Egy ​történet 90% 71 csillagozás

Előre bocsátom, hogy egyik szerzőnek sem vagyok sem beavatott ismerője, sem elkötelezett rajongója (nagy tisztelőjük azért mindenképp), és az a bizonyos kulcsmondat sem ragadott meg különösebben. Így történhetett, hogy nyugodtan morfondírozhattam Kertész Imre végletes sérültségén és sértettségén, és aztán félmosollyal szórakozhattam végig, ahogy Esterházy Péter bölcs megértéssel picit orra alá dörgöli, barátsággal megválaszolja, melléteszi a magáét.

Az volt, hogy egyszer eszébe jutott, amit Kertész Imre írt, sőt, mintha ugyanaz esett volna, ugyanolyan pillanat, csak a lefolyás más, és ezen csodálkoznivaló nincs. Egyik ilyen, másik olyan. Van okuk rá, plusz ez csak természetes. Olvasom, hogy kb két év telt el a két írás keletkezése között. Annál jobb. Az íróbarátok így beszélgetnek.

Zárójel: A Dubin megannyi élete az egyik kedvenc könyvem. Naná, hogy domborúbbak így az azt megidéző bekezdések. Zárójel bezárva. És jó, hogy megláttam ezt a kis kötetet az In memoriam Kertész Imre polcon a könyvtárban.

Két írás, két szerző, egy történet.
A történet – gyaníthatóan – mindig egy. Mondjuk az élet, vagy kicsit bonyolultabban megközelítve; az utazás, a belénk oltott, bennünk lakó félelem, a szeretet és a szeretet hiánya, valami valóság és a mellé tett, hívjuk úgy, hozzáadott érték: saját emberségünk.
Két szerző, két stílus, de valami egy és oszthatatlan öröm, hogy volt akkora szerencsénk, hogy mindketten saját anyanyelvünkön írtak.
Egy délután el lehet olvasni, de sokáig magunkban lehet hordozni mindkét írást.
És Frank-nek mégis igaza van: Van bennünk szeretet. Gyakorlatilag csak az van már bennünk.

A cím, mintegy kulcsmondat. Két ember egy története , egybe kulcsolódó szavakkal, fájdalommal. A hangulatuk mégis más. Kertész az örök szeretetnélküliségben szenvedő, aki lehet, akkor se hinné el, hogy szeretik, ha tényleg így lenne. Úgy kezdi, hogy bocsásd meg a mi vétkeinket – ha ugyan vétkesnek érzi magát valamiben is, aztán folytatja és mi is megbocsátunk… ez a nehezebb, ez az ő sarokköve. Kertész Imre olyan, mint az az ateista, aki folyamatosan perlekedik Istennel . –írja Techet Péter, Egy félbehagyott igazság gondolatsorában. Nincs bennem szeretet – így véli, de ezt csak az tudja , akiben van. Már megszokhattuk körülményeskedését, elfogadhattuk mindent átszövő kudarc érzését, láger-bánatát. Kertész utazása, egy magá(ny)ban utazás. Ő nem látja a tájat, kinézek, de nem látok, nem akarok látni semmit. És nem is látja, ezért szállít ez a vonat egy holttestet . Ezzel szemben (mellett) Esterházy életről és irodalomról beszél Kertész Imrének címezve, mintegy válaszként, könnyítésként. Nem megoldásként és nem feloldozásként. Azt ő nem teheti. Amit tehet, hogy szenvedését testi fájdalomként nyújtja át. A fájdalom nem szűnt, nem nőtt, nem csökkent, az örökkévalóságra emlékeztette az emlékezőt, ama közepes örökkévalóságra. Aztán ő is vonatra száll a Gangesz partjáról, s az ablakból ő még látja a folyót. A kérdés – hogy lehet-e egyenes gerinccel, nem a földig görnyedve járni, átutazóban lenni ezen a „vidéken”. A választ, a megoldást mindketten keresik, a maguk öniróniájával, cinizmusával és igen, én úgy érzem a maguk humorával. És valahol meg is találják. Ez vígasztaló, mert én nem tudom, lelkemre és becsületemre mondom, Kátya, nem tudom.

Nincs bennem szeretet.

Érdekesek ezek a nagy író barátságok (nemt'om hova kell itt tenni a kötőjelet), általában ha mindkettő nagy író, teljesen különböznek egymástól, stílusukban is, emberileg is. Persze pont ezek a szép barátságok, meg hát érdekesek is, ha nem különböznének, eléggé unalmas lenne – ugyanaz, mintha az ember egyedül lenne. És egyedül lenni mégiscsak jobb egyedül, mint valakivel együtt. (Kivéve ha az a valaki nő, de akkor meg az együtt is mást jelent, meg az egyedül is.)

Ilyen Kosztolányi és Karinthy (akik, mintha tréfából, ugyanúgy 51 évesen haltak meg), és ilyen Kertész meg EP. Nem tudnék két különböző embert (és írót) elképzelni: Kertész, aki üldözés esetén a zsidó szerepébe kényszerül, és Esterházy, akinek a felmenői a legnevesebb magyar arisztokraták voltak. (Ő már nem gróf, ahhoz kastély kell, stb.) Kertész, aki Kafkán és Camus-n nevelte pesszimizmusát és sötét, keserű humorát, és a világot, mint olyan útvesztőt képzeli el, amiből nincs kiút, ahol meg kell halni, de mégse szabad soha feladni a reményt, bár úgyis tudja az ember, hogy alaptalan a reménye. (Majdnem azt írtam: regénye). EP, aki saját bevallása szerint Ottlikon, Mészölyön és Kosztolányin nevelkedett, és aki főleg az olyan írókkal rokonítható, mint Rabelais, aki a humorban nem ismeri a tréfát, és szeret olyan könyveket írni, amikbe belelapozva is látható: ilyet még senki nem írt, akinek a világ és a regény egyaránt egy nagy kert, ahol naphosszat lehet bolyongani, süt a nap, lehet napozni is, de megvan a fák alatti hűs pad is, meg a kis vendéglő, ahol a pincér (aki egy Krúdy-regényből lépett ki) tudja, hogyan kell a sert mérni, és hogyan kell az ízlelőbimbóknak orgazmust csinálni, a patakparton meg egy nő mossa a ruháját és a testét (ez a nő Kertésznél is megvan, csak mint Ágnes asszony)…

Nos, ez a kis kötet erre az óriási különbségre épül, van két írásunk, a Kertészé és az Esterházyé, vannak közös mondatok, közös helyzet, egy vámvizsgálat, és persze a csoda. Ikernovella, ez a legkevesebb. (Ikerben Esterházy a jó, lásd Termelési-regény és HC. Útvesztőben és szerencsétlenkedésben Kertész, lásd bármelyik nem-esszéjében. Itt mindkettő van.)

Van bennem szeretet.

     Az ember mindenképpen hibás egy kicsit.
    Továbbá:
     Nincs bennem szeretet.

    Dehogyis nincs. Már hogy is ne lenne?

    Amikor adva van itt két, nem, csak egy történet. És mindkét történet, nem, jobban mondva-írva örökké érvényes jegyzőkönyv az életről, azaz az irodalomról, azaz rólam-rólad-róla-rólunk-rólatok-róluk készült.

    A történetünk: ugyanaz. Megismételhetetlen, megmásíthatatlan, megunhatatlan. Akár olvasva, akár hallgatva, de mindenképpen folyamatosan, folyamatában élve és átélve.

    Fájdalom, hogy idén ott lehettem voltam, ott kellett lennem mindkettejük: Kertész Imre és Esterházy Péter temetésén.

     Nincs bennem szeretet?

    De van. Rám hagyták örökül.

A rossz mondatokat is be kell fejezni…

Történt, hogy 1991-ben Kertész Imre megjelentetett egy rövid írást Jegyzőkönyv címmel, melyre Esterházy Péter alig két év múlva az Élet és irodalom című művével felelt. Még 1993-ban megjelent a szövegpárost magában foglaló kötet, igaz, akkor még Jegyzőkönyv – Élet és irodalom volt olvasható a borítón; csak a 2002-es második kiadás látott napvilágot Egy történet cím alatt.

Nincs bennem szeretet.

Előre bocsátom, bár mindkét elbeszélés egy végtelenül banális történetre alapozott vallomás, valódi élvezetet azon olvasóknak nyújt majd, akik valamennyire járatosak a két nagyszerű író életművében. A két szöveg ugyanis nemcsak egymással, de együtt és külön-külön is szünet nélküli párbeszédet folytat Kertész és Esterházy ouvre-jével. Nemcsak az explicit, jelölt idézetek, de a visszatérő gondolatívek, jól felismerhető allúziók (pl. Dali naplója), satöbbi is kiveszik részüket abban, hogy az olvasó asztalára valódi irodalmi ínyencség kerüljön. Lehet csócsálni, nézegetni innen és onnan, morfondírozni és újraolvasni, azt vizsgálgatni, miként és mivel válaszol Esterházy a megalázottság és szeretetéhség keresztjét cipelő Kertész Imre önboncolgatására. Érdemes.

Kicsit bővebben olvashatsz a könyvről a blogomon:
http://hieratica.freeblog.hu/archives/2012/05/23/Satobb…

Nagyon nagy élmény volt ez a „Történet”. Millió gondolatom van, úgymint ugyanaz a szituáció-különböző interpretáció, írói barátságok, és ismét a játékosság, amit idén már megtapasztalhattam, (https://moly.hu/olvasasok/4550221) vagy a fájdalom, amit érez az ember, nemrég elhunyt magyar írókkal kapcsolatban, de mégis a rám gyakorolt hatása az, amit legjobban élveztem.
Köszönöm!

Nagyon nehezen mérhető vagy eldönthető (és emiatt állandó vita tárgya), hogy kik a jó írók, kik a legjobb írók, kik a nagyon jó írók, kik a közepes írók, kik a rossz írók stb.
Ebben a kötetben van* egy legjobb, és van* egy nagyon jó író. Többször olvasós, állandóan olvasós, mindig olvasós. Alapmű.

*nem, nem volt. van.

Élvezetes volt olvasni. Izgalmas, hogyan értelmezi egyik szöveg a másikat, kapcsolatban állnak egymással, szinte „beszélgetnek”. Ajánlom mindenkinek!

Nekem Kertész stílusa egyszerűen nem tetszik. Esterházyé viszont ezt kiegyenlíti. Kertész önsajnálatát nem tudom, hova tenni. Esterházy humorát, viszont imádom. Azt hiszem kicsit mind a kettővel elfogult vagyok…