Kálnoky ​László összegyűjtött versei 5 csillagozás

Kálnoky László: Kálnoky László összegyűjtött versei Kálnoky László: Kálnoky László összegyűjtött versei

Kálnoky ​László (1915-1985) a Nyugat úgynevezett harmadik nemzedékének Weöres Sándor, Radnóti Miklós, Vas István, Jékely Zoltán mellett egyik kiemelkedő költője volt. Líráját szigorú gondolati fegyelem, szikár, de evokatív nyelvkezelés és a tragikumot groteszkbe fordító látásmód jellemezte. Kálnoky harmincas években ígéretesen induló pályáját a második világháború és az ötvenes évek visszavetette. Az ötvenes években az egyik legjelentősebb műfordítóvá vált, és mivel saját versei nem jelenhettek meg, évtizedekre meghatározta kritikai értékelését, hogy – méltánytalanul – elsősorban műfordítónak tartották. Kálnoky azonban ezekben az években is folyamatosan alkotott, érett líráját oldottabb formák, de keserűbben fájdalmas érzelmek hatották át. Élete utolsó évtizedében költészete váratlanul termékeny szakaszába érkezett. A Homálynoki versek humoros hangütése hallatlan népszerűvé tették az olvasók körében. Összegyűjtött versei idáig egyszer, 1992-ben jelentek meg. Tervezett kiadásunk… (tovább)

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Osiris Klasszikusok Osiris

>!
Osiris, Budapest, 2006
784 oldal · ISBN: 9633897106
>!
Magvető, Budapest, 1980
408 oldal · keménytáblás · ISBN: 9632710908

Kedvencelte 2

Várólistára tette 6

Kívánságlistára tette 4


Kiemelt értékelések

DrEmergencyGrooveHouse>!
Kálnoky László: Kálnoky László összegyűjtött versei

Kálnokyval való viszonyom igen érdekes. Technikailag, képi világában, virtuozitásban és tisztaságban oda meg vissza vagyok tőle, viszont egyszerre nem tud befogadni a gyomrom többet 3-4 versnél annyira túlteng bennük a fölösleges életfájdalom. Persze ezzel most nem hibáztatom meg nem írom a számlájára, egyszerűen más természetűek vagyunk. Ajánlom azoknak akik borzongani szeretnének.

walkingRead>!
Kálnoky László: Kálnoky László összegyűjtött versei

Kálnoky László költészetével nem lehet sűrűn találkozni, pedig vannak olyan beborultabb hangulatok, amikor elő lehetne venni egy-egy szélfútta időben; már Az árnyak kertje korai írásaiban, huszonévesen, a világi groteszkséget próbálja ízléses, érett humorral, abszurd szűrővel, sötétbe merülgető képi súlyokkal megragadni, és egyfajta normalitásra érzékenyen, lehántja a modernség berögzült felszínes hártyáit; később a Lázas csillagonban betegség-versek fordulnak lét- és hitbeli kérdésekbe, de továbbra is kritizálva a társadalmi-politikai állásokat; filozófikusabb a Lángok árnyékában, ahol természeti- és (ősi, modern) mítoszrétegeket ráégetve, rendszereket vagy múlttal szembesítő mintázatokat tapogat le; mindez erősödik, tisztul a Farsang utóján verseiben, burjánzó képi mikrovilágokkal, evangéliumi sorokkal; s talán a modorosnak tűnő hangok miatt fordul más szabadverses, esszé-szerű irányok felé az Egy magánzó emlékirataiban; ezt az új vonalat fejleszti tovább Egy hiéna utóélete és más történetekben önéletrajzi, önparodisztikus darabjaival; Az üvegkalapban régebbi témákat is átkölt agyagszerűvé formált kötetlenebb esszéversekké; sűrűbbek az időskori témák a Bálnák a partonban, érdekes Az árnyak kertjével párhuzamosan olvasni, hogy a fiatalkori abszurd szemlélet hogy vérzi át az aggkori világfelfogást, mintha el sem telt volna a két kötet között majd' ötven év; ennek az összegzése, magányban, betegségben, a kilencven verset számláló Téli napló, melyben a megmásíthatatlanság tudomásul vétele érződik leginkább: „Gyertyalángnál megpörkölődött / lep­kék voltunk, s nem tudtuk, mi a gyertya."; az utolsó, s megjelenését tekintve posztumusz a Hőstettek az ülőkádban, többnyire már az írásjeleket is elhagyva, az egylevegős merülések kötete, ami egyszerre összegzés, öntisztítás és búcsúzás: „arcuk elmosódik a ködös / levegőben, / az egyiké örökre.”


Népszerű idézetek

kicsibak P>!

Az árnyak kertje

E kert az árnyak kertje itt.
Aki a kertkapun belép,
múltjáról elfeledkezik,

s vértelen árnyként át meg át
bolyongja szüntelen sötét
útjai labirintusát.

Nem kert e kert, nem lét e lét,
nem ösvény az ösvény, ahol
vaktában lép a láb, ha lép.

Mert régi énjét elveti,
ki itt teng, s újszerű erők
szabnak törvényeket neki.

Jaj, minden kútforrás hamis
e szörnyű kertről! Tévedett
Vergilius és Dante is.

Fagyos szelek lebegtetik
a teljes semmiség felé
tartó pusztuló lelkeit,

s még hírmondó se szabadul
szegény lárvák közül, kiket
az árnyak kertje ejt rabul.

22. oldal - Az árnyak kertje, 1932-1938 (Osiris, 2006)

Bla IP>!

Sokszor hittem: szeretlek, mint a fák
a nap fényét, langyos esőt a földek,
patak vizét a hal, lombját az ág,
zenét a fül, fáradt szem üde zöldet.
De képzeletben, hogy magam se vártam,
rámtört a vágy, a kerge gyorsvonat,
s nem láttam arcodat,
csak combjaid ragyogtak a homályban.

Kettesben

kicsibak P>!

Ha arra gondolok

ha arra gondolok miféle ismeretlen szellemekkel
kötöttem szerződést velük miféle áldomást
ittam közös kehelyből miféle ismeretlen folyadékot
milyen gyanús ízű folyadékot kellett felhajtanom
talán mérget talán az örök élet italát
ha arra gondolok hogyan jártam mezítláb
a szakadék fölött borotvaélen
ha rájuk gondolok akik sosem láthatják arcomat
csak rossznál rosszabb képeim sorát
különféle versantológiákban
ha arra gondolok hogy nyugszom majd örökre
s valaki megtalálja véletlenül a múltba vezető
titkos ajtót s rám bukkan s fölébreszt
tudom keserűbb lesz akkor végső órámnál is az ébredés
amikor gátjait áttöri a vér zuhataga
ereimben mikor lerázom magamról a sír porát
előre arra gondolok milyen lesz az elfelejtett s megváltozott
világ mit újra látok
az ismeretlen madarak egy híd vagy partszegély fölött
az óriás-rovarszerű hatalmas járművek az utakon
s ha megint beesteledik nem láthatom többé amit szeretnék
nem csodálhatom meg a köznapi vagy a különleges látványokat
rozsdás géproncsokat világító virágokat
egy sün apró lábnyomait
miket az ösvény ázott földjén otthagyott
szerencse hogy túl nehezen nyílik meg az az ajtó
szerencse hogy nehéz lesz rám találni
szerencse hogy még meg sem született aki majd rám talál
és visszaszólít egy olyan világba
ahol már nem kívánok élni

610-611. oldal - Hőstettek az ülőkádban, 1984-1985 (Osiris, 2006)

Bla IP>!

EMBER,
árnyékod körbejár
árnyékod körbejárhatod
belé taposhatsz
kővel hajigálhatod
nem kiabál
talpad alá menekül
veled és mégis függetlenül
toronyig ágaskodik
sínekre fekszik
kerítés alá kuporodik

Lunemorte P>!

Tér és idő formálta sorsomat,
sápadt holdarc bámult a fákon át.
Mint hegycsúcsot, úgy láttam a jövőt,
amelyre sárga és sűrű köd ül,
s mint színpadot, ahol kísértetek
lesnek a fekete függöny mögül.

Szanatórium 1933 (részlet)

Lunemorte P>!

Sötétben őrizem emlékedet,
mint arcképet a becsukott fiók.

Emlék (részlet)

gb_>!

Egy (vagy két?) letört liliomszál

Tizennégyéves koromtól meztelen nők kezdtek látogatni
éjszaka, forrók és engedékenyek.
Húsz-huszonöt éves, szép arcú, szép termetű nők,
látszólag ivarérettek, alkalmasak a szerelemre és anyaságra.
Ismeretlen valakik valahonnan, csöppet sem hasonlók
azokhoz a korombeli kislányokhoz, akikkel a házi zsúrokon,
egy-egy rejtettebb szobasarok félhomályában gyors és ügyetlen
csókokat váltottunk, szüntelen félve a rajtakapástól.
Csak egy, de annál nagyobb fogyatékosságuk volt ezeknek az álombeli
szépségeknek; ugyanis hiába kerestem testük megfelelő helyén
azt, amit Villon olyan csodaszépen írt körül: „a szerelem
házát a kis kert közepén.” Nyoma sem volt
se kis kertnek, se házikónak. Megtettem, amit tehettem,
de nem találtam sohasem az ajtót, valamiféle rést,
mely ama házba vezet. Álmaim
úgy végződtek, ahogyan a kamaszfiúk erotikus álmai
általában végződni szoktak, mégis fura hiányérzet
maradt nyomukban. A természet
igen elmésen, mondhatnám gúnyos célzatossággal
egyesítette a szerelmi örömre és az anyagcsere
folyékony részének lebonyolítására szolgáló szervünket. Ezek szerint
az álombeli nőknek, úgy látszik, nem volt anyagcseréjük, talán
istennők lehettek. De ha szerelmi gyönyörre se vágytak,
miért látogatták mégis olyan szorgalmasan
ágyamat, míg aludtam? Mire volt jó
szenvedélyes odaadásuk ? Ez a visszás állapot
jó két éven keresztül tartott, és az sem segített,
hogy időközben, részint könyvekből, részint az idősebb fiúk
elbeszélései nyomán tökéletes kiképzést kaptam elméletben
a nemi élet anatómiájáról és a technikai lebonyolítás
módozatairól. A várva várt feloldást
csak a gyakorlat hozta meg, amikor,
kevéssel tizenhetedik évem betöltése előtt, az angliai
Birkenhead városának közelében megrendezett
dzsemborin a magyar csapat tagja lehettem,
és két héten át éltem a táborban, meglehetősen
mostoha körülmények között, mivel szüntelenül és színtelenül
esett a szürke eső, és nem kaptunk szalmazsákot fekvőhelyül,
csupán egy igen vékony gumilapot, alig vastagabbat az akkoriban használatos,
olla-gumi néven ismert, népszerű óvszernél,
továbbá egy, a gumilap fölé helyezendő
gyékényt, aminél vékonyabbat életemben se láttam.
Sátrunk talaja nedves volt, ennek ellenére mégis kőkemény.
Egy katonaviselt angol öregcserkész azt tanácsolta,
ássunk valami kisebb mélyedést megfelelő helyen,
ahol oldalfekvésben tomporunkat, hanyatt fekve pedig
fenekünket helyezhetjük el; akkor kényelmesebb lesz a fekvőhelyünk.
Az egymás mellett alvók egymásnak vetett
háttal aludtak, kölcsönösen melegítve egymást,
mert csupán egy-egy plédet hoztunk magunkkal fejenként,
melegebb ruhát pedig egyáltalán nem, hisz otthon
forró nyárban keltünk útra. De itt a táborban
s éjszaka a sátorban is dermesztő volt a hideg.
A napi élelmiszer-adagot nyersanyagban adta ki
a táborparancsnokság élelmezési részlegének
a szó valódi és átvitt értelmében egyaránt skót főnöke,
mi pedig többnyire nem tudtuk, hogyan kell az ismeretlen
élelmiszereket elkészíteni. Egy ízben szafaládé vastagságú
kolbászfüzéreket adtak, s miután bicskával elnyiszáltuk
a kolbászok meglepő keményen ellenálló héját,
halvány-rózsaszínű, savanykás ízű, leginkább
nem illatosított fogpasztához hasonló
pépre bukkantunk, közel az ehetetlenség végső
határához, de aki olyan éhes volt, mint mi,
meg tudta enni, kenyérre kenve. Csak később hallottuk,
hogy nyers pépet ettünk, és ha megsütöttük volna a kolbászokat,
a hazai sült kolbászhoz megszólalásig hasonló,
jó ízű ételt ehettünk volna. Mellesleg szólva,
fogalmam sincs, milyen hangon szólna egy megszólalásig hasonló
kolbász egy másik kolbászhoz, vagy az emberhez,
aki elfogyasztja. De elég ebből! Térjünk rá
férfiúvá-avattatásom történetére. Felsőbb helyen
elhatározták, hogy egyik este közös tábortüzet
rendeznek, műsorral egybekötve, a finnugor nyelvcsaládba
tartozó nemzetek cserkészeinek. Egy osztálytársammal,
a szép arcú és daliás O. Lászlóval, mint későn érkezők,
a leghátulsó sorok egyikében telepedtünk le a nedves
fűre, s egy fiatal észt vagy finn cserkészlány
váratlanul kettőnk közé ült, és valószínűleg a finnugor testvériség jeléül,
jobb kezével osztálytársam, baljával pedig az én
kezemet kezdte szorongatni, majd a fel-fellobbanó
nagyobb lángok fényénél mindkettőnket alaposabban
szemügyre vett, s száznyolcvan centiméteres osztálytársam
jobban megnyerte tetszését, mint én, aki arcra csinosnak mondható,
de szerény középtermetű és cingár kamaszfiú
voltam. El is engedte hát az ifjú lány az én kezemet,
hogy azzal is osztálytársam hajába túrjon,
arcát simogassa, majd láttam, hogy keze
becsúszik O. László cserkészinge alá, s egyre lejjebb
és lejjebb matat, s mikor egy bizonyos pontot elért,
a nálam szemérmesebb O. László felugrott, elrohant, és eltűnt
a sötét éjszakában. Ekkor a lány, úgy látszik,
rám fanyalodott, és engem kezdett volna munkába venni.
Jelekkel értésére adtam, hogy jobb volna valami
elhagyatottabb helyet keresni. Úgy terveztem,
beviszem a lányt az elnéptelenedett táborban
az üres sátorba, de a sátrakhoz közeledve
láttuk, hogy a táborparancsnokság angol cserkészfiúkkal,
vállas vagy nyurga ifjakkal őrizteti az üres táborokat.
Nem maradt más, csak az erdő. Koromsötétben
botorkáltunk a csepegő lombú fák között. Mindkettőnk cserkészköpenyét
leterítettük az ázott fűre, azonban annyira
dideregtünk már, hogy ruházatunkat csak az okvetlenül
szükséges helyeken lazítottuk meg, s hamarosan a fiatalság
akadályt nem ismerő vadságával vonaglottunk
a nedves fűtől átnedvesedett köpenyeken. Talán
mondanom sem kell, hogy ezúttal sikerült megtalálnom
ama kis kertet és a házikó bejáratát is.
Vajon járt-e előttem más is ott? Nem tudom biztosan,
de valószínű, hogy igen. Tehát az is valószínű,
hogy nem két, csupán egy liliomszál hervadt le azon az éjjelen.
Az eső éppen szünetelt, de a szélrohamok szakadatlanul
hintették ránk a vizet a nedves lombok közül.
Végül is bőrig áztunk, én persze még jobban, mint a lány.
Emlékszem, hogy csókolózás közben a szél
az ő nedves haját többször is az én félig nyitott szájamba fújta,
s ujjaimmal kellett kiszedni onnan a csapzott fürtöket.
A lány arcának és hajának angol esőszaga volt.
Nyilván nekem is angol esőszagom volt,
ahogy általában mindennek és mindenkinek angol esőszaga
volt e vidéken. Csuromvizesen jöttünk ki a fák közül, és egy utolsó
csókkal elváltunk. A lány mondott a búcsúzásnál valamit,
számomra ismeretlen anyanyelvén.
Én is mondtam valamit magyarul, amit pedig ő nem értett.
Másnap próbáltam újra megkeresni a lányt,
de a nemzetközi tábor zűrzavarában reménytelen volt ez a vállalkozás.
Azonkívül mindketten csak a távoli tábortűz fel-fellobbanó
lángjainál láttuk bizonytalanul egymás arcát,
az erdőben pedig szinte koromsötét volt, tehát hamarosan
felhagytam a kereséssel. Mint említettem,
csak középtermetű kamaszfiú voltam, százhatvanhat centiméter;
abban az időben ez is középtermetnek számított.
Huszonkilenc éves koromban, a bordaműtét után
három centit veszítettem testmagasságomból,
mikor pedig már hatvanéves is elmúltam, az öregedés további két
centimétert zsugorított rajtam. Nemsokára a kriplik között
kötök ki, ha ugyan nem vagyok már most is ott.
Sajnos, mire a törpék méretére zsugorodom,
cirkuszi törpének már túl öreg leszek, aligha
fogok tudni bukfencet vetni. Kerti törpének
talán megtenném szerényebb házaknál. Kár, hogy az agyagból való
kerti törpék sokkal jobban állják az időjárás
viszontagságait. Néha eljátszom a gondolattal,
hogy él valahol külföldön egy gyermekem,
aki most hajszál híján ötvenéves.
De nem tudnék gyermekemnek tekinteni egy ismeretlen,
javakorabeli férfit vagy egy többgyermekes családanyát.
És valljuk be, nevetséges látvány, ha egy apa vagy nagyapa
csak tolmács segítségével tud érintkezni gyermekével és unokáival.
Még szerencse, hogy egy alkalmi szerelmi együttlétből
ritkán születik utód. Montaigne olvasása közben,
annak idején meghökkentett ez a mondat:
„Három gyermekem volt, vagy négy.” Első olvasásra
nem értettem, mi az oka ennek a bizonytalanságnak
vagy túlzott nagyvonalúságnak. De ma már belátom,
hogy a saját emlékirataimban mindössze annyit mondhatok
ugyanerről a témáról: „Egy gyermekem volt,
vagy egy sem.”

Lunemorte P>!

Ő azt kívánja, hogy az emberek csak messziről csodálják, mint a holdat.

Jégvirág kisasszony (részlet)


Hasonló könyvek címkék alapján

Radnóti Miklós: Radnóti Miklós összes versei és műfordításai
Fodor Ákos: Addig is
Radnóti Miklós: Radnóti Miklós válogatott versei
Radnóti Miklós: Erőltetett menet
Radnóti Miklós: Válogatott versek / Ikrek hava
Radnóti Miklós: Naptár
Szabó Lőrinc: A huszonhatodik év
Ady Endre – József Attila – Radnóti Miklós: Válogatás Ady Endre, József Attila, Radnóti Miklós műveiből
Fodor Ákos: Dél után
József Attila: Nagyon fáj