Újraolvasás 2020.
Gondolkoztam rajta, hogy hozzátegyek-e bármit ehhez a csaknem hat (!!) évvel ezelőtti értékeléshez, ami önmagában is kerek. De most annyira másként éltem meg Emese és a Héterdő történetét, hogy egy kis kiegészítést azért ideírok.
Először is azt kell elmondanom, hogy Emese – minden kamaszos hisztije és fafejűsége ellenére – most egyáltalán nem idegesített. Sőt, továbbmegyek: nem is értem, hogy idegesíthetett valaha is. Magamra ismertem az ő konokságában, koravénségében, és a jövőbe vetett reményében (hitében?), hogy úgyis jóra fordulnak a dolgok. És nem csak a kamasz önmagamat találtam meg benne, hanem a mostani vadóc énemet is, aki ugyanolyan kitörően tud lelkesedni, mint haragudni, aki megteszi, amit meg kell tenni, és aki nem hagyja, hogy bárki beleszóljon az életébe.
Milyen furcsa, hogy ha erős karaktereket kellene felsorolnom, most rögtön három kamasz lány jut eszembe: Emese, Szeptember a Tündérföld-sorozatból, és Lyra Az Úr sötét anyagai sorozatból.
A másik említésre méltó dolog, hogy most sokkal inkább az árulásokra voltam ráhangolódva. Lóna anyja, az Özvegy, Firene, Lóna, István, Emese, Firtos és Tartód, Adél… talán Rabonbán volt az egyetlen, aki nem követett el árulást, legalábbis nem a jelenben. Mi visz arra embereket, hogy elárulják a szeretteiket? És mi tartja őket vissza ettől? És legfőképp – ha valaki elköveti az árulást, akkor már automatikusan rossz ember lesz, vagy csak egy ember, aki egy rossz döntést hozott?
__
Igen, igen és igen!
Öhm, azért megpróbálok határt szabni a lelkesedésemnek. Először is szeretném leszögezni, hogy bár csak a könyv második kiadását olvastam, az elsőt a borító alapján nem igazán venném le a polcról. Én már csak ilyen felszínes vagyok, ez van. Viszont a második kiadásnak gyönyörű a borítója (és a belső illusztrációk is), nagyon illik a meseregény hangulatához. De ha eltekintünk a külsőségektől, akkor is egy kincs ez a könyv: a szöveg annyira szép, hogy már önmagában ezért is megérte volna elolvasni. Már rögtön az első pár mondat után Catherynne M. Valente stílusa jutott eszembe, gondolom nem véletlenül. Csilla ugyanolyan könnyedén rajzol gyönyörű, eleven képet az olvasó elé, összefonódó mondatokkal, kiviruló szóvirágokkal. Maga a szöveg is olyan, mint egy erdő: ha nem figyel az ember, könnyen eltéved a rengetegben, aztán bolyonghat napestig, hogy kitaláljon belőle.
Szerencsére nem csak a szöveg szép, hanem a történet is. Sajnos nagyon régen olvastam magyar népmeséket, úgyhogy néhány utalás fölött biztosan elsiklottam, de azért az alapok megvannak, és a hangulat is nagyon magával ragadott. Mindenki azt lát bele a történetbe, amit ismer, hát én láttam bele mindenfélét, Fehérlófiát, hattyútündért, gonosz mostohát, klasszikus népmesés üldözős jelentet, hollótündért, rézerdőt, megbabonázott embereket. Jó, ezeket nem kellett különösebben keresni. De mit láttam még bele? Gollamot, hollókirálykisasszonyt, Apollóniát a Gergő-sorozatból, Szeptembert és Tündérföldet. Nem biztos, hogy ez volt a cél, lehet, hogy csak én képzeltem oda őket, de végül is ilyen a jó történet, nem? Mindenki azt lát bele, amit tud.
Megint csak visszatér Valente: az Ólomerdő (számomra) legerősebb üzenete ugyanaz, ami Szeptember kalandjainál nagyon hangsúlyosan jelenik meg: „vérnek már pedig folynia kell”, vagyis „mindennek ára van”, legyen szó tündérekről vagy emberekről. Mindenért fizetni kell, aki pedig megszegi az adott szót, éljen együtt a következményekkel.
Ami a szereplőket illeti: mind nagyon élőek voltak. Emese félig ember, félig tündér, szabadon járhat át a két világ között (ami egyébként maga is átjáró az emberi világ és Tündérföld közt), éppen kamasz, és mint ilyen eléggé idegesítő, viszont nagyon is hiteles. Azt hiszem. Mivel én nem vagyok félig tündér, ebben nem lehetek teljesen biztos, de nekem elég volt ennyi, hogy elhiggyem: lehet, hogy Emese mindössze pár utcányira lakik innen. A többi szereplő is szinte ijesztően emberi (még a tündérek is): nem feketék-fehérek, hanem színesek: szeretnék, de könyörtelenek, makacsok, és könnyen lobban a gyűlöletük. Ez nem csupán egy magyar népmesei elemeket feldolgozó meseregény (mythpunk!), hanem egy rendhagyó családregény is, a félig ember-félig tündér család múltjában súlyos titkok vannak eltemetve, és Emesével együtt az olvasónak is végig kell járnia István és Lóna (Apa és Anya), illetve Lóna és Firene történetének kibontakozását. Az ólomerdő nem csak a világok közt határt képző világ, itt zárul le véglegesen Emese gyerekkora is, kénytelen megtanulni, hogy semmi sem működik egyszerűen, és hogy a döntéseknek súlya van – nem csak a tündérek közt, hanem az emberek világában is.
Még tudnék oldalakon át áradozni a könyvről, de nem szeretném túl hosszúra nyújtani. Talán még annyi, hogy hátha ezek után Gödöllőt is kicsit jobban megkedvelem. Remélem, hogy
1. nincs harag a Valentéhez való hasonlítgatásért és
2. jönnek majd még más történetek is a magyar népmeserengetegből válogatva!