Értékelések

Első olvasásom Blixentől ez a rövid kisregény, amelyet inkább elbeszélésnek lehet tartani. Keresni fogom az írónő további műveit.
A fülszöveggel ellentétben norvég faluban játszódik a történet.

Apácamód élő lutheránus lányok elkötelezett életébe csöppen Babette, a titokzatos házvezetőnő, aki a simulóan megbúvó voltából kilépve, francia származását és zseniális gasztronómiai érzékét meg nem tagadva (sztereotípia;) egy hatalmas vacsorát ad a néhai lelkész születésnapján tartandó ünnepen a közösség tagjainak
Babette kulináris hattyúdala egy protestáns zárt közösség belterjes természetességében , ahol a mindennapi csodahívő nyilvánvalóság részeként hitbontó ijedelemszámba megy a nem mindennapi ízkavalkád, mint a hétköznapi puritán egyformaságból előbúvó igézet .
Erre való felvértezésként , a közösség tagjai tudatosan elnyomják a testi megelégedettséget adó gyönyört, alárendelve magukat az elfojtás kínjainak, az ismeretlentől való félelemnek. (ha így kell óvni a bizonyosságot, akkor az menyire szilárd?)
A vacsora kontrasztot adó szereplője az egykor hallgatásba fulladt tiszt, aki a saját kis csodáját felismerve vitte a szót és élvezte az elfeledett tüneményszámba menő ízeket.
Babette messiásszerepe észrevétlenül felsejlett és hatott , mind a vacsora szereplőire, akik a lelkek mélyén dúló önvádtól terhes tudatokra, mind a saját múltját feltáró beszélgetés során, az önmaga sorsát megpecsételő történések szükségszerűségének az anakronisztikusságára.
Az olvasatomban benne van az is, hogy aki természetesnek hiszi a lehetetlent, annak fel sem tűnik, ha megtörténik. És ez nem feltétlenül rossz, csak éppen unalmasan egysíkúvá válik a mindennap a nyugalmat és boldogságot mutatva, miközben a teljesség érdekében kikívánkozik az is, ami a felszín alatt lapul.

Persze ha cinikus akarok lenni, mondhatnám azt is, hogy az elnyomott tudatra felszabadítóan hatott a bor;)

Annyira kicsi ez a könyv, hogy nem is hiszem el a megbizonyosodásom ellenére, hogy belefért egy komplett lélekgondozási intézmény sokéves feldolgozatlan kezelése.

Egyszerűségével csendességre int bennem valamit és hallgatok, vagy sokáig, csak hallgatni akarok.
A Bergmann filmeknél érzem ugyanezt a visszafogottságot, itt talán jámborságnak, aszketizmusnak mondható, a ködben áttetsző világ. Ha Dánia, akkor Karen Blixen és egy kandalló, ami előtt leülve, kockás plédbe melegedve a hűvösséget alig érzed.
Berlevaag falucskában, csak a házak színesek, sárgák-zöldek-pirosak, az emberek szürkék és sótlanak. Annyira íztelen az életük, hogy aki először olvassa, a címben reménykedve, alig várja Babette főztjét.
Blixen meséiben sosincs semmi rendkívüli vagy harsogó, tolakodó mondanivaló. Szinte észrevétlenül nyitja ki a bezárt ajtókat és mutatja meg a Márta-i szolgálatot a Máriák között. A lényeget, ami az irgalmassághoz, a megbocsátáshoz és a megélhető – megtalálható földi örömökhöz vezet. Ízessé és ezáltal fogyaszthatóvá változtatja azt az el/bezárkózott életet, amiben semmi sem történik látványosan, mégis tudjuk, hogy mindenki megmozdul majd és életre kel benne.

Kedves történet, amely nem igényel se sok időt, se túl nagy képzelőerőt, mégis megérinti az olvasót. Érdekes atmoszférát teremtett meg benne Blixen, amely első laptól az utolsóig olyan misztikus jelleget kölcsönöz a műnek. Mondjuk az embernek külön hangulatban kell lennie ahhoz, hogy élvezni tudja – én valójában ennek hiányában voltam és annyira nem ragadott magával, de azt érzékeltem, hogy máskor, más helyen elképzelhető lenne. :D