csupa olyasmi, amit akár „semmi”-ként is meghatározhatnánk. Az egyetlen, ami összeköti őket, a főszereplő, Toszka személye, akiben a világhoz bizalmatlansággal és bizonytalansággal forduló embert ismerhetünk meg, ám aki mindazonáltal szeretne több bizalmat és kevesebb bizonytalanságot tudni magáénak*. Mindez szép és nyugodt történeteket eredményez, és azt vettem észre, hogy minél előrébb tartok a kötetben, annál jobban tetszik – ez talán a ritmus elfogadásával van kapcsolatban. Nagyon eredeti, nagyon üdítő próza. Kifejezetten erénye, hogy lassú. Mert ha távolodnak a dolgok, legalább lassan távolodjanak.

* Engem elég nehezen lehetne meggyőzni arról, hogy ezek a novellák nem konkrétan Kollár-Klemenczről szólnak. (Még magának Kollár-Klemencznek se feltétlenül hinném el ezt.) Ami amúgy felvet egy érdekes kérdést: hogyan tovább? Ki lehet-e törni abból, hogy a saját főszereplőnk legyünk? Remélem, a következő kötetek megadják majd erre a választ.

A borzalmas borító ellenére szerettem.
Jó, eleinte úgy voltam vele, hogy azért helló, lehetne ezt jobban is, kicsit szigorúbban is, de amikor szigorúbbak lettek a szövegek, akkor meg nagyon is húsba vágtak.
Nem egyenletes színvonalúak az írások, én az első kis novellát talán ki is hagytam volna, de lehet, hogy kedvenc, mit tudom én, mindegy is, szerethető szövegek, szerethetően béna, kapcsolati anorexiás (ezt úgy loptam, de köszi Kriszta) karakterekkel, kecskékkel, disznókkal, traktorokkal, kutyákkal, néha van bennük nő is, csak abban nincs túl sok köszönet.
Az elbeszélések állandó karaktere Toszka, akiről az elbeszélő mesél egyes szám harmadik személyben. Mindenféléket, de többnyire elég őszintén arról, hogy szarul éli meg a napjait, meg keresi a helyét. Hogy miért pont Toszka, arra nem emlékszem vagy nem volt róla szó.
Az alcím – Új természetleírások, nem ad túl sok fogódzót, és nem is nagyon értem. Mondjuk van benne erdő, meg mittudomén, tanyák, sok szalonna, hacsak ezért nem. De inkább az emberi természetről szól. Meg a férfi természetéről, ami ilyen magyarosan sérült macsó.
Amolyan férfikönyv, azt hiszem, egy érzékeny és elég magányos pali könyve. Kistehén mondjuk nincs benne, de melankolikus annál több.
Tök jó lenne, ha Kollár-Klemecz László írna olyan novellákat, amik egyes szám első személyben vannak, vagy esetleg egy szép kényelmes regényt (legyen benne kutya persze, meg kecskék) egy olyan karakterrel, akit nem akarok feltétlenül a szerzővel azonosítani. Ezt persze csak mondom. Meg azt is, hogy ezt a borítót valaki gyorsan cserélje le.

Menni fog az írás jobban is neki. :) Én is élnék a természet lágy ölén, de pont nem úgy néz ki, hogy arrafelé mennénk. Igaz, éltem tanyán, de nem így. Ismerős érzéseket keltett bennem, többnyire jókat. Megnéztem a vele készült interjút is, a zenéjét nem annyira ismerem, de a szövegek jók, azokat most elolvastam. Írjon még, én azt mondom.

Hogy ez novellafüzér lenne, laza szerkesztésű regény? Hogy nem számít?
Dehogynem. A többi értékelés nem véletlenül küzd a szöveg monotóniájával, ellaposodásával, hogy „mindenféle össze van itt hordva”. Az ok egyszerű: rosszul adták a kezükbe a könyvet.
Ez egy napló.
Aki írt és olvasott naplót, az tisztában van vele, hogy ez nem egyvégtében műfaj. Sőt ez a leginkább csipegetős műfaj. Főleg azért, mert az elsődleges célja nem a szórakoztatás, hanem az ábrázolás, rögzítés. Önmagunkat viszont nem tudjuk mozaikszerűen, tehát változatosan megörökíteni. Az csak egyben megy. Az egyéniség rögzítése mindig cseppben a tenger jellegű. A szerző így csepegteti, csepegteti – először jól esik, ahogy arcunkat felfrissíti, aztán viszont már kezd zavaró lenni, míg végül teljesen idegesítővé válik.
Pedig ez a jó korban lévő fehér férfi éppen az, akit minden pozitív diszkrimináció kihagy. Korunk legszerencsétlenebb alakja, akitől mindenkit próbál megvédeni a politikai korrektség, akinek következésképpen egyedül kell boldogulnia. Akkor is, amikor besokall, elege lesz, kiveti magából a nagybetűs, vagy csak ő száll le a nagybetűs hátaslováról. És aztán elképzeli, hogy lehet ezt máshogy is csinálni. Viszont akkor meg hideg van, meg mindenféle kényelmetlenségek. Nagyjából ennyi.
Ha a szerzői szándék is be merte volna ismerni, hogy ez egy napló, akkor persze még jobban trükközhetett volna az E3-as elbeszéléssel. Saját énjének és a kosztaságnak a távolságával. De gondolom, fontosabb volt számára a természetleírások vetület. Ami azért megfontolandó. Hogy akkor talán az alfahímeknek ideje lenne szerénynek lenniük végre… A természet nem annyira lágy ölére megtérni, ott idegenvezetősködni. A nőket vinni a disznóölésre. Miközben mindenki a férfi (még nem egészen) megüresedett társadalmi helyére tör a világban, addig ő már egy lépéssel előrébb van?

– Mit miért? mert ez a természete, nem?

    Ó, hát tényleg, nem kellene Hubble Balázs módjára, egyébiránt meg kémlelőn haj-hepajozva és offtopikot indukálva egy költőinek szánt kérdést ilyenformán fölnagyítanom. Mert nem! Talán szerencsésebb volna a jól ismert Rousseau -i csatakiáltással kirukkolnom a könyv kapcsán, de azt megteszi nekem fű alatt az urbánuson hétszilvafás KáKáeL. Tudni illik, megkínált, és akkor most rá is gyújtok, hogy aszongya: „Ha valami rosszat érzel, / Ha valami fáj, / Ha valami rosszat érzel, / Csak kiabálj!”

    Ó, nem erről van szó. Rémes, ha az ember nem tud a modorosságaiból kilépni, és mindegyre csak még mélyebbre húzza egy-egy kitörésre irányuló szándék! :s Nem tehetek róla, mivelhogy engemet ezzel a novellás kötettel impulzusok érnek és körülfolyások tartanak. Magamba fordultan meztelenül, és a költő után szabadon, vagyis védekezésképpen még csak annyit mondok tehát, hogy „műértékeléseimnek” elsősorban végső soron én tudok csak a hőse lenni! – Hiába is tennék le ide bármiféle légből kapott kitételt valamely valótlan személyről, hisz rögtön kilógna a takaró alól a túlnyújtott lóláb! :)

    Ennek értelmében, és befejezésül már alig neszezve le is rakom ide summázatomat: hibái ellenére is egészen jó ez az elsőkönyves jelenlét. Csekély jelentőséggel bír, de Nekem tetszik, minthogy minden más is, amit Kollár-Klemencz László művel. (Neh, mindig az ó, meg a zalfa.)

Hát itt volna a Kistehén, itt ül a fa(rakás) tetején. A lábát lógatja és szövegel.
És hát ez volna az a ráérős történetmesélés, ami nekem a gyengém. Valahol a napló és a kispróza határán elkövetett szómenés. Úgy értem, hogy az egyik szavát a másikba öltve halad azért, ha mindegyik darabot össze is lehetne foglalni egy mondatba akár. Ott van pl. az egyik kedvencem. A Kandisznó címmel ellátott. Az volt, hogy Toszka egyszer elment Kristóffal Nógrádba egy kanért. Ennyi. Harminckét oldal lett végül, mert jó messziről kell kezdeni a dolgokat elmagyarázni, hogy mindenki mindent jól értsen. Meg hogy mindent és mindenkit jól el lehessen képzelni. (Mondjuk Kristófot amúgy is könnyű, mert szerepelt ő is a Propagandában, de amíg ezt nem tudtam, addig sem volt nehéz. Toszka meg nyilvánvalóan a szerző maga.) Szóval mindenféle össze van itt hordva, túl messzire nem jut, de jókat mond, gyakran vicceseket, és emlékeztet, hogyan lehet(ne) lassítani egy kicsit.
Itt az a Propaganda: https://www.youtube.com/watch…
Azt most nem sorolom, hogy mely szerzők vettek ebben a műfajban mostanában hasonlóképpen a lábamról le.

Legelőször az jutott eszembe róla, hogy Toszka olyan életet akar, mint amihez Kicsibácsi és Kicsinéni nagyon ért: egyszerűt, természeteset, elengedőset, magunkon kuncogósat, de valahogy nem sikerül neki, mert csak azt tudja, hogy mi kell hozzá (ló, kecske, bőrmellény, traktor), de hogy hogyan kell élni azt az életet, azt nem tudja. (És aztán van is benne Kicsibácsi!) Erre még a könyv végéig sem jön rá, azt hiszem, mert a gondok nem fogynak el akkor sem, amikor meglesz a tanya, mert iszonyat sok meló van vele, és nem érnek rá élni. Pedig gyereket is szeretnének, de helyette alkoholista haverokat kell pátyolgatni. Tök jól írja le különben ezeket a dolgokat KKL, a stílusa nagyon bejött, de vártam volna, hogy jobban lekerekítse azt az ívet az utolsó két-három novella, amit az előtte levőkben felrajzolódni véltem. Kristóf és Janika alakja különösen is jól van megrajzolva szerintem, talán jobban, mint maga Toszka.
Még a Marcovaldo is eszembe jutott róla, abban is ez a kétségbeesett próbálkozás ment, hogy az ember valahogy kapcsolódjon a természethez, ami aztán sose sikerül.

Amikor először hallottam Toszka és a vízhordó lány történetét (egy Rájátszás koncerten olvasta fel KKL), már akkor eldöntöttem,hogy ha ez írott verzióban megjelenik, akkor ez nekem kell.
Ott és akkor úgy éreztem, hogy ha minden szöveg/novella/iromány ilyen stílusú lesz benne, akkor nagy-nagy kedvencem lesz a könyv. Végig olvasva, nem lett kedvenc, a többi novella -szerintem- teljesen más stílusú, de igazi KKL! legalábbis amilyennek én képzelem KKL-t Minden íráson átsüt Toszka (és KKL) természet-, állat- és emberszeretete is; és az, hogy annyi mindent szeretne elmondani, megmutatni…hogy bevallom, olykor elveszítettem a fonalat, és egymáshoz nem illőnek éreztem a bekezdések egymás utánját. Ezért a félcsillag levonás.

„Ne keresd a mű mögött az írót!” – kaptam meg én is a tanácsot, de valahogy sikerült nem megfogadnom. Igenis meg tudok örülni egy-egy jó embernek (az írók közül is). Kollár-Klemencz írása nem tökéletes mű, mégis (s talán pont a hibáival együtt) számomra kedves és sokatmondó, írója akár barátom is lehetne. Garaczi „Wünsch híd”-jának olvasása közben éreztem utoljára hasonlót. Mert a nagyotmondás, a mindenáron való röhögtetés vagy épp az eszement világvége-hirdetések helyett jólesik a felfedett bizonytalanságokban megtalálni a közös eredőt. – …és akkor talán nem is távolodnak, hanem épp közelednek a dolgok.

Még csak az elején jártam, amikor elolvastam a MaNcs egyhasábnyi kritikáját, ami iszonyúan lehúzta, és akkor megsértődtem. Nem Toszkára, hanem a MaNcs-ra (amúgy is gyakran kihúzza nálam a gyufát egy ideje), mert nekem az eleje éppen nagyon tetszett, nagyon jól hozta a világból kivonulós, marcona figurát, a természet gyermekét, és imádtam a tájleírásokat is, meg a disznóvágást, meg minden vidéki pillanatát. Hiányoznak azok néha itt a harmadik emeleten.
Szó, ami szó, a végére aztán tényleg ellaposodott, Lacika története hozott bele még új lendületet, de két-három novellával kevesebb talán feszesebb hatást ért volna el. Mindezek ellenére messze nem két csillag az ötből, amennyit a MaNcs újságírója adott rá, sokkal inkább három és fél, majdnem négy.