Sorstalanság 1789 csillagozás

Kertész Imre: Sorstalanság Kertész Imre: Sorstalanság Kertész Imre: Sorstalanság Kertész Imre: Sorstalanság Kertész Imre: Sorstalanság Kertész Imre: Sorstalanság Kertész Imre: Sorstalanság Kertész Imre: Sorstalanság

„Fokozatosan egyre mélyebbre merülünk a lágeréletbe, ahogyan általában megszoktuk a túlélők emlékiratai és regényei alapján, mégis, a regény első mondataitól kezdve valami mást kapunk, többet, mint szokványos regénytől, akár lágerregénytől is várhatnánk, valami lényegit, egzisztenciálisat: létfilozófiát, amely szinte már-már az irodalom korlátait is szétrobbantja, és amilyen még nem volt sem (láger) regényben, sem filozófiai rendszerben. Ez a robbantás azonban irodalmi módszerekkel történik. Regény tehát a Sorstalanság, csak éppen nem olyan.” (Spiró György)

Eredeti megjelenés éve: 1975

A következő kiadói sorozatokban jelent meg: Magvető Zsebkönyvtár 2.0 Magvető · Szépirodalmi Zsebkönyvtár Szépirodalmi

>!
316 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786156200556
>!
Magvető, Budapest, 2017
288 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789631436358
>!
Magvető, Budapest, 2017
288 oldal · ISBN: 9789631436440

26 további kiadás


Enciklopédia 24

Szereplők népszerűség szerint

Köves Gyuri

Helyszínek népszerűség szerint

zuhanyfürdő


Kedvencelte 124

Most olvassa 78

Várólistára tette 474

Kívánságlistára tette 247

Kölcsönkérné 7


Kiemelt értékelések

vargarockzsolt>!
Kertész Imre: Sorstalanság

Kövezzetek meg érte, de nekem tetszett! :D
1. Örülök-e, hogy Nobel-díjat kapott érte Kertész? Igen. Dicsőség a hazának, a nemzetnek. Persze, nem kötelező szeretni a hazát és a nemzetet – elegendő az is, ha az ember jó állampolgár, betartja a törvényeket. Kertész is pont ilyen, kiegészítve azzal, hogy a kritikusaival ellentétben, ő az egyik legnagyobb dicsőséget szerezte nekünk.
2. Megérdemelte-e a Sorstalanság a Nobel-díjat? Nincs értelme a kérdésnek. Nincs abszolút mérce az irodalomban, amely alapján erre a kérdésre felelni lehetne. Van egy bizottság, amely így döntött, és kész. Aki nem ért egyet a bizottság döntésével, az gondoljon az első pontra.
3. Jó könyv-e a Sorstalanság? Természetesen jó könyv, aki nem tartja jó könyvnek, az nem értette meg. Mitől jó egy könyv? Különböző irodalmi kánonok (értékrendek és ranglisták összefonódása) hitelesítik a jó könyvet, és bizony nem lehet eltekinteni a szakértők – irodalmárok, elemzők véleményétől, és a különböző irodalmi díjaktól sem. Proust vagy Joyce olvashatatlan a Sorstalanságot bírálók többsége számára, de a véleményük nem esik olyan súllyal latba, mint az irodalommal hivatásszerűen foglalkozóké. Van szakirodalom, részletes elemzésekkel, akit érdekel, az elolvashatja.
4. Kell-e szeretni a Sorstalanságot? Nem kell. Az ember nem érthet mindenhez tökéletesen, be kell hogy lássa a korlátait. Ha egy könyv stílusa idegen, taszító, akkor gyötrelem olvasni. Ettől még az a könyv lehet jó, és lehet rossz is.
5. Mi tetszett nekem a Sorstalanságban? Az érzelgősség, a pátosz teljes hiánya. Az iróniája. Erre szokták mondani, hogy zsidó humor. Egészen finoman karikírozza a valóságot, s ezzel kiemeli a lényegi elemeit. A könyvhöz csatolt idézeteim pont ezt voltak hivatva bizonyítani. A kedvencemre itt is hivatkozom: http://moly.hu/idezetek/52393
6. Volt-e kifogásom a regénnyel kapcsolatban? Igen, kettő is. Az első, hogy hihetetlennek tartottam a megmenekülés történetét. A második, hogy a mű címe és központi gondolata, a sorstalanság, túl elvont, nehezen megközelíthető fogalom. Ha egy filozófiai munkában fordul elő, akkor elfogadom, de egy szépirodalmi műben – szerintem – érthetőbben kéne fogalmazni.
7. Az értékeléseket olvasva @Juci gondolatai (http://moly.hu/olvasas/22037) tetszettek a legjobban. Viszont van egy momentum, amelyre senki nem hívta fel a figyelmet. A regény főhőse elvált szülők gyermeke, egy ideig – amíg a szülei veszekedtek rajta – egy árvaházban élt. Talán ez is lehet az oka, hogy érzelmileg teljesen üres, sokszor úgy viselkedik mint egy autista. Az egész táborbeli léte alatt egyszer sem említi meg, hogy hiányozna a családja. A regény felfogható úgy is, mint – a Holokauszttól függetlenül – egy okos, de érzelmileg fejletlen személyiség lepusztítása, megmutatva, hogy érzelmi kötődések nélkül a fizikai ellenállóképesség is sérülékenyebb. Tehát lehetséges ezt a könyvet úgy is olvasni, mint egy lélektani regényt. Ugyanakkor felmerülhet az is, mennyiben modellértékű Köves Gyuri karaktere a korabeli hazai zsidóság szemszögéből. Valóban ilyen naivan mentek a vágóhídra? Gondolom igen is, meg nem is, a könyv nem rágja bele a szánkba a megfejtést (ellentétben a sorstalansággal, amelyet viszont hosszadalmasan fejteget).

94 hozzászólás
eme>!
Kertész Imre: Sorstalanság

Az a típusú könyv, amelyről rettenetesen nehéz írni. Egyrészt, mert már mindent leírtak róla, másrészt, mert… Mert. Aztán mégsem lehet elmenni mellette, bármennyire patetikusan hangzik is: nem szabad. Pedig nap mint nap megtesszük, fokozatosan, egyik lépés a másik után, természetesen. Mert így megy ez.

Egyik legjobb, ha nem a legjobb holokausztregény az eddig olvasottak közül, közben meg sokkal több annál. Megújítja a holokausztról szóló narratívát, szakít a klisékkel, megoldja az érthetetlenség egyenletét, természetessé teszi a felfoghatatlant, belesimítja a hétköznapokba, logikusan kijelöli helyét a világban. Létfilozófiai kérdéssé érleli.
Érzelmek helyett az észre appellál, beleérzés helyett a kívülállásra, tárgyilagosságra. Nem megríkatni, szívet facsarni akar, hanem elgondolkodtatni, megdöbbenteni, felülírni olvasási konvencióinkat. Mindezt úgy, hogy látszólag mintha követne néhány sémát (l. önéletrajziság, Dosztojevszkijre és a lágerregények technikájára való többszöri utalás stb.), igaz, csak azért, hogy aztán azokat szinte kivétel nélkül felülírja. A holokausztregények és általában a lágerregények bizonyos elvárásokat alakítanak ki az olvasóban – szeretünk önéletrajzi narratívákat olvasni, szeretjük az élethűséget, valami perverz okból kifolyólag szeretünk megbotránkozni, felháborodni, sajnálkozni, sírni, kegyetlenségekről, fájdalmakról és szenvedésekről olvasni. (Legalább ennyit tegyünk meg, ha már…)
Aztán jön Kertész, és érthetetlen, felháborító módon arcul csap bennünket ezzel a mindent megmagyarázó, természetesnek tartó, majd egyszer csak a lágerek boldogságát emlegető Köves gyerekkel – ha ugyan gyerek az a gyerek. Mert szerintem inkább csak álca a gyerekszempont, nagyon jó érzékkel megválasztott edény, melybe bele lehet tölteni „a felnőttek/nagyok jobban tudják”, „iskolában/otthon ezt tanultuk, tanították” naivan mindent elfogadó, megmagyarázó attitűdöt. Gyuri gondolkodásmódja teljesen, minden ellenkezés nélkül belesimul annak a társadalomnak az érték- és elvárásrendszerébe, melyben szocializálódott, és csak lassan, nagyon lassan kezd világossá válni, hogy mindaz, amit kint tanul az ember nem feltárja, hanem leplezi a valóságot.
Szinte hihetetlen elképzelni, hogy egy holokausztregény olvasása közben Uram bocsá’ lehet mosolyogni, netán nevetni. Hát lehet. A naiv nézőpont és az elbeszélői meg olvasói tudástöbblet konfrontálódása, meg természetesen a remek érzékkel adagolt irónia gondoskodik erről. Olyan világ ez, ahol mintha semmi nem lenne az, aminek tűnik, ahol azon csodálkozunk, amin nem kellene, azon viszont nem, amin kellene, az gyanús vagy épp természetes, aminek nem kellene annak lennie és folytathatnám. És mindez nem azért, mert Auschwitz szinguláris tapasztalat, amely kilóg a történelem logikus folyamából, hanem mert mi veszítettük el a logikus gondolkodás képességét (ha ugyan valaha rendelkeztünk vele). Auschwitz nem a kezdete a zűrzavarnak, hanem a már kialakult zűrzavar logikus következménye.
Ahogy Köves Gyuri árvasága, magárahagyottsága, érzelmi sivársága sem a láger következménye, hanem már a kinti, „szabad” világban is hurcolta magával. Akárcsak azt a furcsa, az olvasásból minduntalan kizökkentő, germanizmusokkal tűzdelt, kicsavart szórendű nyelvhasználatot. Egy már eleve elidegenedett, sorstalan ember érkezik a lágerbe. Ideig-óráig élnek még benne a kinti, művileg beletáplált reflexek, a magatartásformák másolása – állandóan értelmez, magyaráz önmagának, ragaszkodik a kinti világ logikájához, majd lassan felismeri ennek csődjét. Sorra leplezi le a makacsságok, menekülési formák, tanult magatartásformák ürességét. Hiába ragaszkodunk hozzájuk, a lényeges, életbevágóan fontos helyzetekben egyszerűen nem működnek. Az ösztön, az animális életösztön az, ami végül erősebbnek bizonyul.
Ugyanakkor, paradox módon (Kertésznél nem ritka az ilyesmi*), néha pontosan azokhoz a bizonyos értékekhez való ragaszkodás is lehet életmentő. Viszont az is igaz, hogy ez elsősorban akkor következik be, mikor az ember képes mások felé is fordulni – lásd Citrom Bandi, Bohús és a többiek rendkívül szerethetően megrajzolt alakját (meg a beszélő neveket).**
Köves maga, egy idő után feladva a sablonokhoz való ragaszkodást, belenézve Auschwitz felhők közt felvillanó szemébe, és meghallva az ebédre hívó auschwitzi gongot, megérti, hogy Auschwitz a lét hozzátartozója. És ettől megváltozik a perspektíva, lassan megjelenik a saját út, a saját értelmezés, a saját értelemadás lehetősége. Köves ezentúl is természetesnek tart mindent, de már egy másik logika, pontosabban most már a logika mentén haladva. Mintha lassan kezdene kiutat találni a kafkaian abszurd és groteszk útvesztőből. Sőt, nemcsak kijut, hanem, érzésem szerint, továbbhalad: a tehetetlen áldozat szerepének visszautasításával, a megtett lépések vállalásával szabad akaratot, sorsot teremt magának és ráadásul felfedezi a lágerek boldogságát is.

Annyi minden lenne még. Annyi olvasat, annyi réteg, annyi lehetőség a boncolgatásra. Nagyon fontos regény és nagyon aktuális. Azt hiszem, mindig is az lesz.

* Amúgy nálam sem, főként ha erről a regényről van szó. Úgyhogy szóljatok nyugodtan, ha nagyon ellentmondásba kavarodtam önmagammal. :)
** vagy gondoljunk pl. a a Kaddis Tanító úrának gesztusára – amely Kertésznél a mindenek ellenére megtörténő csoda, noha az európai kultúra és értékrend szerint magától értetődő természetességnek kellene lennie. Nem, nem az a természetes, hogy akár saját életed kockáztatásával megoszd a kenyeredet egy hozzád hasonlóan a halál árnyékában lakóval – ez ellentmond a logikának, az ösztönnek. Mégis, néha megtörténik…

13 hozzászólás
Timár_Krisztina I>!
Kertész Imre: Sorstalanság

Milyen olvasót kíván ez a könyv? Talán olyat, amilyet megír magának. Olyat, aki nem azt várja, hogy olyasmit fog hallani, amit már úgyis tud. (Vagy ha esetleg mégse tudná, akkor is olyasmit, ami szépen beilleszkedik a számára ismert világ összefüggései közé.) Olyan olvasót, mint a könyv végén az újságíró, aki csak végighallgatja Gyuri félig-meddig összefüggéstelen monológját, aztán a tenyerébe hajtja a fejét, és nem szól semmit.
Hiszen amiről a történet szól, az az elképzelhetetlen. Amit ép ésszel úgyse lehet felfogni. Aminek elemei között nem lehet racionális összefüggést felfedezni, mint ahogyan a lágerben se függenek össze a cselekedetek és a következményeik. Ld.: cselekedet: tíz perccel több alvás a megengedettnél – következmény: agyonveretés. Miért hazudnánk azt, hogy ez a kettő tényleg összefügghet? És ha nem függ össze, akkor a történetnek miért kellene?

Részletes értékelés a blogon:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2020/02/23/kertesz_im…

9 hozzászólás
Nikolett0907 P>!
Kertész Imre: Sorstalanság

„(…) nincs oly képtelenség, amit ne élnénk át természetesen, s utamon, máris tudom, ott leselkedik rám, mint valami kikerülhetetlen csapda, a boldogság. Hisz még ott, a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított. Mindenki csak a viszontagságokról, a „borzalmakról” kérdez: holott az én számomra tán ez az élmény marad a legemlékezetesebb. Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nékik legközelebb, ha majd kérdik. Ha ugyan kérdik. S hacsak magam is el nem felejtem.”

Erről a történetről nagyon nehéz véleményt írni, igazából nem is kellene.
De talán annyit érdemes megemlítenem, hogy bár tetszett, rendkívül fájdalmas volt a számomra.
Rólam tudni kell, hogy együtt lélegzem a főhőssel, hősökkel. Szinte én magam is teljesen eggyé tudok válni a szereplőkkel, látom és érzem minden szervemmel, mert annyira eltudom hitetni magammal.
Ez az elmélyülés a legtöbb esetben jó, de az ilyen regényeknél nem feltétlenül.
Szabályosan rosszul lettem bizonyos részeknél, és bevallom jó párszor félre kellett tegyem, és mélyeket lélegeztem.
Rendkívül fájdalmas, mégis, körüllengi egy morbid remény és egy apró életérzés, hogy bár „megjártam” a poklok poklát, túl lehet élni….de vajon megéri e?
Mert ami utána „bennem”, „belőlem” marad, az már nem egészséges, és nem élő…

Minden pillanatban hálás vagyok, hogy ebben a korban élek, hogy olyan világba születtem, aminek megvan a maga baja és „borzalma”, mégsem lehet jajgatni, de rossz nekünk. Mi fogalomzavarban szenvedünk, a rossz nem itt kezdődik….hanem ennek a könyvnek a lapjain.

Nem fogok belemenni, mit rejt e könyv sorai, mindenki elolvassa ha érdekli, vagy egyszerűen tovább megy.

Számomra érték, energiát adó, és szemfelnyitó…

Egy olyan kor története, melyben nem akarnék élni, de minden túlélő és halott emlékére fejet hajtok és némán emlékezem….

Kalmár_Melinda P>!
Kertész Imre: Sorstalanság

„Csak Zeitzban láttam be, hogy a rabságnak is vannak hétköznapjai, sőt, hogy az igazi rabság csupa szürke hétköznap tulajdonképpen. Mintha már lettem volna efféle helyzetben körülbelül, mégpedig a vonatban egyszer, még Auschwitzba menet. Ott is az időn, no meg kinek-kinek a maga képességén múlt minden. Csakhogy Zeitzban – hogy példámnál maradjak – azt kellett éreznem: megállt a vonat. Más oldalról viszont – s ez is igaz – meg oly sebességgel robogott, hogy követni se bírtam a sok változást, előttem, körülöttem, de még saját magamban is. Egy valamit legalább elmondhatok: magam részéről a teljes utat megtettem, minden esélyt, ami csak ezen az úton adódhat, becsülettel kipróbáltam.”

Lehet-e értékelni ezt a művet? Van-e jogom értékelni? Véleményt mondani? Pedig sokan megtették, és ez a 77%-os tetszési index bizony fáj. off Kertész Imre művéről szokás mondani, hogy „megkerülhetetlen”, „korszakalkotó”, „mérföldkő”. Nincs ezekben a szavakban semmi túlzás!

Régóta tartoztam már magamnak ezzel az újraolvasással. Először egy tizenkét órás vonatút során olvastam – a végét már hullafáradtan. Ennek ellenére is a szokottnál erősebb emlékeim maradtak a könyvről. Most viszont adtam magamnak időt, és ha elfáradtam, letettem.

Az író több mint tizenhárom éven át írta a Sorstalanságot. Ennyi idő alatt tényleg tökéletesre formálta. Minden kötőszó, névelő, igekötő – minden – a helyén van. Márpedig ha a helyén van, akkor okkal került oda. Sokan kritizálták a mondatszerkesztését, felróva, hogy zavaros, helytelen, magyartalan. Pedig, ha figyelmesen olvassuk, egyértelművé válik, hogy ezek a mondatok a táborban töltött időszak elbeszélésére jellemzőek. A magam olvasatában ennek két oka van. Egyrészt így kényszerít, hogy figyeljek. A gondolataim nem tudnak elkalandozni, mert a szokatlan szórend, a hosszú mondatok értelmezhetetlenek lennének lankadó figyelemmel. Másfelől ez a szövegalkotás is kifejezi, hogy Köves Gyuri off számára felborult a világrend. Az addig megszokott eltűnik, mintha sohasem lett volna, és egy másféle rend lép a helyébe. Megrendítő, hogy a táborlakók ezt természetesnek veszik. Szinte minden eseményt, normálistól eltérő fordulatot pillanatokon belül magától értetődőnek fogadnak el. Az elbeszélő egy idő után nem érzékeli a hideget, az éhséget, a fájdalmat. Tud róluk, de nem számítanak. A nyelvi szabályosság aztán az utolsó két részben visszatér.

Furcsállhatjuk azt a szenvtelenséget, amivel a könyv lapjain találkozunk. Rideg távolságot tart minden eseménnyel, mintha kívülről figyelne és dokumentálna. Ugyanakkor az elbeszélő fiú személyiségét egyfajta megfelelési kényszer hatja át. Jó fiú akar lenni mindig, minden helyzetben. Engedelmes. A munkatáborban is. Hogy a fölötte álló – apja, nevelőanyja, a rendőr, a katona, az orvos, a kápó – elégedett legyen vele. ”Elegendő jó rabbá válnom, a jövendő majd azután meghozza a többit […]”

Kertész Imre a deportáltak arctalan tömegéből kiemel néhány alakot, és felejthetetlen szereplőket teremt. Közülük csak egy valakinek van neve: ő Citrom Bandi, aki ki tudja miért, felkarolja az esetlen kamasz fiút, és tulajdonképpen megmenti az életét.

A Sorstalanság esetében a megszokott kategóriák érvényüket veszítik: szépirodalom, remekmű, korszakalkotó. Más, több, fájóbb. Ne hagyjuk olvasatlanul!

1 hozzászólás
Bla IP>!
Kertész Imre: Sorstalanság

Újraolvastam a Sorstalanságot. Nincs értelme azon vitatkozni, hogy ez mennyire jó könyv. Az, hogy Nobel-Díjat kapott önmagáért beszél. Tekinthetik persze egyesek szubjektívnak is, mint „a zsidók holocauszt-üzlete” erősítő megnyilvánulásának. De félre a hülyeséggel! Ez egy olyan könyv, amely leírja emberek, köztük egy gyerek szélsőséges korban megélt sorsát. Oly korban, amikor emberek csoportjai nem ember módra viselkednek embertársaikkal. Nem ez volt az egyetlen a történelem során! Ugyanakkor mélyen egyetértek @SteelCurtain értékelésében foglalt gondolattal: „Nagyon szomorú regény ez. Szomorú, hogy ma is aktuális. A legszomorúbb meg az, hogy Kertész a hitelesség csorbulása nélkül mai események keretei közé helyezve is írhatott volna hasonló mondanivalójú regényt.” – Mert úgy formálni a jogot és a közvéleményt – megosztva és egymás ellen kijátszva a társadalom tagjait, alakítani a helyzetet, hogy a más véleményen lévők a szabályok és a játéktér állandó változásai közt képtelenek legyenek érdemi ellenállásra – megvan erre a mondás: corriger la fortune – egyszerű csalás – s van ennek nemzeti szintje is!

jagoka1984 P>!
Kertész Imre: Sorstalanság

Régóta szerettem volna ezt a könyvet (is). Amikor Nobel- díjat kapott érte Kertész Imre meglehetősen megolszló véleményelet hallottam/olvastam a könyvről. Akkor már eldöntöttem hogy el fogom olvasni. Évekkel később, most jutottam el az olvasásához. Érdekes hogy ebben az évben már ez volt a második könyv, ami a zsidóságról szólt, illetve a haláltáborokról. Bár mindkettő a megélt szörnyűségekről szólt, nem lehet összehasonlítani a két regényt. Belegondolni is szörnyű hogy emberek miken mentek keresztül. Hogyan próbáltak életbe maradni…

dacecc>!
Kertész Imre: Sorstalanság

Időközben beszereztem a teljes Kertész-életművet, és szép lassan haladok vele, így akadt megint a kezembe a Sorstalanság is. A fejemben valahogy a film képei voltak meg, valószínűleg azért, mert azt csak 5 éve láttam, a könyvet még régebben olvastam. Ez is lehet az oka annak, hogy egy kicsit akaratlanul is negatívan álltam hozzá, mert szerintem a film komolyan borzalmas. Jó, hogy elővettem a könyvet, mert ez viszont egyszerűen fantasztikus. Hallgatom Kertész életút-interjúját, ahol azt mondja valahol, hogy úgy találta meg a könyvhöz a nyelvet, hogy eszébe jutott egy mondat: „A cukorrépa táplálóbb volt, de én jobban szerettem a marharépát.” Ez az a mondat, ami alapján megteremtette az egész mű stílusát. És én úgy gondolom, hogy nagyon működőképesre sikerült neki. A szöveg elég komplex, van benne egy maró gúny, vagy irónia, ami a beletörődés, a sok természetesen alatt húzódik meg. Olyan a nyelve, ami zavarba hoz, kizökkent, mást ad, mint amit az ember a témától várna. De ez a gúny, ez az irónia valahogy mintha önmagába fordulna, nem vicces, nem humorizál, nem kiforgat, hanem érzékelteti, hogy fejtetőre állt viszonyok közé került az ember. A normalitás hiánya állt az eddigi rend helyébe, és az ijesztő, hogy a főhős ebben is talál rendszert és racionalitást. Emiatt feszélyezett engem a könyv, olyan, mintha a természetes, hétköznapi szintre hozná le azt, ami a tökéletes ellenkezője a természetesnek. Azt hiszem, kulcsfontosságú ebből a szempontból a diktatúrában élő ember lelkiállapotának megértéséhez is a Sorstalanság. Ha így nézzük, egyértelműen túlmutat a holokausztregény kategórián.

DaTa>!
Kertész Imre: Sorstalanság

Ha önmagában olvasom, lehet nem adtam volna rá öt csillagot. De napok óta Márai 1943–1944-es naplójának hatása alatt élek, olyan nyomasztó, olyan sötét, olyan fekete, olyan sűrű masszában, ami elevenen lüktet még most is bennem.

Ő azt írta a naplójában

Nem segít semmi: mindent személyesen meg kell élni, testünkön, a valóságban; hogy megértsük. Mindaz, amit a lengyel, osztrák, német zsidók sorsáról hallottunk ez években, ködkép volt csak. De mikor először láttam – a budapesti Vörösmarty téren –, amint egy embert két Gestapo-katona vitt a teherkocsi felé, megértettem a valóságot. S most, mikor az ablak előtt vonulnak ezek a sárga csillagos férfiak, nők és gyermekek, (…) most végre értem. Mindezt látni kell, személyesen. (…)
Szégyen élni. Szégyen a napon járni. Szégyen élni.

én pedig csak folytattam azt a képet a Sorstalansággal. Márai az ablak előtt vonuló gyermekekről beszélt, Kertész pedig egy ilyen gyermek történetét meséli el.

Ahogy olvastam az értékeléseket, sokaknak van problémája a könyv stílusával. Nekem nem volt. Sőt.

Azzal kezdtem, ha önmagában olvasom, lehet, nem adtam volna rá öt csillagot. Hát marhaságot beszéltem. Ha másért nem, hát az utolsó egy oldalért is egyértelműen jár a maximális pont.

ahogy körülnéztem ezen a szelíd, alkonyati téren, ezen a viharvert s mégis ezer ígérettel teli utcán, máris éreztem, mint növekszik, mint gyülemlik bennem a készség: folytatni fogom folytathatatlan életemet. Anyám vár, s bizonyára igen megörvend majd nékem, szegény. Emlékszem, valaha az volt a terve, hogy mérnök, orvos vagy valami efféle legyek. Így is lesz minden bizonnyal, úgy, amint kívánja; nincs oly képtelenség, amit ne élnénk át természetesen, s utamon, máris tudom, ott leselkedik rám, mint valami kikerülhetetlen csapda, a boldogság. Hisz még ott, a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított. Mindenki csak a viszontagságokról, a „borzalmakról” kérdez: holott az én számomra tán ez az élmény marad a legemlékezetesebb. Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nékik legközelebb, ha majd kérdik.
Ha ugyan kérdik.
S hacsak magam is el nem felejtem.

2 hozzászólás
Tilla>!
Kertész Imre: Sorstalanság

Január 27-én volt a holokauszt áldozatainak emléknapja. Az idén – és ezután minden évben így teszek – elhatároztam, ezt a napot arra áldozom, hogy hagyom magam elmerüli Hitler rémálmában, gyászolok, elmélkedek. Azt akartam, hogy ha máskor nem, ma fájjon a nyelés, legyen nehéz a lépés, hogy átéljem, ha az ember vére a halálos ítélete és hogy érezzem a szerencsémet, amiért nem néhány évvel korábban születtem. Ha az év más napjain ezek az eszembe jutnak, gyakran másra terelem inkább a gondolataimat, megnyugtatom magam, hogy régen történt, elmúlt – ezért is fontos, hogy legyen egy nap, bármely nap az évben, amikor a saját bajainkat-örömeinket zárjuk ki a holokauszt helyett.
Úgy olvasható ez a háromszáz oldal, hogy egy könnycseppet sem ejtesz közben. Másként hat. Amikor végeztél a könyvvel csak azt érzed, hogy valamit beléd fúrt. Mélyre. És ott – tudod, hogy így lesz – minden nap összeszorítja majd egy kicsit a gyomrodat, hogy érezd az erejét, ránehezedik egy pillanatra a szívedre, hogy érezd a súlyát.
Majdnem egy szuszra olvastam el az egész könyvet, január 27-én. Én idén vele helyezek el egy képzeletbeli követ a kiirtott milliók nemlétező sírjára.

6 hozzászólás

Népszerű idézetek

Algernon P>!

Valahogy mindig lesz, mert úgy még sosem volt, hogy valahogy ne lett volna.

12 hozzászólás
hencsibe P>!

Sosem kezdhetünk új életet, mindig csak a régit folytathatjuk.

329-330. oldal

tgorsy>!

[…] szeretnék kicsit még élni ebben a szép koncentrációs táborban.

212. oldal (Szépirodalmi,1985)

6 hozzászólás
vargarockzsolt>!

A csendőr se okozott végül nagyobb kellemetlenséget. Először megrémültem tőle kissé: épp a fejem fölött, a bal oldali ablaknyílásban bukkant fel nagy hirtelen az arca, s még be is világított hozzánk a zseblámpájával, az első nap estéjén, vagy inkább az éjszakáján már, megint egy hosszabb veszteglésünk alatt. De hamar kitűnt, jó szándék hozta: – Emberek – ezt a hírt jött csak tudatni –, a magyar határhoz érkeztetek! – Egy felhívást, mondhatni kérelmet kívánt ez alkalomból intézni hozzánk. Az volt az óhaja, hogy amennyiben bármelyőnknél még netalán pénz vagy egyéb érték maradt volna, úgy azt adjuk át őnéki. – Ahová ti mentek – vélekedett ugyanis –, ott többé már nem lesz szükségetek értékekre. – S ami még nálunk volna, azt a németek amúgy is mind elveszik majd tőlünk, biztosított. – Akkor már – így folytatta, odafenn az ablakrésben tovább – miért ne inkább magyar kézbe jusson? – S rövid szünet után, amit valahogyan ünnepélyesnek éreztem, egyszerre melegebbre forduló, igen magunk közti s bizonyosképp valahogy mindenre feledést borító, mindent megbocsátó színezetű hangon azt is hozzátette még: – Hiszen ti is magyarok vagytok végeredményben!

94-95. oldal

6 hozzászólás
hencsibe P>!

Én is végigéltem egy adott sorsot. Nem az én sorsom volt, de én éltem végig.

encsy_eszter>!

[…] ha sors van, akkor nem lehetséges a szabadság […]

mandarina>!

[…] nincs oly képtelenség, amit ne élnénk át természetesen, s utamon, máris tudom, ott leselkedik rám, mint valami kikerülhetetlen csapda, a boldogság. Hisz még ott, a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított. Mindenki csak a viszontagságokról, a „borzalmakról” kérdez: holott az én számomra tán ez az élmény marad a legemlékezetesebb. Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nékik legközelebb, ha majd kérdik. Ha ugyan kérdik. S hacsak magam is el nem felejtem.

elizabet_k>!

Igaz tény: képzeletünk még a rabságban is szabad marad.

174. oldal

Frank_Waters I>!

Most már megtudnám mondani néki, mit jelent az, hogy „zsidó”. semmit…

329. oldal

Farkas_Szonja>!

Elmondhatom: idővel még a csodákhoz is hozzászokhat az ember.

8. fejezet

Kapcsolódó szócikkek: csoda

Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Thomas Keneally: Schindler bárkája
Thomas Keneally: Schindler listája
Robert Merle: Mesterségem a halál
Somogyváry Gyula: Virágzik a mandula…
Irwin Shaw: Oroszlánkölykök
Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd / Slaughterhouse-Five
Szabó Magda: A Danaida
Sofi Oksanen: Tisztogatás
Erich Maria Remarque: A Diadalív árnyékában
Nevil Shute: Az örökség