Napos oldal (Napos oldal 1.) 92% 70 csillagozás

Nagyszerű regény magáról az életről, az útkeresésről, illetve az út végén az ember a világban neki szánt helyének a megtalálásáról: „A földön, gondoltam, valószínűleg mindenki számára van egy keskeny gyalogösvény, amely az örömök és megnyugvás eldugott forrásához vezet.”

A főszereplő, Felméri Kázmér, nagyjából egy évtizedes utazása a saját „forrásához” nincs se túldramatizálva, se túlromantikázva; ennek ellenére egyértelmű, hogy nem egy átlagos emberről van szó; az sem véletlen, hogy főhősünk művészlélek (szobrászkodik), és ezért is másképpen tekint ki a világra. Kázmért nagyjából húszéves kora körül ismerjük meg, és amikor elválunk tőle már a harmincas éveit taposó érett férfi. Nyilván a történet során életének eseményei hatására változáson megy keresztül, de erős és lebilincselő személyiségének fő vonásai már a könyv elején tisztán látszanak. Az összes közül a legszembetűnőbb az, amit már a regény címe is sejtett: mindig, minden körülmények között az élet napos oldalát keresi, ebben hisz, és ezért mindig meg is találja. A fölé magasló árnyakat pedig könnyedén elűzi a derűs, minden sallangtól mentes és elképesztő tisztánlátásra alapuló életfelfogása, amit egy egészséges és nagyon jellegzetes humorral tár elénk. Mindeközben a szerző semmiképpen sem arra törekszik, hogy kioktassa az olvasót, de természetesen Kázmér egy-egy elmés és metsző megjegyzése, sokszor arra késztet bennünket, hogy egy pillanatra félbeszakítsuk az olvasást és elgondolkozzunk. Én mindenesetre, egy életre a szívembe zártam ezt a Felmérit, hiszen erősen emlékeztet nagyapámra, aki szintén hasonlóan viszonyult az élet dolgaihoz, és hát ez az a szereplő típus, amelyikkel szemben a személyes vonatkozások miatt is, én rettenetesen elfogult vagyok, és minden másfajta karakter fölé helyezzem.

Folytatás: http://dorqa.wordpress.com/?p=1492&preview=true

Annyira jó volt a sok komorsőtkomolykodókötekedő regény után egy napsárgában tündöklő, felhőtlenül felelőtlen, bár persze kétes egzisztenciával is megismerkedni! Ez tipikusan az a regény, amit olvasni jó, mármint nem azért érdekes, mert sztori annyira eredeti lenne, hanem, mert minden mondat tartalmaz valami kis szépséget, olyan jó elveszni a szavak sodrásában . Kifejezetten irigyeltem közben az írót, hogy ilyen líraian, elégikusan, harmonikusan, szívet facsaróan szépnek látja a létezést és a világot.
Igazából nem is látom értelmét, hogy itt ömlengjek rajta, ezt olvasni és élvezni kell, nem pedig beszélni róla.
Go, Kázmér, go!

Már jó ideje úgy gondolom, hogy a könyveknek épp úgy van kisugárzásuk, mint az embereknek: vannak jóságos és vannak gonosz könyvek, és persze vannak semmilyense könyvek.
Ezt a kisugárzást nem úgy értem, hogy ránézek és valami glória vagy aura veszi körbe, hanem ez olyan kisugárzás, amit beleolvasva lehet érezni, de onnantól aztán végig.
Na ez a Napos oldal egy jóságos könyv. Már a címe is olyan derűs, meleg aranysárga.
Aztán amikor elkezdtem olvasni, valami furcsa Mona Lisa-féle mosoly játszott végig az arcomon – vagy legalábbis én belül ilyet éreztem. Azok az ízes-színes hasonlatok és metaforák, amikkel az író megírta a regényt, olyan atmoszférát teremtenek, amibe az ember szívesen beleugrik a hétköznapok monoton, megszokott, kiszámítható világából. Itt nem csak elmondja, elmeséli az író egy ember életét, hanem színes tintával megfesti és mint egy képeskönyv tárul elénk Felméri Kázmér élete.
Ez a Felméri egy fura ember a maga korában. Amíg mások megkeseredve élik szegény vagy gazdag életüket, addig ő örök optimistán kering a világban, fütyörészve a gondok, bajok felett, élteti az életet.
Ez így nagyon szépen és jól hangzik, de az az igazság, hogy ez az olykor nemtörődömségbe hajló pozitív életszemlélet néha bizony megbosszulja magát. Amikor már nem csak önmagunkról van szó, hanem a szeretteinkről is, amikor már róluk is szól a játék, akkor azért elgondolkodunk, hogy jó-e az irány. Ilyenkor az ember megrázza magát, kezébe veszi az amúgy saját feje után szaladgáló sorsát és kicsit terelget rajta.
És akkor újra otthon érzi magát a lélek ebben a rideg világban, akkor újra minden a napos oldalra kerül.

Ez a könyv pont olyan egyszerű, mint az élet, és pont olyan bonyolult és összetett, mint az élet. Egyszerre. Legjobban a malomnál töltött időt szerettem Veronkával, na meg Pompone szeretetét, ragaszkodását. A szépen megírt, derűvel átitatott mondatok miatt kéne nekem minden napra vagy 5-10 oldal ebből a történetből. (szerk.: örömteli felfedezés, hogy van folytatása! Most tűkön ülve várom, hogy 1-kor kinyisson a könyvtár.) Éppen ezért kedvenc – bármikor, ha rossz kedvem lesz, vagy csak úgy is – kiülök majd a Napos oldalra, hogy egy ideig nézzem ahogy növekszik a fű, vagy ahogy mozognak a falevelek, a felhők.

Ez volt az a könyv, amit az idézetek hatására szemeltem ki, és úgy kb. azonnal akartam olvasni. És milyen jól tettem, hogy nem várólistáztattam, ugyanis nyílegyenesen vándorolt a legkedvesebbjeim közé. Szabályosan lubickoltam abban a sok napsütésben amit árasztott, bugyogott a humor körülöttem,főleg az elején, nekem üdítően szokatlan formában. Persze a hangos nevetgélésem mély meghatódásokkal jó sűrűn volt tarkítva. Példamutató ez az életszeretet, akkor is, ha az nem fenékig tejföl.

Hatos. Nekem az a rész volt a kedvencem, amikor Felméri molnár volt, és ott volt körülötte Veronka, az Éberlein doktor, meg Kati, a kecske. A végére nagyon elkomorodtam.

Tudom nem lesz szimpatikus, de Felméri Kázmér nekem nem nyerte el a rokonszenvemet. Lehet, hogy alapjában jó ember, lehet, hogy jópofa meg bohókás, lehet, hogy sújtja az élet aminek a hullámait hol szilajan meglovagolja, hol hagyja, hogy tehetetlenül átcsapjanak fölötte, de azért mert a lénye egy művész és ehhez mérten akar boldogulni, még nem gondolom, hogy ennyire lazán kell kezelni a saját sorsát és többet bízni a jószélre, mint a kormányra. Nem is igazán éreztem meg benne azt az optimista sugallatot, amit sugározni kívánt a könyv. Mondom ezeket mindannak ellenére, hogy egyébként meg kedveltem benne azt a nem mindenáron való simulást a képmutatáshoz és a keretezett rendűség és rangúsághoz.
Viszont az írás irodalmi minősége kiváló. A figurái jól kontúrozott jellemek, a hasonlatok páratlanok, a humora mosolyogtató, a nyelvezete olvasót gyönyörködtető.

Gyakran élek hasonlatokkal, olykor elég távoli dolgokkal is, szóval a 30. sornál tudtam, hogy a moly már megint valami jót hozott elém. Amúgy a történet a szokásos „fiatalember keresi az útját” nem volt annyira egyedi vagy különleges. A fiatalember és a világszemlélete viszont az, s ez a nyelvezettel együtt még egy használati útmutatót is feldobna, mint szőke nőt a hidrogénperoxid.

Egyszerre találtam szomorkásnak és derűsnek ezt a sokféle mellékszereplőt, helyszínt és történetet felvonultató könyvet. Felméri Kázmér folyton megélhetési problémákkal küzd, nincs állandó munkája, sokszor még megfelelő élelemre sem futja, a nők jönnek-mennek életében. Mégsem görcsöl, csak addig marad egy adott helyzetben, amíg nem lesz neki kényelmetlen. Minden önbecsapás nélkül, derűsen szemléli a természetet, az életet, miközben elfogadja törvényszerűségeit is. Szeret élni, és mintha azt mondaná: jöhet bármi, a Nap minden reggel felkel. Csodálom őt ezért. Többségünk nem ilyen. Inkább belesavanyodik, rosszabb esetben belerokkan, belehal a saját maga választotta, túl komolyan vett, és egy idő után elviselhetetlen szerepébe.
Kedvemre valóan ír Karácsony Benő, szellemesen és líraian. Popper Pétert egy gondolat erejéig megidézem. Az Ők – én vagyok című könyvében írja a Napos oldalról értekezve:
„Mit keres ez az író roszkedvű, örökké panaszkodó világunkban? Talán azt a néhány embert, aki lázadásként mégis mosolyog – nem röhög, nem vigyorog, nem hahotázik bömbölve –, hanem mosolyog, és ezért jó szívvel elfogadják, ha hülyének tartják őket.”

Már az első oldalon tudtam, hogy kedvenc könyv lesz. Valahogy tudtam, hogy jó, de meglepett, mert nem erre számítottam. Tudtam, hogy szép, de azt hittem máshogyan. Ez azonban egy kincs! Egy kincs, amit mindenkinek (vagy legalábbis sokaknak) el kellene olvasnia! Én örökre a szívemben fogom őrizni azt a hangulatot, kivételes érzést, amit az olvasása jelentett.
Szerepelni akartam ebben a könyvben, ahol még egy egyszerű bogár is lehet pár pillanatra főszereplő, mert ez egy olyan könyv, ahol egy kecske a kedvenc szereplőm. Meg egy kicsit szerelmes is lettem, Kázmérba. Egyetlen mondattal majdnem mindent elmondani, egyetlen szófordulattal világokat kiforgatni a helyéből, erre képes ez a könyv. Meg arra, hogy a nehéz időkben is megtanuljuk, hogy hogyan kell túlélni, hogyan kell a holnapra tekinteni. Azt hiszem, én is a napos oldalon akarok állni mindig! És szeretném kívülről megtanulni. Lehetetlennek tűnik, de az első 2 HP-t is tudom kívülről, szóval ezt is csak folyamatosan kellene újra és újra olvasnom, igaz? És azt hiszem, hogy egy kicsit az életem is megváltozna, ha minden mondatát igazából a magamévá tudnám tenni…