Ne engedj el… 86% 130 vélemény

Nagyon hasonló élmény volt, mint a Napok romjai. Van az elsődleges olvasat, de közben meg azt érzem, hogy általában véve az emberi életről szól. És ilyen formán iszonyat kemény. Ha nem vetítem ezt rá, akkor „szimplán” csak mélységesen lehangoló és nyomasztó, rátelepszik a hangulata az emberre, és nem hagyja nyugodni (azt hiszem, még álmodtam is vele, pedig nem szokásom – pedig más könyvek világába milyen jó is volna legalább beleálmodni magam…).
Nem tudom, van-e ember, akinek élete valamely szakában nem kellene elmennie "Norfolkba"…
Valójában utálom az ilyen könyveket. Nem vagyok kíváncsi arra, hogy minden mennyire iszonyatosan borzalmas és reménytelen. Arra vagyok kíváncsi, hogy van-e kiút, és mi az. És mégis olvasok ilyeneket, mármint Ilyeneket, amik, na, ilyenek. Mint az 1984, Philip K. Dick könyvei, meg egy rakás cucc, ami szépirodalom (mert vmiért mintha az lenne a közmegegyezés, hogy szépirodalom az, amikor kib…ottul kiakasztóan leírják, hogy minden milyen szörnyű és elcseszett és kilátástalan). Mert ezekben tényleg van valami, nem tudom máshogy mondani.
Bővebben: http://www.ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2011-08-30+10%3A00%3A00/kazuo-ishiguro-ne-engedj-el

Kemény, rideg, mégis érzelmekkel teli, sőt meglepően gyöngéd történet, ami rögtön az elején torkon ragad, majd az utolsó oldalakig fojtogat.
Kathy, a narrátor szubjektív szűrőjén keresztül ismerhetjük meg a három főszereplő életét, a lineáris történeti idővonalról néha egy-egy gondolat, vagy emlék erejéig elkalandozva, amitől a regényt melankolikusan nosztalgikus hangulat lengi be.
A zárt közösség, amelyben ők felnőnek kitermeli a maga a babonáit, sőt a komplex mitológiáját is, s a kívülállóként érzékelt minden baljós jel ellenére számukra, akik csupán ezt az egy realitást ismerik, nem rettenetesebb ez sem, mint az, amelyben mi élünk.
S ez adja a könyv másodlagos olvasatát: az ember mindenhez alkalmazkodik, és bármennyire is tudatában van annak, hogy mi vár rá, amíg teheti, rendületlenül keresi a boldogságot.és a szeretet.
Majd ha megtalálta, ragaszkodik hozzá, mindegy meddig is tartson az.
S amikor el akarják tőle venni, legszívesebben ordítana, mint Tommy.
Lázadni, tenni mégsem tud, csupán passzívan belenyugodni a veszteségbe.

A könyv utolsó oldalai keserű megvilágosodást hoznak, s kiderül, hogy minden amit eddig a világ színének véltünk, csupán a fonákja volt. A valóság pedig riasztóan cinikusabb és embertelenebb, mint bármi, amit addig remélt az olvasó. S ahogy hirtelen minden könyörtelenül a helyére kerül, rá kell döbbenni, hogy a rájuk mért sors ellen a szereplők hiába is lázadtak volna…

Már az első oldalakon olvashatjuk a kulcsszavakat, de csak úgy a könyv első harmada után válik teljesen bizonyossá, hogy mitől is más Kathy, Ruth és Tommy. Kathy emlékein és érzésein keresztül ismerjük meg hármójuk történetét, gyermek- és fiatalkorukat, kapcsolatukat. Valójában a cselekmény néhány mondatban összefoglalható, mégsem unalmas a könyv, van hangulata és lendülete. Másfelől olyan, mintha a szerző szándékosan eltolta volna a hangsúlyt: nem arról ír, ami igazán lényeges vagy izgalmas, és ettől az egész sejtelmessé válik, és rengeteg kérdést és érzést hagy az emberben. Bennem főleg indulatot.

Ez egy nagyon furcsa könyv. Olyan környezetbe helyez egy sci-finek mondható témát, hogy a végeredmény minden lesz, csak nem tudományos-fantasztikus írás. Kicsit mindig a szemem előtt lebegett A sziget című film, de úgy, mintha az egész egy kellemes-szomorkás lányregényként lenne megírva. Különösebben nem vett le a lábamról, néha zavart a csapongó stílus, ami nyilván a visszaemlékezés hangulatát hivatott hitelesíteni, és néhány szituációt is erőltetettnek éreztem.
A könyv igazi értéke a mondanivalója, hogy hol kezdődik az ember, ki számít annak és mi teszi azzá.

Fantasztikus könyv a kimondatlan vágyakról, beteljesületlen álmokról, reménytelenségről. Felbukkan jó néhány titok, félbemaradt mondat és a megközelíthetetlen Madame.
Nagyon tetszett.

Rettentően, borzasztóan felmérgesített ez a könyv. Aludtam, gondolkodtam, és még mindig nem biztos, hogy értelmesen tudok róla írni.
Először is: szépen és ügyesen, hatásosan van megírva, a csillagok többsége ennek szól.
INNENTŐL LEHETNEK SPOILEREK, NEM BIZTONSÁGOS OLVASNI!
A fennmaradó csillagok pedig az alap- vagy háttér- vagy akármilyen történetnek szólnak. Rengeteg, a végén épp csak felsejdített dolog maradt kibontatlanul. A „diákokkal” kapcsolatos társadalmi kérdések és hozzáállás, filozófiai, etikai, vallási dilemmák – iszonyú mély és valóban elgondolkodtató regényt lehetett volna erre alapozni. Aztán ott van még a személyiségük, fejlődésük, érzelmeik – a Hailshami-i és a más intézetekben felnőtt diákokéi is. Miért nem különbözött a két csoport a Kunyhókban? Egyáltalán, nem kellett volna némileg torzabb személyiségnek lenniük? Bár jó, érzelmileg elég instabilak és sekélyesek voltak, de akkor is.
És mindezek helyett hosszan kellett arról olvasni, hogy Ruth mérges, Tommy kiborul, Kathy meg nagy bociszemekkel néz. És miért nem tudunk szinte semmit a Kunyhók utáni történésekről, a tanfolyamokról, például? És egyéb zavaró apróságok, amik megkérdőjelezték a szememben a hitelességét. Például, akkor most mindenki volt egy darabig gondviselő, vagy csak páran? A többiek akkor mit csináltak Addig? Költöztették őket a központok között, vagy egy helyben csücsültek végig? És főleg, mi a jó eget adományoztak ezek az emberek? És igen, szerintem az baj, hogy nem derül ki. Mert ez vagy legyen a szokásos, reális dolog – de akkor nekem így nem hiteles, betegeskedjenek jobban, művese, ilyenek, meg hogy gyógyítaná az a rákot, könyörgöm –, vagy legyen valami újonnan kitalált okosság, de akkor tudjunk róla, sejtsük, hogy legalább a szerzőnek van róla elképzelése, még ha velünk nem is osztja meg.
Na egyelőre ennyi. Ha még higgadok kicsit, lehet, hogy átszerkesztem.

Nekem ez az édesbús könyv öt csillagos lett – a hangulata és az éppen csak érintett, de mégis felkavaró válasz nélkül maradt kérdések miatt nem adhattam rá kevesebbet.
A legmegrázóbb az utolsó harminc oldal, mikor Kath és Tommy meglátogatják Madam-ot, halasztást remélve. Attól a beszélgetéstől libabőrös lettem. Mert halasztás nincs, a donoroknak tenyésztett gyerekek tovább kell menjenek a számukra kijelölt úton, és ami számomra rettenetes volt, az a társadalom hozzáállása. Akik nem kíváncsiak a Galériára, nem érdekli őket, hogy van-e lelkük ezeknek a cserealkatrészekért nevelt testeknek, nem akarnak tudni róluk, mert kellemesebb úgy. Mert ez egy rettenetes hiba volt, az ember, az orvostudomány átlépte a határt, amit nem lett volna szabad, mikor klóngyerekeket kezdett tenyészteni szervdonornak. Igen, hiba volt. De most már nem visszalépni, mert megvonhatjuk-e az emberektől a gyógyulás esélyét? Visszaküldhetjük-e őket abba a korba, mikor a rák, a cirózis gyógyíthatatlan betegség volt? Nem.
És sajnos ezek a kérdések valósak. Meddig mehet el az ember érdekében, az ember ellen az orvostudomány? Meddig tehetünk úgy, hogy nem látjuk a „kényelmetlen” dolgokat? Kijavíthatjuk-e a múlt hibáit? Szabad-e lázadni a sorsunk ellen?
A könyv csak egy történet, nem ad választ semmire. Még kérdést sem – az olvasó maga teszi fel őket magának a csendben, ami az utolsó lap elolvasása után marad.
A filmet is láttam, sikerült visszaadni a hangulatát, de a mélységeit nem annyira. A film után nagyon el akartam olvasni a könyvet, mert azt hittem, hogy megtalálom a választ arra kérdésre, hogy miért nem menekültek el? Miért nem ültek be az autóba, és szöktek meg, hiszen tudták, hogy mi vár rájuk. A könyv elolvasása után rájöttem, hogy nem ez volt a kérdés, amit fel kellett tenni.

Fura ez a könyv. Szeretem, ha először nem értem, mi van, csak szép lassan bontakozik ki előttem a világ. Ez megtörtént. Csakhogy a kibontakozás és a történet végére sem értettem, hogy ez vezetett volna valahova. Inkább olyan volt, mint a által készített alkotások: ábrázoltak, de változtattak.
A szereplők közül Rutht nem igazán tudtam elviselni, Kathy elég távol volt tőlem, Tommy pedig… hát, ő Tommy. Talán a leginkább a Madame érdekelt mint jelenség.
De a Judy Bridgewater-dal tetszik.

Valóban fura könyv, igaza van @Batus -nak. Valahol talán nem is értem. Épp ezért nem is csillagozok most – még egy kicsit várok.
Mikor ránézek a Palatinus borítóra egy horror-regény ötlik be, aztán olvasás közben Jane Eyre hangulatot ölt a szürkés árnyalata miatt. Tommy-ról mindig egy autista jut eszembe, Ruth elképesztően idegesítő, ahogy fennhordja az orrát, Kathy meg csak Kathy… jobban talán nem is lehet jellemezni. Norfolk pedig a maga nemében varázslatos, ahova mindannyian bátran ellábbuszoznánk, ha arról lenne szó, hogy megnézzük, milyen emlékünket is sodorná a partra a tenger.
Csak vártam egy kicsit, aztán visszafordultam a kocsihoz, és indultam az utamra, bármerre vezessen is.

Annyira sok minden jót, és érdekeset leírtak már erről a könyvről előttem, szóval én nem is szaporítanám már tovább a szót, csak annyit mondok: nagyon tetszett, és örülök, hogy elolvashattam.
Bővebben: http://konyvekkelsuttogo.blogspot.com/2012/01/ne-engedj-el.html