Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Az emberben a fülszöveg olvasásakor óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy vajon hogyan lehet egy olyan vérzivataros századot, mint amilyen a XX. század, oly sok hatalmi súlyponttal kifejteni 3 izmosabb kötetben. A borító azt ígéri, hogy mindezt olyan tálalásban kapjuk, ahogyan azt csak és kizárólag Follett tudja. Egyediségét kétségbe nem vonva, azt gondolom, ez a zseniálistól messze van. Erőssége a szálak körülbelül párhuzamos futtatása, majd a kellő pillanatban azok összefésülése, de azért előfordul egy-egy igencsak bárgyú csavar is és volt olyan rész is, ahol kicsit túl sokáig hagytuk magára az egyik szereplőt, szóval ilyen szempontból sem hibátlan, de nem ez az igazi baja.
Az egyik legnagyobb hiányossága a könyvnek, hogy dacára a terjedelemnek, az első világháború iszonyatos áldozataihoz cseppet sem juttat közelebb, nem mond róla semmivel többet, mint amit már eddig is tudtunk. SPOILER! Dobálóznak ugyan a szereplők számokkal az áldozatok számát illetően, van egy már-már elcsépelt táviratbontásos jelenet, és van egy-két feltűnőbb haláleset is, azonban a főbb szereplők közül senki sem hal meg, sőt, komolyabb sérülést sem szenvednek (értsd: senki sem veszti el karját, lábát, szeme világát, stb.). Ettől kissé hiteltelen, de legalábbis kevésbé sokkoló lesz a háborúról alkotott kép. Értem én, persze, hogy miért nem meri Follett feláldozni egyiküket sem: ha az ember több száz oldalnyi dialógussal felépített végre egy karaktert, akkor terjedelmileg nem lehet kinyírni a könyv kétharmadánál, mert egyszerűen nincs mód a helyére másikat léptetni. SPOILER VÉGE!
A másik nagy hiányossága a béketárgyalások bemutatása vagy inkább be nem mutatása. Az embernek az az érzése, hogy elfogyott a szufla, vagy a türelem, esetleg a kiadó közölte, hogy ha erre is vesztegetünk 100 oldalt, akkor már csak két kötetbe fér el, netán a kufircot nem tudta hatékonyan beleszőni a történetbe, de mindenesetre tény, hogy a béketárgyalások elintéződnek a „csúnya győztesek kifosztják a szegény Németországot, pedig ott se akartak az emberek háborúzni” gondolatkörrel, ami majd természetesen vezet el a II. világháborúhoz. Kimaradnak azonban a kisebb vesztes országok (így Magyarország is) és még említés sincs az etnikai összetételre fittyet hányó új határokról, amik pedig azt gondolom, nagyon mély, komoly konfliktusokat szültek és szülnek ma is és ami megért volna egy misét (vagy mesét). Ahogy haladunk előre a regényben, úgy lesz egyre felszínesebb a történet. A háború előzményei a kötetben tárgyalt eseményekhez képest sokkal kidolgozottabban, sokkal mélyebben vannak kibontva, mint utóbb az állóháború mikéntje és főleg a háború lezárása. Kicsit mintha elájult volna Follett Wilsontól és a Népszövetségtől, és kicsit mintha megfeledkezett volna arról, hogy a vesztes államok nagy része nemcsak a jóvátétel miatt került kényszerpályára az elkövetkezendő száz évben. Sajnos ez feltehetően azt is jelenti, hogy a sztori a későbbi kötetekben is hasonlóan felszínesen folytatódik majd, hiszen nincs meg a gyökér, amiből szárba szökhetne a terjedelmes bokor.
Összességében nem megy mélyebbre a témában, mint egy általános iskolai tankönyv és egyáltalán nem merészkedik a tutin kívülre: a szereplők – még a munkások is – műveltek, mindenki tud olvasni, okosak, nincs egy se igazából, aki egyszerű lenne, mint az ék, ettől persze mind szimpatikusak. Ez egy kicsit anakronisztikusan is hat helyenként, de ami még erre rátesz egy lapáttal, az az, hogy gyakorlatilag teljesen statikus a személyiségük; annak ellenére, hogy egy világháborút élnek túl, a személyiségük alig gazdagodik, árnyalódik új gondolatokkal, érzésekkel. Természetesen – különböző okokból – mindannyian ellenzik a készülődő háborút, ami már egyfajta bosszantó egyszerűsítés, tekintve, hogy a háborús propaganda még a békeidőkben hatásosan agitált a háború mellett, tömegek mentek önként és dalolva a későbbi halálba.
Ami még bosszantó és meg kell emlékeznem róla, az a folyamatosan felbukkanó nemiség előtérbe tolása – helyenként erőltetetten, helyenként idegesítően folyton visszatérően, de mindannyiszor részletesen leírva. Kis túlzással azt mondhatnánk, hogy üdítő, ha a sok ágaskodó szerszám és meredező mellbimbó között végre kiköveteli a maga helyét a véres huszadik század is. Nem tartom magam prűdnek, nem is a leírás zavar igazán, sokkal inkább az, hogy nem értem, miért ilyen hangsúlyos ez a téma a regényben. Lehet azt mondani, hogy azért, mert ez is az élet része, de az életnek számtalan olyan része van, amelynek léte természetes, de ennek ellenére vagy talán épp ezért hosszabb terjedelmet nem igényel. Vegyük például a lábszagot. Ugye alig hihető, hogy a lövészárokban ez nem volt mindennapi probléma, szerencsére mégsem foglalkozik a regény ezzel a problémakörrel oldalakon keresztül, mi több, meg sem említi. Tehát visszatérve a kufircra, rendben, hogy beszél a szexről, van, ahol kifejezetten van mondanivalója, de sokkal többször semmi értelme ilyen mélységben ebbe belemenni (a szereplők ugyanis nem kedvüket töltik egymással, hanem ennél kicsit konkrétabban körülírva bonyolódnak egymásba).
Szóval azt mondanám, hogy ez egy jobbfajta romantikus családregény háttérben az első világháborúval. Azért jobbfajta, mert baromira olvastatja magát, és ezért is szavazok meg neki 4 csillagot a számtalan hibája meg hiányossága ellenére. No meg azért, mert arra kétségtelenül alkalmas, hogy a történések izgalmas keretbe foglalt vázával felkeltse az ember érdeklődését a téma iránt.
