És ​a hegyek visszhangozzák 92% 506 csillagozás

Hosseini jól keveri a kártyáit a könyvben. Hamar eléri azt, hogy az ember ne tudja letenni a könyvet, folyamatosan olvasni akarja.
Afgán családok története jelenik meg előttünk, minden elemével. Szegénység, borzalom, fájdalmas elválás, háború, afgán menekültek. Ám van másik oldal is, szeretet különböző formái, leginkább testvéri ami erősen átitatja a lapokat, sajnálom is, hogy olyan keveset olvashattam Abdullah-ról, ő volt a kedvencem.
Érdekes volt, ahogy a sok történetet összekeverte Hosseini, néha nem is tudtam, hogy áll kapcsolatban az alaptörténettel.
Jó volt barangolni Afganisztánban, 50 év különböző korszakaiban, a 2000-es években is. Jó volt arról olvasni, hogy vannak emberek, akik szinte mindent kockára tesznek, hogy háborús testi-lelki sérülteken segítsenek. Igen, vannak ilyen emberek, szerencsére.
Lehet, hogy a mostani Európában több Hosseini kellene, bár nem tudom emberek gondolkodásmódján mennyire segítene. A könyv is megmutatja, hogy amikor látjuk a borzalmat, akkor fogadkozunk, hogy segítünk a lehetőségeinkhez mérten, s ha hazamegyünk a biztonságos kis világunkba, akkor az egészre mint egy álom gondolunk, s néhány hét alatt gyorsan el is felejtjük azt a nagy tenniakarást.

Hosseini ha hatásvadász is olykor, azért írni tud, szeretem ahogy a Közel-Keletet megmutatja, ahogy a történetei összeállnak a végén. Viszont ha őt akarom olvasni, előtte fel kell rá készítenem a lelkemet.

Születésnapi ajándék a férjemtől Hosseini könyve, amit méltatlanul sokáig várakoztattam a polcon.
Másnak éreztem ezt a regényt az író előző két kötetéhez képest: itt kevesebbet olvashattunk a háború borzalmairól, miközben mégis volt belőlük jócskán. Miközben zajlanak egyes szereplők életének eseményei, egyikük életéből a másikba csöppenünk, és előbb-utóbb mindennek jelentősége lesz majd, néha egészen apró, jelentéktelennek tűnő momentumoknak is. A magam életében is meg szoktam figyelni, hogy néha egy szó, egy beszélgetés hogyan hat valaki életére, aki jelen sem volt az ominózus szavak elhangzásakor, de a másik továbbadta, beszélt róla, megmutatta másoknak is, és ők hasznát vették. Ilyen pillangóeffektusok sora Hosseini sora, aki gondoskodik arról is, hogy ne tudjunk mindent kiszámítani, érje meglepetés is az embert bőven a könyvet olvasva. Az író tőle megszokott módon emberséggel beszél szereplőiről, próbál rávilágítani cselekedeteik okára. Pont ezt érzem egyik legnagyobb erényének is a könyvnek: arra tanít, hogy egyes emberek viselkedésének hátterében sejtelmünk sem lehet róla, hogy mi lapul, így ítéleteink szükségszerűen igazságtalanok lesznek.

Hosseini legambiciózusabb munkája, több generáció és kontinens között. Véleményem szerint, a posztmodern regény átláthatatlan cinizmusának „rövidítése”, amely nagyon különbözik a Közel-Keletről és Dél-Ázsiából érkező politikai, érzelmileg túlfűtött könyvektől. Mégis olyan rajongók „légióit” vonzotta, akik hozzászoktak az irodalmi fikció spoiler iskolájához, és azt sugallják, hogy olyan időkben élünk, amikor az ilyen megkülönböztetések egyre inkább értelmetlenek, és a cinizmus végül is kifogyóban van. Arról mesél, hogyan szeretünk, hogyan viselünk gondot egymásra, és a döntéseink hogyan rezonálnak a minket követő nemzedékek életében. Az író a hektikus emberi érzelmeket meglepő ügyességgel kezeli. Minden fejezetet más-más nézőpontból mond el, feltárva minden egyes ember által rejtett aggodalmakat és megpróbáltatásokat. A kronológia töredezett (de „folyékony”), mivel többszörös, bonyolultan összekapcsolt narrátorok adják elő személyes történeteiket az afganisztáni megpróbáltatás drámáján belül. Az egymást követő elbeszélések, olyan technikával bontakoznak ki, amely az Az ezeregy éjszaka meséi klasszikus formájára emlékeztetnek. Bár a regény valósághű, gyakran rapszodikus, a mesélés keményfajta varázsa pedig optimizmussal táplálja, hisz abban, hogy ha az emberek nem feltétlenül képesek megszabadulni a kemény világtól, legalább megértést, szimpatizálást érhetnek el. Olyan karakterek, amelyekről elvárható, hogy marginalizálódjanak (háttérbe szoruljanak). Az afgán szereplők érzelmi életének csodálatos frissessége van, akik mind a szegénységgel és a politikai realitások megváltoztatásával szemben, vagy talán azért, mert a „harcok” által szegénységgel küszködnek, feltárják a dinamikus új utakat, amelyek egymáshoz kapcsolódnak. Hosseini regényeiben a túlélésért folytatott harc nem törik össze a személyes identitást. Megszabadítja. Míg az erőteljes szépség pillanatai folyamatosan jelen vannak, (érzésem szerint) a történetvonalak nem egészen illeszkednek egymáshoz, és emiatt a könyv egy regényből egy sor „matrica formájába” bontakozik ki. spoiler A „Papírsárkányok” és az „Ezeregy tündöklő nap" rajongói azonban nem fognak csalódni. Hosseini hangja biztos, karizmatikus.

Jól esett most ez a könyv. Néha nehéz volt olvasni, mert a leírt borzalmak (még ha némileg színpadiasan és hatásvadászul is vannak előadva) eszembe juttatnak valós borzalmakat, amiket ugyan nem én éltem át, de testközelből láttam őket, találkoztam velük. De Khaled Hosseini szerintem gyönyörűen ír, és én rendkívül hálás vagyok neki azért, hogy Afganisztánnak egy olyan arcát mutatja meg, amit az „átlag” nyugati ember nem lát. Mert borzalmak mindenhol történnek a világban, nem kell elmenni érte Közel-Keletig, de még csak a szomszéd országig sem (bár valamiért a közel-keleti borzalmak egzotikusabbak, mint az itthoniak, azokkal „felemelőbb” és menőbb foglalkozni), de egy kultúrát nem csak a negatívumai határoznak meg.

Hosseini ír az afgán falusi életről, a nehézségekről és szépségekről, ír a háborúról, az emigrációról, és arról, hogy néha milyen nehéz megfelelő döntéseket hozni. Hogy a szörnyűségek valójában csak addig szörnyűek, amíg látjuk őket, de otthon, a kényelmes és biztonságos életünkben inkább álomszerűnek tűnnek. És ez elkerülhetetlen, sőt, talán rendjén is van így – senki nem veheti a hátára az egész Föld minden bánatának és kegyetlenségének súlyát. Sok minden másról is ír, szeretetről, szomorúságról, felejtésről. Szépen, szomorúan, de mégis érdekesen. Néha kellenek az ilyen könyvek nekem.

Érzelmileg nehéz olvasmány, lassan is haladtam vele. A könyvben Afganisztán családjainak életébe nyerhetünk bepillantást, az érzelmek széles és végletes skálájával.
Néha, mintha egy mesét olvastam volna, de aztán a háború okozta fájdalmas és tragikus események visszazökkentettek a valóságba.
A több évtizedet nehéz besűríteni egy könyvbe, de a szerző a lényeget megmutatta.
A szegénységet, a lemondást, tragédiát, fájdalmat, veszteséget, szenvedést; és nem utolsó sorban a túlélés, remény,testvéri szeretet és megértés.
Ez a regény megtanít arra, hogy előítéletek nélkül szemléljük a valóságot.

Ebben a csodálatos könyvben több afgán család életét kísérhetjük végig. Olyan, mint egy pókháló, az egyik történet kapcsolódik valamilyen módon a másikhoz.
Szinte minden szereplő könnyeket csal az ember szemébe, de a kedvencem Abdullah volt.
Egy kisfiú, aki rajong a húgáért. Pari gyűjti a madártollakat, ezért Abdullah a cipőjét cseréli egy pávatollra, hogy örömet szerezzen a testévérének. Ennyire szereti. De elszakítják őket egymástól… Találkoznak még valaha?
Fájdalmas, de mégis szép, nem utoljára olvastam.

Nem egy egyszerű olvasmány, hisz nem csak arra kell figyeljen az olvasó, hogy hogyan fonódnak össze a történetek, a különböző emberi sorsok, hanem maga a történet vezetés is elég bonyolult, sok szálon fut. Más kultúra, más erkölcsi normák, de ugyanaz a fájdalom, ugyanaz a szeretet, mint bárhol a világon.

Igen hosszúra nyúló olvasásom volt ez.
Hullámzó volt a kedvelt, s kevésbé tetszetős rész, így több más olvasmány „beelőzött”. Volt, amikor alig tudtam letenni, vitt magával, de a szomorú, negatívabb eseményeknél megtorpantam, beragadtam.

Kiskoromban, amikor autóztunk és nézegettem a járókelőket, néha elgondolkodtam, hogy vajon mi lehet az ő „történetük”, hová mennek, hol élnek, mit csinálhatnak?
Erről a könyvről ez az emlék jutott eszembe. Az elején elindulunk egy családtól, majd fejezetenként kapunk más- más embereket és élettörténeteket, hogyan alakult testvérek, rokonok, ismerősök élete. Afganisztán, Párizs, Amerika, de valahogy mindig visszakanyarodunk Kabulba, a központi magba, ahol egy sorsfordító döntés hatására két testvér útja elvált.
Nagyon szép, realisztikus, olykor szomorú és fájó történetek ezek, amik megalkotnak egy egészet. Szeretem a „happy endet”, de mind tudjuk, hogy az életben nincs csak „jó” mindig van egy kis szomorúság is. Minden fájdalom, minden öröm illett a könyvhöz, így kaptam teljes élményt.
Néha érdemes kikacsintani a komfortzónából és olyat is olvasni, ami körülöttünk történik, mégis kicsit olyan, mint egy másik univerzum.

Korábban a Papírsárkányokat és az Ezeregy tündöklő napot olvastam a szerzőtől, amik zseniális, gyönyörűen megírt, ám hihetetlenül nyomasztó, rengeteg tragédiát és gonoszságot bemutató regények, így hónapokat vártam a két Hosseini olvasásom között. Ez a regény több lazán egymásba fonódó történetet tartalmaz, több ember és család sorsát mutatja be, kicsit kevésbé nyers és kegyetlen módon, mint az előző művei.
Hozzám kicsit közelebb állnak a kevésbé szétszabdalt könyvek, ám ez is fantasztikus, nagyon szépen megírt regény. Bemutatja az élet sötét és -ritkán- napfényes oldalát, rengeteg szenvedést, fájdalmas sorsot, képes könnyeket csalni az olvasó szemébe.
Tekintve, hogy korábban mennyi információval rendelkeztem az afgán történelemről, kultúráról, Hosseini könyvei erőteljesen képesek érzékenyíteni az embert, képes bemutatni az afgán átlagembert, aki csak túlélni akar és azt akarja, hogy a családja is túléljen minden háború és nehézség, hagyomány és elvárás ellenére.