Babette lakomája 92% 37 csillagozás

Egyszerűségével csendességre int bennem valamit és hallgatok, vagy sokáig, csak hallgatni akarok.
A Bergmann filmeknél érzem ugyanezt a visszafogottságot, itt talán jámborságnak, aszketizmusnak mondható, a ködben áttetsző világ. Ha Dánia, akkor Karen Blixen és egy kandalló, ami előtt leülve, kockás plédbe melegedve a hűvösséget alig érzed.
Berlevaag falucskában, csak a házak színesek, sárgák-zöldek-pirosak, az emberek szürkék és sótlanak. Annyira íztelen az életük, hogy aki először olvassa, a címben reménykedve, alig várja Babette főztjét.
Blixen meséiben sosincs semmi rendkívüli vagy harsogó, tolakodó mondanivaló. Szinte észrevétlenül nyitja ki a bezárt ajtókat és mutatja meg a Márta-i szolgálatot a Máriák között. A lényeget, ami az irgalmassághoz, a megbocsátáshoz és a megélhető – megtalálható földi örömökhöz vezet. Ízessé és ezáltal fogyaszthatóvá változtatja azt az el/bezárkózott életet, amiben semmi sem történik látványosan, mégis tudjuk, hogy mindenki megmozdul majd és életre kel benne.

Csodálatos. Zseniális.
Tizenévvel ezelőtt láttam a filmet, és nagyon megragadott. Fogalmam se volt róla, hogy egy könyv alapján íródott. Mikor először kezembe vettem ezt a könyvecskét a könyvtárban, sürgősen visszaraktam, mert mit kezdjek én egy 72 oldalas könyvvel??!! Valami nagyra gondoltam mindig, mikor ez a könyv járt az eszemben…
Végül is jól gondoltam: tényleg nagy. A „kevés szóval sokat” művészete csillan ki belőle.

Apácamód élő lutheránus lányok elkötelezett életébe csöppen Babette, a titokzatos házvezetőnő, aki a simulóan megbúvó voltából kilépve, francia származását és zseniális gasztronómiai érzékét meg nem tagadva (sztereotípia;) egy hatalmas vacsorát ad a néhai lelkész születésnapján tartandó ünnepen a közösség tagjainak
Babette kulináris hattyúdala egy protestáns zárt közösség belterjes természetességében , ahol a mindennapi csodahívő nyilvánvalóság részeként hitbontó ijedelemszámba megy a nem mindennapi ízkavalkád, mint a hétköznapi puritán egyformaságból előbúvó igézet .
Erre való felvértezésként , a közösség tagjai tudatosan elnyomják a testi megelégedettséget adó gyönyört, alárendelve magukat az elfojtás kínjainak, az ismeretlentől való félelemnek. (ha így kell óvni a bizonyosságot, akkor az menyire szilárd?)
A vacsora kontrasztot adó szereplője az egykor hallgatásba fulladt tiszt, aki a saját kis csodáját felismerve vitte a szót és élvezte az elfeledett tüneményszámba menő ízeket.
Babette messiásszerepe észrevétlenül felsejlett és hatott , mind a vacsora szereplőire, akik a lelkek mélyén dúló önvádtól terhes tudatokra, mind a saját múltját feltáró beszélgetés során, az önmaga sorsát megpecsételő történések szükségszerűségének az anakronisztikusságára.
Az olvasatomban benne van az is, hogy aki természetesnek hiszi a lehetetlent, annak fel sem tűnik, ha megtörténik. És ez nem feltétlenül rossz, csak éppen unalmasan egysíkúvá válik a mindennap a nyugalmat és boldogságot mutatva, miközben a teljesség érdekében kikívánkozik az is, ami a felszín alatt lapul.

Persze ha cinikus akarok lenni, mondhatnám azt is, hogy az elnyomott tudatra felszabadítóan hatott a bor;)

Annyira kicsi ez a könyv, hogy nem is hiszem el a megbizonyosodásom ellenére, hogy belefért egy komplett lélekgondozási intézmény sokéves feldolgozatlan kezelése.

Csodálatos, lenyűgöző, varázslatos mese egy asszonyról, a kulinária nagymesteréről, akit a forradalom szele egy Isten háta mögötti apró kis norvég falucskába sodor, s ahol 16 éven át a szárított, sózott tőkehal és a sörben főtt kenyérleves készítésére kárhoztat az élet.
Végül eljön a nap, amikor kinyílik előtte a lehetőség kapuja, hogy visszatérjen Párizsba, és ott folytassa az életet, ahol annak idején abbahagyta, ám ő ezt a lehetőséget teljes egészében az utolsó mestermunkájának elkészítésének szenteli, egy csodálatos lakomát készít, olyan vacsorát főz a norvég falucskának, amiért hercegek álltak sorba egykor, amiért grófok keresték kegyeit, és amit az egész társaságból egyedült csak egy ember képes értékelni.

Ahogy látom, ugyanez igaz az egész elbeszélésre is, valóságos remekmű, aranyba foglalt csiszolatlan gyémánt, de kevesen látják meg hibátlan ragyogását (beleértve a fülszöveg íróját is…).

Végy egy szakajtónyi puritán skandinávot, öntsd le őket hithűséggel és állhatatossággal, dobálj közéjük némi jóleső kísértést (csak a szolidabb, világi szemmel teljesen elfogadható fajtát). Tedd félre 16 évre, majd adj hozzá némi lassú felszívódású, egzotikus kovászt. Az egészet hagyd érni 14 évig, majd egy felséges lakoma keretében tálald.
A kedvenc részem a lakoma és annak a józan életű falubeliekre gyakorolt hatásának a leírása volt. Itt tényleg közelebb jöttek a csillagok. Különben kicsivel rövidebb, vázlatosabb volt a történet, mint ami nekem jólesett volna. Ilyen lányok meg, mint az ifjú Philippa és Martina, nincsenek, az ő személyiségüknek a valószerűtlensége a mesék birodalmába száműzte számomra ezt a – különben nagyon bájos – történetet.

Igazi ínyencség, ne hagyd ki! (Így utólag azt mondom, nagyon előnyére vált, hogy a címen kívül a világon semmit nem tudtam előre a történetről, csak azt, hogy rövid.:)

Első olvasásom Blixentől ez a rövid kisregény, amelyet inkább elbeszélésnek lehet tartani. Keresni fogom az írónő további műveit.
A fülszöveggel ellentétben norvég faluban játszódik a történet.

Nagyon szeretem ezt a könyvet, annyira szeretetreméltó és emberi. Nem nagyon adódnak hasonló élmények az életünkben. A film is nagyon tetszett, a szürke fantasztikusan sok árnyalatának felmutatásával nagyon meghatározó élmény volt.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A történet hatása alá kerültem – annyira bájosak a szereplők és „tiszta” a mondanivaló, hogy az egyszerű megfogalmazás és a karakterek kevésbé mély kidolgozottsága nem hibaként tűnik fel, sokkal inkább rejtett erény, és a célja talán éppen az, hogy ne vesszen el az olvasó a részletekben és a mű üzenetére tudjon fókuszálni.
Az eldugott norvég falucska, Berlevaag lakói mind egyszerű, tisztességes emberek, ahogyan a messzi Franciaországból érkező új lakó, Babette is.
A történetben a főszereplők rendre másképp cselekednek azokban a sorsdöntő helyzetekben, melyekben az emberek jelentős többsége nem a szívére hallgatna, hanem józan anyagi megfontolásból a „szélesebb útra” lépne.
A két nővér, Martina és Philippa szíve Berlevaagba húz, ezért nem tartanak gazdag, befolyásos kérőikkel, hanem édesapjuk, a megboldogult lelkész otthonában maradnak, és a kis sárga ház ajtaját továbbra is nyitva tartják apjuk egykori nyája számára.
Babette pedig – a polgárháború dúlta Franciaországból Berlavaagba menekülő mesterszakács – a tízezer frankos lottófőnyereményt nem saját magára költi, hanem a falu lakóira, akiknek fejedelmi vacsorát készít az egykori lelkész születésének századik évfordulójára.
A falu „mozdulatlan”, minden nap ugyanúgy telik, mint az azt megelőző, mégis igazi, boldog élet lehetőségét kínálja fel, mert az emberség és a figyelmesség a kisebb torzsalkodások ellenére is sokkal elevenebben van jelen, mint sok más helyütt a világban.

… Fél pontot csupán azért vontam le, mert a regény utolsó harmadát túl gyorsnak éreztem, és icipicit összecsapottnak.

Igazi metrós-könyv :) Vékonyka, bárhová bepasszintható méret, röpke, gyorsan haladós történet. És még jó is.
Megjegyzem, én előbb a filmet láttam (nagyon jó, alkalomadtán tessék megnézni), aztán jól meglepődtem, amikor szembejött velem a könyvtárban az alapjául szolgáló elbeszélés :)