Új értékelés: 2021. július 24.
Nem hiába ismerte el Armstrong, hogy ez a leggyengébb regénye, hiszen ez volt a debütálása, és még szenved a gyermekbetegségektől:
– Rengeteg felesleges leírás van meg expozíció, infó-halmok, karakter flashbackek/háttérsztorik, amiket sokkal organikusabban is meg lehetett volna írni.
– A történet ütemezése nagyon rossz: Nagyon lassan indul be, mikor Elena hazaérkezik a vérfarkasokhoz, aztán tesze-toszán állnak körbe a nagyon penge szörnyikéink, majd a végén megint inkább leül a sztori. Sehol nincs nyomozás, az elején véletlenszerűen kitalálják ki a tettes.
– Az érzelmileg megrázó jeleneteknek nincs súlya.
– A romantika borzalmas. Clay azóta egy kicsit jobban meg lett formálva, és lehet azt mondani, hogy itt Elena szemén keresztül látjuk, azért ilyen negatív, de mégis el kéne hinnem, hogy ők szerelmesek voltak egymásba? Meg ők olyan jók egymásnak? Clayt nem sok minden választja el egy abuzív fickótól. spoiler
– Túl sok gonosz, semmi fókusz: spoiler a tévésorozatban nekem kedvencem lett, és itt is egész jó motivációja van – látjuk őt még 1-2 kiegészítő novellában és a Haunted regényben cameózik. Potenciál lenne, de ehelyett a gonoszok be-besétálnak 1-1 jelenetre, aztán ki vannak írva. Semmi feszültség így. spoiler is imádom, örülök, hogy később több szerepet kapott, de itt szintén alig van kihasználva a karaktere.
– A vége megoldás nevetséges. :DDDD
– Azért akad 1-2 szórakoztató jelenet, de nagyon sekélyes regény ez.
Eredeti értékelés: 2012. augusztus 31. – 4★
Annyira örülök, hogy nem ez volt az első Kelley Armstrong könyvem, mert nem biztos, hogy tovább olvastam volna. Mindenkinek van rossz napja könyve, és bár ez nem az a kifejezetten mazochista regény, nekem nem tetszett, (illetve szeretem-is-meg-nem-is kapcsolatom van vele).
A világkidolgozás tetszik, amennyit legalábbis megtudunk a vérfarkasokról, valahogy még a Dangerousban is több átjött meg a Sötét erő trilógiában, mint itt. Nem az a bajom, hogy farkasokról van szó, mert köztudottan utálom őket, hanem: Egyszerűen hiányoltam mindent, amit Armstrongban szeretek.
– A mértékletességet és az ügyességet, ahogy kezeli a humor-akció-romantika szálakat. Itt még nem volt meg az a bravúrossága, mint később, és rettenetesen elhúz felesleges jeleneteket. (A sok jajj vadásszunk farkasként, értem, hogy farkasok, de az elején elég lett volna a bemutató jelenet, a többit rövidebben is meg lehetett volna oldani.)
– A romantika: rémes. Utáltam Elenát, hogy hiába okés, hogy tagadja, hogy szereti Clayt (megint Claryt írtam szegény Clay helyett) és érthető, hogy miért küszködik az érzelmeivel, mert nem akarja elfogadni magát, de én személy szerint sosem tudtam volna megbocsátani Claynek, mert olyat tett, amit nem lehet az én értékrendem szerint megbocsátani, itt meg el van rózsaszínezve. De azért szenvednek több száz oldalon át.
– A karakterek: Jeremyn kívül, aki egy sablonos öreg, kedves mentor, mindenkit gyűlöltem, és a pszichopata gyilkosoknak szurkoltam, hogy belezze ki az egész bandát. Utálom, ha a megcsalásnak nincsenek következményei, és értem, hogy Elenának ez a negatív tulajdonsága, hogy félrelép, és ő maga is mondja, hogy de Clayjel ez nem számít (de, de számít), nekem nem jött át, hogy Elena ettől picit is hibás lenne. Ja, és ha Clay ekkora szerelme, miért is gyanúsítjuk őt többször is gyilkossággal? Lehet azt mondani, hogy így próbálja Elena az érzelmeit letagadni, de ez már túl radikális.
– A nagy nyomozás: spoiler Köszönjük. Mindezt egy 500 oldalas könyvben. Remek.
A pluszpont:
– Elenának a nemi erőszakos háttere. Mert legalább bemutatja, hogy sötét is a világ, és nem minden boldog, habár később ezt lerontja a nagy cukormázzal, amit kap a sztori.
– A sorozatgyilkosok és nemi erőszaktevők ábrázolása.
Soká lesz, mire a következő rész a kezembe kerül.