Tövispuszta 82% 133 csillagozás

András, könyörgöm, írjon még sok-sok könyvet!

Előző olvasmányom után sírtam a gyönyörűségtől, amikor ennek a könyvnek az első sorait, oldalait olvastam. A tévéből eleve kedveltem Kepes Andrást, az intelligenciáját, a finomságát, az időnként váratlanul, a semmiből felbukkanó vulgaritását, ami az ő stílusában mindig nagyon mulatságosan hat.
Ahogy elkezdtem olvasni a könyvet, az ő hangját hallottam, ő mesélte végig a fejemben a történetet.

Igazából sok ilyen történetet hallottunk, olvastunk már. A magyar történelem elevenedik meg a lapokon a XX. század elejétől a végéig. Ami érdekesebbé teszi, az a három különböző sorból származó barát – egy paraszti, egy nemesi és egy zsidó famíliából származó fiú – párhuzamos útja. Hogy a háborúk és rendszerek, rendszerváltozások hogyan hatottak az ő és leszármazottaik sorsára.
A közepén egy kicsit untam is, mert mint írtam, hallottuk már százszor ezeket a történeteket és a történet közepe táján csak mesélt, mesélt, nem csillogtatta meg annyira írói eszköztárát Kepes. Az elején és a végén viszont annál inkább. Nem bántam volna, ha még olvashatok tőle több eleven és szép leírást, találó kifejezést, hasonlatot, mert nagyon-nagyon jól bánik a szavakkal. De azt is tökéletesen megértem, hogy nem akart túlzásba esni, mert pontosan ismeri a 'kevesebb több' elvet.

A regény vége pedig… Egyrészt nagyon megható, másrészt nagyon sok bölcsesség villan meg benne, de semmiképp ne a Coelho féle bölcsességre gondoljunk, hanem arra a buddhista félére (@Tiger205, figyelsz? :P), ami nem hivalkodó, csak csendesen merengő.
Még mindig remeg a szám tőle.

Nohát, Ulpiusék véletlenül ki találtak adni egy jó könyvet.
—————-
Kepes András ufó a magyar média mocsarában – egy kellemes, emberszerű teremtés a sok takonyzöld, számlatömbös E.T. közt. Azért tűnhetett minden jó ízlésű ember számára No1-nak, a legkiemelkedőbb tévés újságírónak, mert olyan alacsony a arrafelé a nívó, hogy egy normális ember akár két fejjel is kimagaslik közülük. (Megközelítette őt pl. a néhai – az egykor még felkészült de ma már csak rutinból haknizó – Rózsa Péter vagy a mára sajnos talonba Dunába merített – mert nem saját műsorát készítő – Vieszer Alinda. De itt máris megakadnék, ha folytatni akarnám a névsort.) S ahogy Kepes nem egy zseni, könyve sem egy példátlan remekmű (pláne nem az „évszázad regénye” – ó ti kretén drága Ulpiusosok!) Ilyen ritka józan hang volt pl. a nemrég megjelent Kemény – Bartis beszélgetőskönyv, az ilyesmi jólesik, mint korty levegő ebben a fullasztó, tébolyult világban, de semmi extra – hacsak nem a józanságot vesszük ma extrémnek. Egyszerűen csak üdítően normális mind ő, mind a könyve. (Nagy a baj, ahol ezzel ki lehet tűnni…)

Krasznahorkais súlyú címmel indít Kepes, erős kezdés, úgy képzelem, Tövispuszta az a hely, ahol a Sátán, két tangó közt, leveri a csizmája sarkáról a sarat. Sajnos később úgy érzem, meg lett zabolázva ez a mindössze csak „jó” regény, Ulpiusék mintha lebutíttatták, beszűkíttették volna az íróval a narratívát, hogy saját (Vassvirágokon "kiművelt") közönsége is fogyaszthassa. Mert Kepes ennél többet is tud, többször tanújelét adja ennek, amint meglódul a szöveg, de legföljebb a következő oldalig tart ez az iram és csillogás, aztán csak feltorlódnak rá a közepes bekezdések. (Lásd alább, többen említik ezeket a hullámvölgyeket.)

Ráadásul a kötet második felét egyre inkább összecsapottnak éreztem (érdekes: egyik kedvenc könyvesbloggerem szerint éppen az első fele ilyen). Az ulpiusosítás gyanúja már az elejétől bujkált bennem, de a pinás-pineut szóvicc egy teljes oldalon át (93.o.) tartó szétkenése végképp megerősítette. (Később is lesz még bőven proletár szintű viccelődés. Persze, mondják majd Kepes rajongói, hiszen ilyen a környezet, de erről már Balzac korában lejöttek az írók.)

folyt.: http://pavelolvas.blog.hu/2011/11/23/kepes_andras_tovispuszta

Az értékelésem: épphogy négy csillag.
Lektűrnek túl mély, de igazán megindító szépirodalomnak (aminek feltehetően szánták) meg felületes, sematikus. Úgy is, hogy a cselekménybe szőtt történelmi eseményeket csak ritkán mutatja meg mélyebben, részletekbe menőbben, mint egy középiskolai történelem tankönyv, és úgy is, hogy túl sok mindent (konkrétan 100 évet) próbált belezsúfolni 350 oldalba, amitől sok helyen durva tömörítvényszagot áraszt a szöveg (a kedvencem: Isti az Öreghárs nevű bárban megismerkedik második szerelmével, egy Klári nevű manökennel, egymásba szeretnek, összeházasodnak, hogy tanácsi lakást utaljanak ki nekik, magukhoz veszik az asszony korábbi kapcsolatából származó 6 éves kislányát, majd Klári inni kezd, kirúgják, elhanyagolja gyermekét, ezért Isti néha megveri; na ez a regényben kb. egy oldal – alig több, mint ahogy most leírtam!!!).
Ráadásul a hatalmas időkeret miatt az egyes fejezetek, jelenetek között akár évek telnek el. Talán emiatt is (és mert három, egymástól elszakadó gyermekkori cimbora külön-külön történetszálait olvassuk) emlékeztetett engem – főleg a háborús/munkaszolgálatos részeknél – kicsit az Oroszlánkölykökre .
Én szeretem a tömör/tömény szövegeket, szóval nagyon ritkán (és nem is szívesen) mondok ilyet, de ez a regény mint szépirodalmi szöveg nekem vázlatos. Hiányérzetet kelt, ami nekem a legvégére sem múlt el.
Persze, lehet hasonlítani az Apák könyvéhez (meg A napfény ízéhez is), de akkor gyorsan hozzá kell tenni, hogy Kepes írói vénája (legalábbis ez alapján) meg sem közelíti Vámosét. Látszik rajta, hogy nem egy akármilyen jöttment celeb üres csacsogása, de még messze van a jótól, na. Valaki Malamuddal is rokonította, az is helytálló, de csak szórványosan.
Kepes sokszor makacsul a szövegben hagy olyan gyengébb ötleteket is, amiket egy igazán jó író szerintem kihúzna, mert alkalomadtán hiteltelenné tehetik a szöveget. Pl. Samu és Andor, az apa-fia zsidó pár a munkaszolgálatos menetben azzal poénkodnak, hogy „az alakulat sűrű tarkólövések közepette menetelt a sáros úton”. Na mármost szerintem ez nehezen elképzelhető, de Kepes annyira jópofának tartja a szövegét, hogy ahelyett, hogy kidobná, inkább magyarázkodni kezd egy oldallal később, hogy "Andor önvédelemből igyekszik a legtragikusabb helyzeteket is keserű humorral elütni" bla-bla-bla, de a hitelét vesztett szövegrészt, ezzel sem legitimálja az olvasó előtt.
Meg aztán többször jutnak a szereplők olyan közhelyes megállapításokra, hogy „Úgy látszik mindig kell valaki, akit gyűlölni lehet.” vagy „hiába próbálja elfelejteni, hogy zsidó, mindig lesz valaki, aki emlékezteti rá.”, amiket már sokszor, sok helyen olvashattunk.
Szóval számtalan gyermekbetegsége van, sok helyen döcögős, de első regénynek végül is elmegy, igazából az utolsó fejezet húzta fel nálam négy csillagra.

Lehet megírták mások másképp, jobban, de nekem tetszett. Erős kezdés után hirtelen gyomorszájon vágott, átment nagyon komolyba. Érdekes, szórakoztató volt, örülök, hogy végre elolvashattam. Szerintem jól megírt történet, ez volt, ez történt erre velünk. Nem akar több lenni, mint ami. Kepes olvasmányosan, szinte barátian mesél.

Nagyon lendületesen indul, aztán egyre összecsapottabb lesz, az utolsó egyharmada már igen semmilyen. Nem ártott volna egy családfa a belső borítóra, főleg, hogy több hasonló nevű szereplő is van. Mondjuk ugyanez a Csodaidőkre is igaz (csak hogy egy másik népszerű magyar családregényt vegyek összehasonlítási alapnak ;] ), és ott simán végigolvastam az egészet anélkül, hogy a családfára szorultam volna, szóval ez sem megoldhatatlan írói feladat, csak Kepesnek nem igazán sikerült.

Vagy még két-háromszáz oldal kellett volna – hogy az összecsapott részek is hozzák a könyv elejének a minőségét –, vagy százötvennel kevesebb. Azért nem bántam meg, hogy elolvastam, sok emlékezetes történet volt benne, csak nem állt össze az egész. (Best: a szalonnás rész. Hangosan röhögtem, meg kedves családtagjaimat is megörvendeztettem egy felolvasással.)

Olvasás közben nem tűnt fel, hogy egysíkú lenne a könyv nyelvezete, de rögtön utána kezdtem Szécsi Noémitől a Kommunista Monte Cristót (ami hasonló jellegű regény) és nagyon éles volt a különbség, az utóbbi javára.

A célközönség lehet hogy inkább az a fajta olvasó, aki szórakoztató irodalmat olvas elsősorban (ebben nem vagyok biztos), úgyhogy lehet, hogy olyasmit vártam, amit a könyv nem is akart teljesíteni. Meg nyilván Kepes nem egy 21. századi Anna Kareninát akart írni (vagy mégis? :D ). De szerintem szórakoztató regényként is lehetett volna jobb, a vége miatt kicsit kihagyott lehetőség-érzésem volt.

Nem tudom, mit szidom ennyire, amikor lelkesen végigolvastam… ;D
        __
Kihívás:
* Olvassunk Ulpius-házas könyveket
* Magyarország, én így szeretlek

Sokan sokféleképpen írtak hasonló regényt. Ki jobban, (EP, ZP) ki kevésbé jól. Viszont szeretem, ahogy Kepes mesél. Van benne valami barátságosan közvetlen hang és visszafogott bulváros érdekesség, de a szó jó értelmében. Ezt a könyvet, ilyen –olyan apró hiányossága(vagy éppen többletsége) ellenére is szerettem olvasni. Szépen felöleli a megidézett korszakok mixtúráját a társadalmi rétegek identitás és élettérvesztését, esztelen újraosztását, őrjöngő újrakeresését , kiemeli mindezek viselői és/vagy okozói embermintázatát.

Körülbelül a feléig faltam ezt a családregényt, mely egyúttal olvasmányos történelemkönyvként is felfogható. Aztán azon vettem észre magam, hogy más könyvbe is belekezdtem, itt meg „elhagytam” a történet egyes szereplőit, a családi ki-kicsodában elvesztettem a fonalat, és ez nem lenne baj, de nem is érdekelt már, csak olvastam, olvastam, hátha újra visszatalálok a kezdeti lelkesedésemhez. Nem gondolom, hogy ez a szerző hibája, azt hiszem, nekem nem kellett volna csélcsap módjára közben másik 2-3 könyvben is megmerítkezni. De mondom, mindegy, már végigolvasom, aztán talán majd egyszer újra… Talán. Végül az utolsó 2-3 oldal olyan erős, hogy ebből a „talán”-ból bizonyosság lett, azaz most már biztos, hogy vissza fogok egy nap térni ehhez a Kepes-könyvhöz. Így a lelkiismeretem is megnyugodhat a 'csalárdságom' miatt, meg a momentán szerteszóródott mozaikok is a helyükre kerülhetnek :)

Imádom Kepes Andrást, intelligencia és jóság sugárzik belőle, nem láttam még olyan műsorát, amelyet ne élveztem volna. Csak ez az oka annak, hogy végigolvastam a regényét.
Kár, hogy regényt írt. Elbeszélt történelemnek (nevezzük így az oral historyt), vagy dokumentumfilmnek olyan tökéletes lett volna. De regénynek sekélyes és elnagyolt.
A Tövispuszta a harmincas évektől követi nyomon három család sarjainak sorsát, egy zsidó, egy arisztokrata és egy cseléd/napszámos családét, akiknek fiai barátságot kötnek, aztán hánykolódnak a történelemben. Olyan sok mindent lehetett volna megírni ebből, de valahogy nem volt fókusza az egész regénynek. Kepes elmesélte, mi történt a három családdal, ami tényleg nagyon érdekes és tragikus és szörnyű, de hát nincs olyan család Kelet-Európában, amelynek a története ne lenne érdekes és tragikus és szörnyű.
Mindazonáltal igazat adok a narrátornak abban, hogy el kell mesélni ezeket a történeteket, mert mindenki csak a saját sérelmeit szajkózza, és nem árt tudni, hogy mások is sokat szenvedtek, csak éppen ebből nem áll össze egy jó regény. Gazdag anyag ez, kellene hozzá egy jó író, aki ha az évszázad regényét nem is, de egy igen jó regényt tudna írni belőle.

Az elmúlt évszázad szörnyűségei szinte minden családot érintettek, így vagy úgy megszenvedte , megszenvedtük a különböző rendszereket. A könyv is jól érzékelteti, az átlagember körül egyik pillanatról a másikra feje tetejére áll a világ, megváltoznak a hatalmi viszonyok., elnyomottakból elnyomók lesznek és fordítva. Sajnos egyik oldal sem tanúsít irgalmat vagy emberséget a másik iránt, ilyenkor állnak bosszút az elszenvedett egyéni sérelmekért (is).
Élvezettel olvastam a könyvet, igaz , néhol picit elnagyoltnak, kidolgozatlannak éreztem pár szereplőt , helyzeteket, Kepes András talán túl sok mindent akart egyszerre átadni. De első könyvnél az megbocsátható.

Alapból kedvelem Kepes Andrást és az írásával sem okozott csalódást. Noha nem lett ötcsillagos kedvenc, de szép és igényes mű.
A stílusa sok helyen Mikszáth mesélésére emlékeztetett. Nagyon tetszett a könyv szerkezete is – minden egyes fejezetben más és más tövispusztai életébe kukkanthattunk bele, aki az egyikben főszereplő, a másikban említve felbukkan.
A történet történelmi hátterét egyébként a múlt század eleji Magyarország adja – szomorú és vidám része egyaránt szerepet kap.
A szereplők egytől egyik kedvenc karakterek, élnek a történetben.
Ne számítson senki fordulatokra, itt épp a szép lassú történet-hömpölygés a megragadó.
Engem tökéletesen kikapcsolt, sőt úgy belemerített a világába, hogy többször is előfordult: miután felemeltem a fejem a könyvből, másodpercekig csodálkoztam, miért nem Tövispusztát látom magam körül.