A novellák túlnyomó többsége a magányról, az elmagányosodásról szól, s emögött ott lappang a társhoz, közösséghez tartozás igénye, vágya, álma. Láthatatlan főszereplőjük az Idő. Az Idő, melynek feladata az, hogy romboljon. Hitet, illúziót, álmot, szerelmet. Mindent, ami két embert összeköt, vagy valaha is összekötött. Az Idő, mely minden gyönyört elpusztít: Mansfield a gyönyör hiányának írója.
Elbeszélések 18 csillagozás
Kedvencelte 4
Most olvassa 1
Várólistára tette 18
Kívánságlistára tette 17
Kiemelt értékelések
Amint birtokomba kerül egy könyv, az első dolgom – miután diszkréten, de kétséget nem hagyva belevéstem a tulajdonos nevét – a papírborító eltávolítása. Nem csak technikai értelemben zavar; egyszerűen szeretem, ha kizárólag a keménykötésbe rejtett hófehér lap és a betűk vannak. Az illusztrációt, a sematikus ábrákat, de még egy absztrakt formát is manipulatívnak érzek. Igazán a szerző sem érdekel, már ami a külső élet állomásait illeti; csakis az a világ, amelyet bemutatni hivatott. Katherine Mansfield tragikus sorsát éppúgy figyelmen kívül hagyom, mint Nietzschéét, amikor a Zarathustrát veszem kézbe, hiszen a passzív befogadás a személyes (újra)alkotás nélkül értelmetlen, mert a könyv így pusztán könyv marad – nem válik eleven életté. Mansfield novelláiban viszont a szemlélődő-gondolkodó ember saját felismerései és élményei hasonmásokkal találkoznak.
A létezés általános tragikuma helyett a személyes sorsok apró szomorúságai teremtik meg azt az intim atmoszférát, aminek magányában kitüntetés elidőzni. Végső soron a mai ember csupán vágyakozik a tragédia után; egy fintornyi bánat, ennyi, ami jut nekünk.
A pillanathoz való viszonyulás (akárcsak Virginia Woolfnál) szerencsére mellőzi az üveges tekintetű szentimentalizmust, annál Mansfield sokkalta rejtélyesebb – talán ezért dühített fel annyira a borító: Constable?! –, mert a menekülő idő itt korántsem valamiféle romantikus hajsza. Inkább állapot: az elmúlás örök, nem örökké tartó, hanem örök érvényű igazsága. Elvégre a klasszikus szobrok jellemző anyaga, a márvány is egyszerre súlyos, egyszerre finom és sima. Az idő természete pontosan ilyen, de ezt csak attól fogva értjük meg, ha az elmúlás (a sajátunk, NEM a másé) akár egyszer is igazán, mélyen megrázott, egzisztenciálisan felkavart. Az is lehet, hogy épp egy mansfieldi novella-alak váltja ki ezt belőlünk – ki tudja?
Az írónőtől már olvastam az Egy csésze tea címen megjelent novellaválogatást, ebben a kötetben ezért csak az azokat olvastam el, amik ott nem szerepeltek.
Azt a kötetet nagyon szerettem, a novelláknak mind-mind egyedi hangulata volt, ezt ezekben az újabbakban is megtaláltam. Van ahol egy-két életettörténetet, tragédiát sűrít néhány oldalba, van ahol csak egy furcsa élethelyzetet ragad meg. Elgondolkodtató, szépen megírt novellák – érdemes olvasni Katherine Mansfieldtől, aki Virginia Wool kortársa (és ismerőse) volt.
Sok új novella az Egy csésze teához képest. Valahogy most figyelek fel a szövegek groteszk rétegeire a lelki finomság, pontosság mellett.
Hasonló könyvek címkék alapján
- Jorge Luis Borges: A halál és az iránytű 95% ·
Összehasonlítás - Csáth Géza: A sebész és más novellák 89% ·
Összehasonlítás - Géher István (szerk.): Ellenfelek 88% ·
Összehasonlítás - Domokos János (szerk.): Huszadik századi dekameron I–II. ·
Összehasonlítás - Sherwood Anderson: Winesburg, Ohio 86% ·
Összehasonlítás - James Joyce: Kisebb művek ·
Összehasonlítás - Karig Sára – Osztovits Levente (szerk.): Égtájak 1968 ·
Összehasonlítás - Urbán Eszter (szerk.): Mai angol elbeszélők ·
Összehasonlítás - Vajda Miklós (szerk.): Huszadik századi brit novellák ·
Összehasonlítás - Iren Nigg: Maga szavasítja helyeit az ember 64% ·
Összehasonlítás