Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Árva korunkban 135 csillagozás
A huszadik század elején egy üzletember-misszionárius házaspárnak váratlanul nyoma vész Sanghajban. Fiuk, Christopher Banks Angliába kerül, s a 30-as években már ünnepelt magándetektív Londonban. 1937-38-ban Japán a második világháború nyitányaként sorra foglalja el a kínai nagyvárosokat. Sanghaj sorsa is hamarosan beteljesedik. Titkos brit diplomáciai tárgyalások kezdődnek Japánnal, az egész londoni divatos társaság a fenyegető világégésről beszél- főleg, úgy tetszik, Chirstopher Banks fantáziájában, aki egyre inkább úgy gondolja: ha nem megy vissza gyerekkora színhelyére, és nem oldja meg életet legfontosabb ügyét – szülei eltűnésének rejtélyét-, semmi sem akadályozhatja meg a keleti béke összeomlását, s vele együtt a nyugatiét sem, hiszen Sanghaj a maga európai negyedeivel valóságos szikra a lőporos hordón.
Politikai alivilág (kínai kommunisták és nacionalisták, szovjet kémek, veszélyes angol amatőrök) és üzleti alvilág (ópiumcsempészet) kusza köreibe vész bele… (tovább)
Eredeti megjelenés éve: 2000
Enciklopédia 19
Kedvencelte 5
Most olvassa 10
Várólistára tette 87
Kívánságlistára tette 74
Kölcsönkérné 1
Kiemelt értékelések
Furcsa egyveleg mindazokból a fontos, jellegzetes témákból, amelyek az Ishiguro életműben sorra visszaköszönnek.
Élet a Távol-Keleten, élet a békebeli Angliában, és a kétféle életritmus, gondolkodásmód ütköztetése.
A Távol-Kelet és a második világháború.
A múlttal való szembenézés megkerülhetetlensége.
Az egyéni kibontakozás, a szerelem lehetőségének feláldozása egy elvont életideál, életcél beteljesítésének érdekében.
De amíg ezek a témák egy-egy regény vezérmotívumaként, önállóan gyönyörűen ki tudtak bontakozni, addig itt együttesen túlzsúfolttá, szétesővé teszik a szöveget. Elveszik a fókusz és lelassul a sodrás, amit aztán féktelen száguldás és melodramatikus fordulatok sora kompenzál a mű végén, és ezáltal végképp elveszik a szerzőt eddig annyira jellemző bölcs mértékletesség és visszafogottság.
Szeretem a free jazzt, a zenei érzelmek zabolátlan és sokszor artikulálatlan kitörését és áradását, ezért aztán nem egyszer előfordult, hogy az Amadinda együttes valamelyik túl hosszúra nyúló, repetitív koncertjét hallgatva spoiler azt kívántam, bárcsak állna föl a közönség sorai közül egy szaxofonos spoiler, aki szétfújná a lassan elviselhetetlenné váló feszültséget, kiűzve a pedánsan elegáns zenészeket és közönségüket, botrányt, de felszabadulást is okozva-teremtve.
Ez jutott eszembe, amikor észrevettem, hogy a 430 oldalas könyv 296. oldalán a szerző és főhőse „megőrül”.
Addig ami volt, az tökéletesen megfelelt az Ishiguroval szembeni elvárásaimnak.
A Napok romjai és A lebegő világ művésze szerzője a szokásos Nádas Péter-i pontosságú mondataival járta körül a legfontosabb témáit: a korlátolt – de a korlátok között rendkívül precízen és artikuláltan megnyilvánuló – én vergődését, a látószög torzításából adódó abszurditást, és az emberi ostobaság, felelőtlenség és kíméletlenség állandó és természetes jelenlétét. Azt gondoltam, hogy az a pszicho horror, ami fokozatosan, kíméletlen lassúsággal elterpeszkedik a könyv közepén, kikészít, de állom a harcot, lássuk, mi lesz belőle.
És akkor elérkezett a 296. oldal, ahol Ishiguro nem bírta tovább. Jött a szaxofonos, de nem zavarta ki hangorkánjával a pedánsan elegáns zenészeket és közönségüket, hanem elkezdett egy érzelgős giccses slágert spoiler játszani, aztán meg unalmas, már ezerszer elkoptatott standardeket: innen a történet átcsúszik egy melodramatikus, hollywoodi „mélységű” történelmi akciófilmbe, ami annyira érdektelenné vált, hogy a könyv végét, utolsó oldalait csupán kötelességtudatból olvastam el. Kár érte. Szinte hihetetlen, hogy egy ilyen nagyszerű író így el tud szúrni egy könyvet.
„…küldetéstudatról és az ellene való lázadás hiábavalóságáról beszél…”
Más, mint a szerzőtől eddig olvasottak, jól haladtam vele, de mégis volt valami bizonytalanság bennem a szöveggel kapcsolatban. Komolyan lehet venni a főhőst? Valahogyan megfoghatatlan az élete, a kapcsolatai, a hírneve. A kötet közepétől még inkább bizonytalanságban lehet az olvasó, mert nem igazán életszerű a történet, az izgalmasnak ígérkező részek különösen furcsák. A gyermekkori emlékek és az egész élete lebegő, megfoghatatlan. Több árva szerepel a kötetben és hősünknek sajátos viszonya van hozzájuk, de egyikük sem igazán szimpatikus, nem könnyű velük azonosulni.
Második olvasásom Ishigurótól, ez jobban tetszett A dombok halvány képénél. Igényes kivitelű regény, pontosan illik a stílusához. Nagypolgári környezet a sanghaji Nemzetközi Enklávé-beli életképekkel, a közelgő nankingi mészárlás előtti harcokkal. Nagyívű emlékfolyam Christopher Banks életéből, időként kicsit szellős, csapongó, máshol kalandregénybe illő. Szerintem simán meg lehetne filmesíteni, nagyon érzékletes leírások vannak benne, a korszak és a téma is izgalmas, én filmre vinném. :) Összességében tetszett, megítélem rá az ötöst (4,7).
„Nem a legjobb könyvem.” – állapítja meg alázatosan Kazuo Ishiguro egy interjúban. Egyet értek a Mester szavaival, úgyhogy aki még csak most ismerkedne a szerző életművel, még véletlenül se ezzel kezdje. Nem akarom ekézni a brit-japán írót, mert amilyen rövid az eddigi életmű (jelenleg 9 kötetnél tart), olyan erős, de ezért pár mondatban mégiscsak összefoglalom, hogy mi volt a bajom ezzel a könyvvel.
A kezdés tipikusan Ishigurós, lassan építkezik, ismerve a korábbi regényeit, hamar rá tudtam hangolódni. Azonban valahol a kötet közepénél kezd szétesni a regény, a történetvezetés már nem tudja fenntartani a kedves olvasó érdeklődését. Elbeszélő főhősünk, (ahogyan a Vigasztalanok főszereplő narrátora), el kezd sodródni egyik álomszerű jelenetből a másikba, és a metafizikai krimi valami háborús lektűrszagú regénnyé alakul át, a zárlatról nem is beszélve, ahol egy melodramatikus ponyvában kötünk ki. Ishiguro nagy mestere a különböző műfajok kiaknázásnak, vegyítésének, itt azonban ez nem működik. A regény legnagyobb baja, hogy indokolatlanul túl van írva, és nem ad elég teret az olvasónak, hogy a fantáziájával betöltse az üres helyeket, itt szinte minden szájba van rágva a regény legvégén.
Ezzel a kötettel végére is értem Ishiguro (jelenlegi) életművének. Bármilyen furcsa, de azért nem bántam meg, hogy elolvastam ezt a regényt, még ha csalódást okozott is. Nálam az Ishiguro-oeuvre értékelése így néz ki: 1. Napok romjai (5), 2. Klara és a Nap (5), 3. A lebegő világ művésze (5), 4. A dombok halvány képe (4,5), 5. Az eltemetett óriás (4,5), 6. Ne engedj el… (4), 7. Noktürnök (4), 8. Vigasztalanok (4), 9. Árva korunkban (3,5)
Végezetül mit is írhatnék, olvassatok Ishigurót, megéri.
Ez az a könyv, amit elolvastam, és azt mondtam, hogy kár volt. Illetve annyira nem is. De mégis. Szóval ilyen. Mindig vártam, hogy na most aztán tényleg kikerekedik valami belőle. De ahol lapos volt, ott inspirált valami, hogy tovább olvassam, ahol viszont izgalmas volt, mégis untam. Végig ezt a kettősséget éreztem. Érdekes volt a korszak, a világ, amiben mozogtak a szereplők, de ezzel ki is fújt. A lezárásról is tudnék jót is, rosszat is mondani. Hogy miről szólt a könyv? Arról, hogy a múltunk, főleg ha nincs lezárva rendesen, meghatározza az egész életünk, és lehetünk akármilyen zseniálisak, ha ezeket a korlátokat nem haladjuk meg, spoiler.
Ezzel a könyvvel végigértem Kazuo Ishiguro magyarul megjelent minden művén. Véleményem szerint messze elmarad akár a Dombok halvány képétől, akár A lebegő világ művészétől, azonban így is kellemes olvasmányélményt nyújt. Főszereplőnk egy fiatal detektív, akinek visszaemlékezésein keresztül próbáljuk meg felkutatni a szülei különös eltűnésének történetét. Ahogy már megszokhattuk az írónál, most is több félbehagyott történet követi egymást, ide-oda csapongunk térben és időben, mígnem lassan összekapcsolódnak a szálak. A nyomozás során bepillantást nyerhetünk Kína különös, számunkra ismeretlen világába. Az Ishigurótól megszokott szűkszavú, távolságtartó párbeszédek, a finoman szőtt, lassan csordogáló narratíva most is magával ragadott. De sajnos a nyomozás végkifejletének leírása során volt nagyjából 100 oldal, amit sehová nem tudtam tenni, annyira eltért Ishiguro megszokott stílusától és a könyv cselekményéhez sem igazán igazodott. Az akciódús jelenetek inkább valami amerikai ponyvába illettek volna és összességében ez a rész eléggé hatásvadásznak tűnt. Szerencsére a könyv végén ismét visszatér az Ishigurótól megszokott hang. Viszont aki most ismerkedik az íróval semmiképpen ne ezzel a könyvével kezdjen.
Eddig az a tapasztalatom, hogy Ishiguro egyik nagy erőssége a félrevezető atmoszférateremtés. A regényei általában sosem egy korszakról, társadalomról, politikáról vagy a történelemről szólnak, legalábbis nem direkt módon, hanem mindezen korszakok emberi döntéseiről. És a legerősebb hang ezek között mindig a magány.
Az Árva korunkban időnként felvillantotta ezeket az értékeket, mégis elveszett a nagy névkavarodásban, az ugráló színekben, a kusza érdekekben és információkban. A szerző nagyon erős hangulatot teremt a többi regényében úgy, hogy keveset mond, leginkább kevés szereplővel. Így, hogy kilépett a megszokott kamaradarab-jellegből, a szereplői alaktalanná és érdektelenné váltak, még a főhőse is, akinek a tragédiája valós és megindító lehetne, de mégsem az, inkább egyféle útkeresés és önfitogtatás. Aztán Ishiguro gyakorlatilag az utolsó oldalakon megmenti ezt a drámát, csak addigra a szereplői iránt már elvesztettem az érdeklődésem.
Jó, hát nem egy Napok romjai, de azért nem olyan rossz, bár a főhős nem lesz a kedvencem, a közepétől való fura dolgait, meg eléggé utáltam. Viszont most is mint mindig, imádom azt az atmoszférát, amit a szerző teremt. Nem rohanunk sehova, elmélázunk a múlton, és az apró dolgoknak is jelentősége van. Én szeretem az ilyen visszarévedéseket, az emlékekből nyert lényeget.
Valahol olvastam arról hogyan gondolkoznak és fogalmaznak különböző népek. A magyarok: ugrálnak térben és időben. Az angolok: szigorú rendet követnek vagy térben, vagy időben, stb. (Ezért könnyű- szerintem- angolul tanulni bármit). A japánok: egy pontból kiindulva spirálisan.
Olvastam, olvastam, nem igazán tetszett, aztán egyszer csak ráálltam a spirálra ahogy messziről, egyre szűkölő köröket leírva halad egy pont felé, a gyerekkori félelmek, traumák, titkok felé, a felnőtt agy tudatlabirintusaiban, a való világ kusza utcáin egyre szűkölő köröket megtéve a valóságban is, h. aztán ott álljunk a titok előtt, ami nem is titok. A külvilág pedig pók módjára szövi a maga hálóját.
És miközben a férfi-élet fontos dolgai után keres-kutat, old meg problémákat, ér el sikereket, elmegy , mert elszalasztja, mellette a valódi élet, a szerelem, az ÉLET.
És ő csak járja árva életének meddő köreit.
Népszerű idézetek
Mi, gyerekek, mondta, olyanok vagyunk, mint a zsineg, amely összefogja a redőnyléceket. Egy japán szerzetes mondta ezt neki egyszer. Legtöbbször nem is tudunk róla, de mi, gyerekek tartjuk egyben nemcsak a családot, hanem az egész világot is. Ha nem tesszük a dolgunkat, a redőny szétesik, lécei szétszóródnak a padlón.
105. oldal
Akkor jöttem rá, hogy anyám mindig is szeretett, lélekben egy pillanatig sem távolodott el tőlem. Semmi mást nem akart, csak hogy nekem könnyű életem legyen. Az irántam való érzései, azok egyszerűen csak adva voltak, nem függtek semmitől. Azt hiszem ebben nincs semmi igazán meglepő. De nekem rengeteg időbe telt, mire rájöttem.
482. oldal
– A gyermekkorunk most már nagyon messzire tűnt. Itt ez a rengeteg szenvedés – intett ki a járműből. – Nagy japán költőnk, egy udvarhölgy sok-sok évvel ezelőtt megírta, hogy milyen szomorú ez. Megírta, hogyan lesz gyermekkorunk idegen országgá, mire felnövünk.
439. oldal (Európa, 2019)
Az ember szükségét érzi, hogy tartozzon valahova. Nemzethez, csoporthoz. Máskülönben, ki tudja, mi lesz.
110. oldal
– […] napjaink bűnözője egyre intelligensebb lesz. Ambiciózusabb, merészebb, ráadásul a rendelkezésére áll a legújabb technika teljes eszköztára.
30. oldal, Első rész – London, 1930. július 24., Első fejezet (Európa, 2019)
– Na de ahhoz egy kicsit magasabbnak illene lenni, hogy valaki Sherlock Holmes legyen!
20. oldal (Európa, 2019)
– Néha nagyon nehéz, tudom. Olyan, mintha az egész világ összedőlne körülötted. De komolyan mondom, Jenny, az valami fantasztikus, ahogy nekiállsz, építed újra. Az valami fantasztikus. Tudom, sose lesz egészen ugyanolyan, de azt is tudom, az elszánás megvan benned, hogy tovább kell menni, és mindig előre kell nézni. És azt akarom, hogy tudd, én mindig itt leszek, hogy segítsek neked.
– Anglia csodálatos ország – mondta Haszegava ezredes. – Nyugodt, méltóságteljes. Gyönyörű zöld mezők. Néha még álmodom róluk. És az önök irodalma! Dickens, Thackeray. Üvöltő szelek. De akiért leginkább rajongok, az az önök Dickense.
438. oldal (Európa, 2019)
→ |
---|
De a gonosz mindig ott fog lesni ránk a sarkon. Bizony ám! A gonosz sose nyugszik, még most is, amíg mi itt beszélgetünk, még most is szövi a szövétneket, amivel lángra lobbanthatja a világot. És okos, jaj, pokolian okos! A jók csinálhatnak, amit akarnak, rááldozhatják egész életüket, hogy a rosszakat kordában tartsák, de ez, barátom, félek, édeskevés. Félek, édeskevés.
65-66. oldal
– Önhöz hasonlóan, Banks úr, én is nagy zenerajongó vagyok. Legjobban Beethovent, Mendelssohnt, Brahmst kedvelem. Meg Chopint. A Harmadik szonáta bámulatos.
440. oldal (Európa, 2019)
Említett könyvek
Hasonló könyvek címkék alapján
- Agatha Christie: Ne jöjj vissza… ·
Összehasonlítás - Agatha Christie: Az alibi 91% ·
Összehasonlítás - Agatha Christie: Végtelen éjszaka 89% ·
Összehasonlítás - Agatha Christie: Karácsonyi krimik 87% ·
Összehasonlítás - Virginia Woolf: Clarissa ·
Összehasonlítás - Graham Greene: A csendes amerikai 84% ·
Összehasonlítás - Mary Westmacott: Befejezetlen portré 82% ·
Összehasonlítás - Arthur Conan Doyle: Sir Arthur Conan Doyle összes Sherlock Holmes története I-II. 96% ·
Összehasonlítás - Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya 90% ·
Összehasonlítás - Hermann Hesse: Demian 90% ·
Összehasonlítás