Koncentrikus ​korok 92% 51 csillagozás

Nem is tudom, mikor olvastam utoljára ennyire plasztikus ábrázolását az emberi létnek. A lényeg nem a témákban rejlik, azok – mondhatni – a szokásosak: szerelem, halál, születés, magány, vágy, meg ami még köztük eltelik. A kivitel viszont olyan filigrán, mint azok az ábrák, ahol például egy fa ágai rajzolnak ki valamilyen alakzatot. Mondhatni: indirekt. Modestus. A halandóság főbb állomásai, picit érintve az „előtte” és az „utána” létállapotokat is.
Vigasztalhatatlan, de pazar.

Kortárs hazai költőink közül kevesen tudnak úgy megfogni, mint Kiss Judit Ágnes. Mondjuk nekem már tanárként is szimpatikus volt, aztán amikor találkoztam a Szlalom című kötetével, hát… Szóval, értitek. Ezen korábbi csokor felépítés szempontjából tökéletesen rímel a címére: mi minden fér bele egy életbe születéstől a halálig? Bravúros szereplíra, csodálatos testi-lelki utazás tizenegy ciklusban, játékok a szavakkal, rímekkel, elmés evokációk, tökéletesen gördülő dallammal. Mélabús versek az anyaságról, szerelemről, halálról, komor borító, hideg és szomorú hangnem – én azonban olvasóként mégis boldog és elégedett vagyok. A Ragasztott szonettkoszorú pedig egy szinte hihetetlenül tökéletes remekelés, úgyhogy már csak azért is érdemes volt véletlenül rábukkanni erre a vékony, de annál súlyosabb darabra. (Most már egyre kíváncsibb vagyok arra, milyen az, amikor A halál milongát táncol…)

A kortárs magyar lírának vannak figyelemfelkeltő alkotói, mindenképpen ő az egyik. Ez a kötet az elengedő, búcsúzó versek összefoglalója, remélhetőleg nem mindig ilyen szomorú hangon szólal meg, de ez a hang is nagyon mély, nagyon jó, magával ragadó. Komor kötet, a borítója is nagyon kifejező, a sötét árnyalatait mutató.
11 nagyobb részre tagolódik.
Az anyaversek Kaddis , Esti ima, Az utolsó nap, ikerversek [Lett volna tesóm…] nagyon tragikusak. Friss fájdalom írathatta őket.
A Ragasztott szonettkoszorú klasszikust idéz: „Az emberélet útjának felén” … „sodródom csak a sűrű semmiben.” – de saját életélményeket dolgoz fel. 14 vers, és van egy 15. is, az addigiak összegzésére, a kezdő és utolsó sorokból összeáll egy új vers, nyomatékosan.
Nincsenek boldog dalok, a szerelmes versei is búcsúzásról, Szerelemről, utoljára újbóli (de nem boldog) Találkozás egy régi szerelemmel találkozásról szólnak.
Se megírni, sem elhallgatni is egy búcsúzó összegzésféle:
„Mint keretéből a képet, próbálom
Ezt a verset a formából
Kifeszegetni, ne legyen se rím,
Se mérték, ha ilyen mértéktelen
A kötődés, talán a szerelem,
de hiába. Úgy visszaránt a jambus,
mint ebet a lánc (így tán nem harap) –
a szabadság nekem túl nagy falat.”
Különböző versformák és többféle téma szerepel a versek között, de az utazás élménye sem felszabadító, boldog élmény Drezdai napló
„Drezdára őszi köd szitál,
Reménytelen, mint én magam, …”
A végén, apró reményként már csak a macska marad.
Macska télire
"Bújj mellé, tanulj dorombolni tőle,
Ketten könnyebb kivárni a tavaszt.”

Csillagos ötös. :) Nagyon tetszik a költőnő stílusa. Hidegen, valóságosan leírja a tapasztalatait, érzelmeit. :) Új kedvenc költőm lett. :) :)

Örülök, hogy idén vettem a bátorságot, hogy minél több kortárs verses kötetet vegyek kézbe. Megérte… a pár majdnem tökéletes után jött ő/ez… zseniális.
Fájt, mosolyogtatott, nagyon betalált, kimondta gondolataimat, érzéseimet, amiket én nem tudok így megfogalmazni…
Most utazókönyvként járt nálam, de nagyon szeretném, ha a polcomon lenne, így repül is a kívánságlistára … és ide nekem a többi kötetet is!
Kedves @Ciccnyog és @virezma (és bárki, aki magára veszi a kérésem), egy következő alkalmon legyen vendég Kiss Judit Ágnes is! [bár már nem leszek annyira felkészületlen mint Babiczky esetén:)]

Mondhatjuk, hogy a Koncentrikus koroknak könnyű dolga volt velem, mert mindent tartalmaz, ami számomra fontos, és aminek örülök, ha visszaköszön az irodalomban. A kötet ugyanis az anyátlanság kérdésköreivel indít, ezek a versek pedig – tartalomra és formára is – olyanok voltak, mintha egy végtelenül tehetséges kamasz írta volna őket.
Érdekes módon mégsem ezzel a résszel, hanem egy szonettkoszorúval nyert meg magának végleg a szerző.
Nagyon jólestek a szerelmesversek– azok is, amik az elengedésről, azok is, amik a görcsös kapaszkodásról, és azok is, amik a tétova megérkezésről szóltak.
Szerettem a hatalomról, az életről és a halálról szóló verseket, és valahogy egyáltalán nem ülte meg a napjaimat az a mélabú, ami bőségesen árad ebből a kötetből.

Nem állítom, hogy tökéletes, hogy egyetlen vers sincs, ahol megbicsaklik a mondat végi rím, vagy hogy mindegyikbe sikerült hazatalálnom. Azt sem állítom, hogy elsőtől az utolsó oldalig egyenletes színvonalon csorognak a versek (ezt egyébként egy kötettől sem várnám el, mert képtelenség).
Csak azt mondom, hogy számomra pontosan így fest a kortárs magyar női líra, és hallatlanul büszke vagyok rá, hogy több szerzőt is (no nem sokat!) felmutathatunk, aki ezt ilyen szinten űzi. Nagyon örülök, hogy egy kolosszális véletlen folytán rátaláltam Kiss Judit Ágnesre.
Sokszor vissza fogok térni még ehhez a kötethez. Koncentrikus körökben.

Nagyon erős. Vékony kötet, nagy súllyal. Nagyon szépen bánik a szavakkal. Vagy épp kegyetlenül. De az igazság nem mindig tetszetős. Kevés olyan költő van, akinél többször elfog az aggódással vegyes kíváncsiság, hogy vajon mennyire mélyről jönnek ezek a sorok? Mennyi az őszinte és a szerinte-őszinte, a nem-őszinte? És még ennél is kevesebb, akinél úgy érzem, hogy a válasz a kíméletlen őszinteség. Mindenben. A meztelen költő. Aki megmutatja magát, de nem várja el, hogy sajnálják. Ő így s ezzel ad. KJÁ az egyikük.
Nem minden versét tudtam átérezni, de szinte kivétel nélkül találtam ezekben is erős sorokat, képeket.
És most már tudom, hogy a szonettkoszorú kifejezést kerestem. Ez az egyik életcélom. Írni egy ilyet.

Végigcsinálni,
abbahagyni
egyformán retteg az ember,
minden, mi egyszer
elkezdődött,
veszélyes, halálos fegyver.

Kiss Judit Ágnes lírája olyan közel áll hozzám, mint Szabó Magda prózája. (SzM lírája is csodás, csak ez most más téma.) Legutóbb a legeslegelső verseskötete, az Irgalmasvérnő került a kezembe, és az némileg csalódást okozott. Írtam is róla egy buta értékelést, amit nem törlök ki, hogy tanulság maradjon a számomra, viszont ennek az értékelésnek a linkjét majd a végére biggyesztem. A Koncentrikus korok újra meghozta a KJÁ-élményt. Sok verset ismertem már belőle, ezeket jó volt látni, újraolvasni. Néhányat szinte fejből tudtam már, annyiszor elővettem olyan helyzetekben, amikor segíteni tudott rajtam. Jó, hogy megvan nekem ez a kötet is, bármikor levehetem a polcról.
Kiss Judit Ágnesről olvasok, de csak részben, csak látszólag. Magamról olvasok, a Nőről olvasok, magamat látom pongyolában és régi szeretők emlékén merengve (pedig nincsenek régi szeretőim). A Nőiség évezredekkel ezelőtt kódolt üzenetei ezek a versek, ott vannak mindannyiunkban. KJÁ mesteri módon tudja felszínre hozni őket.

[A levonás a „rap” miatt, azt nem kéne erőltetni.]

Nem szokás verseskötetet „kiolvasni” egyből. Én is kettőből tettem, mert így dobta a gép az időmet. Lényeg, hogy KJÁ kötetben szereplő verseit szinte egytől egyig szerettem. Nekem ír, rólam ír, hozzám beszél, értem amit és ahogy mond. Hiteles és mai, ugyanakkor nem tartja cikinek sem a rímeket, sem a formát. Igênyesen elégíti ki az igényes olvasót. Érzés, értelem és költészet remek egysége. Kedvencemmé az édesanyjához írt versei és a szonettkoszorúja lettek.

Kiss Judit Ágnes a kortárs magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alkotója! Korábban is olvastam már tőle, de ez volt az első kötet, amit végigolvastam. Nem arra törekszik, mint a sok posztmodern üdvöske, hogy a lehető legbizarrabb képeket villanásszerűen egymás mellé dobálja, és versnek nevezi, hanem tényleg konzekvens, határozott formákban bont ki valami konkrét gondolatot. Van néhány olyan vers a kötetben, ami rendesen gyomorszájon vágott, különösen az anyjáról szólóak. A Ragasztott szonettkoszorú pedig egyszerűen zseniális! Eleve igen nagyra tartom azokat a költőket, akik meg tudnak írni egy szonettkoszorút, de hát erre nem találok szavakat… Akarok még olvasni Kiss Judit Ágnestől! Sokat! Mindent…