Én imádtam ezt a könyvet! El voltam tőle ragadtatva:) Minden benne van, amit szeretek: a századelő, azon belül is az angol nemesi életmód, háború, szerelem, visszaemlékezés, családtörténet (a regény nem kifejezetten családregény, de bizonyos elemei miatt el lehet róla mondani, hogy egy családnak a történetét tárja elénk). A felépítése pedig igazán nagyszerű: nem egysíkú, de nem is vész el az ember miközben az író félévszázadokat ugrik ide-oda; a titok – pontosabban titkok – mesterien kerül(nek) elénk: szépen lassan adagolva, a végsőkig gerjesztve kíváncsiságunkat, apró (aha, sejtettem –szerű) sikerélményekkel megszórva, hogy azért ne bátortalanodjunk el, a végén pedig a meglepő megoldás, amire én egyáltalán nem számítottam (bedőltem az írónak, mint az egyszeri kezdő olvasó).
Különösen tudom értékelni azokat a regényeket, amelyekben minden körbeér, főleg ha ez úgy történik, hogy nem erőltetett, és ez a regény pontosan ilyen. Nem maradnak elvarratlan szálak, minden szépen a helyére kerül, mint egy puzzle-kép tökéletesen összeillő darabkái.
A hangulat felidézése is természetesnek hat: nincsenek keresgélt és amit én „mű” apró részleteknek nevezek: olyan a korról elhintet információk, amelyeknek a hangulatteremtés lenne a feladat, de amiről messziről érezni, hogy ezek a történet szép sima felületéből kitüremkedő részek, és csak „muszáj”-ból vannak ott. Kate Morton nem izzad és nem fogcsikorgat amikor visszavisz bennünket a 20-as évekbe. Nem túloz, nem díszít túl, nem az a szándéka, hogy meggyőzzön: ő igenis nagyon jól ismeri azt a kort. Csupán elkísér oda minket, azt mutatja meg belőle, ami keretet ad a történetének, annyit mond el róla, amennyi szükséges ahhoz, hogy a megfelelő helyszíneket, embereket korhűen képzeljük magunk elé.
A karakterek megalkotásában sem találtam semmi kivetnivalót. A szereplők fejlődnek, átalakulnak a bennünk rejlő hajtóerő és a környezet, illetve az események hatására. Ami kifejezetten figyelemreméltó, hogy a főszereplőt két külön életkorban kellett megalkotnia az írónak. Nem könnyű feladat, ha belegondolunk: a kamaszlány és az idős hölgy – úgy megrajzolni a két portrét, hogy minden pillanatban, bármelyik is áll előtted tudd, hogy ez egy és ugyanaz a személy, miközben természetesen érzékeltetni kell az éveket, az élettapasztalatot, a változást.
Én teljesen benne éltem a könyvben, amíg olvastam, imádtam minden sorát. Most persze ott motoszkál bennem a kisördög, hogy még kellene olvasni Kate Mortont, de ugyanakkor ott a félelem, hogy mi van, ha csak egy nagy könyve van, és minden más alkotása csupán szerény utánérzése lesz ennek… Talán megéri kockáztatni, még átgondolom.
